Tolna Megyei Levéltári Füzetek 4. Tanulmányok (Szekszárd, 1994)

Kováts Jenő: Napló (1944-1946) • 199

gény kis olasz pedig iszkolt el a helyszínről. Előtte értünk azAsylba és amikor belépett, a hahota ismét fellángolt. Lángvörösen keresett menedéket a sarokban. A sötétedésig rendelkezésre álló másfél órát felhasználtuk arra, hogy megnézzük a kisvárost. Itt háborús károkat, bombázás nyomait nem láttuk. Szerencsénk volt, egy helybéli lakos mellénk szegődött és szakszerű magyarázattal szolgált a látnivalókat illetően. Tőle tudtuk meg, hogy a város nevét a Pegnitzfolyótól kapta és csak úgy emlegetik, mint a Frank-Svájc keleti kapuját. A szép régi épületek közül emlékezetemben a favázas tanácsháza maradt meg. Másnap kora reggel tovább utaztunk. Szerencsénk volt, mert a következő átszálló helyen, Pressathban azonnal kaptunk csatlakozást, így még ebédidő előtt megérkeztünk a Süd-Lagerba. Azonnal jelentkeztem az illetékes német parancsnokságon. A fogadtatás nem volt a legbarátságosabb. Hosszasan kellett várakoznom, mire bekerültem az illetékes elé. Egy német százados fogadott. Türelmetlenül hallgatta végig szavaimat. Nem is nagyon érdekelték nyugtáink vagy a felhatalmazásom a jegyek átvételére. -Nincsjegy, különben sem kaphatnak, közölte velem kurtán, és máris elhangzott az „Abtreten" vezényszó és kinn találtam magam az irodájából. Mehetünk tehát haza üres kézzel, vajh mit fognak ehhez szólni. Nekikeseredetten tárgyaltuk a dolgot, Géza barátom megeresztett néhány közvetlen, egyértelmű magyar kifejezést is. Nem vettük észre, hogy egy idősebb magyar tiszt, egy tábornok hallgatja heves beszédünket. Odajött hozzánk és rendkívül barátságosan megkérdezte tőlük, hogy mi a baj. Elpanaszoltuk neki fáradságos utazásunkat, azt is, hogy mi járatban vagyunk, eredménytelen tárgyalásunkat és végül az irodából történő kiutasításunkat. Hümmögve csóválta a fejét és a végén csendesen megjegyezte: -Ne csodálkozzatok, ezek ilyenek, nem lehet más elbánástvárni tőlük, mi itt csak megtűrtek vagyunk. Reménytelen minden próbálkozás. Megköszöntük barátságos szavait, feszesen tisztelegtünk és indultunk vissza a vasútállomásra. Szerencsénk volt, rögtön kaptunk vonatot és két óra múlva már az első átszálló helyen, Pressathban voltunk. Itt 2-3 órát kellett várni. Felfedeztünk az állomás mögött egy Gasthaust, ahol meleg helyen lehetünk és esetleg valami inni- és ennivalót is kaphatunk. Rajtunk kívül csak egy asztalnál ült vendég. Fiatal 25-30 év körüli, viszonylag csinos nő nézett szembe velünk, ruhája erősen háborús, kopott volt. Az események ezután, mint a romantikus regényben, úgy folytatódtak. A nő cigarettát vett elő és segélykérően körülnézett jelezvén, hogy nincs tüze. Egyszerre ugrottunk mind a hárman. Felkaptuk a fejünket, mert mosolyogva nem „danke"-vel köszönte meg, hanem „merci"-t mondott, tehát nem német, állapíthattuk meg. Ő is látta rólunk ugyanezt. Természetesen ottmaradtunk asztalánál és valami német-francia keveréknyelven megindult a társalgás. Kiderült, hogy új ismerősünk francia, Sonja Wummerte a neve. Egyike azon sok százezer franciának, akiket a németek Franciaországból elhurcoltak, hogy gyárakban dolgozzanak. Eléggé törve beszélt németül, de előszedve francia tudományunkat elég jól megértettük egy226