Tolna Megyei Levéltári Füzetek 4. Tanulmányok (Szekszárd, 1994)

Kováts Jenő: Napló (1944-1946) • 199

zett mindenki célja felé. Mindkét hídfőt az amerikai katonák ellenőrizték, mindenkit leállítottak mielőtt apontonhídra lépett. Ezt a hidat a régi nagy híd mellé telepítették, melyet a németek felrobbantottak. Láthattuk, hogy az amik az ellenőrzés során meglehetősen felületesek. Sokszor egyszerű szemrevételezéssel döntötték el, hogy valakit ártalmatlannak tartanak, nagy kiabálással terelték a népet. Ha valakit kiemeltek, azt a jeep azonnal el is vitte. Az volt az érzésünk, hogy ha mi itt, mint szegény elhurcolt diákok jelentkezünk, nem lehet semmi baj. Előfordult, hogy számunkra érthetetlenül, minden indok nélkül, mindkét irányból fél órára leállították a hídon a forgalmat. Már alkonyodott, amikor visszafordultunk. Közel a városhoz az egyik tanyán sikerült éjszakára a pajtában jó helyet kapnunk, a háziasszony még egy pohár tejet is adott jókora darab kenyérrel. Kora reggel indultunk tovább és 12 óra után megérkeztünk barátainkhoz, akik már kíváncsian várták híreinket. Május 25-én indult hazafelé az első öttagú csoport. Általában a hazainduló csoportok a közeli barátokból verődtek össze. Ezután nem volt megállás, volt olyan nap, amikor két csoport is nekiindult. Természetesen minden indulást nagy búcsúzkodás előzött meg, és még nagyobb fogadkozás, hogy odahaza miként fogunk összejönni. Persze mindnyájan tudtuk, hogy ilyen összetételben soha az életben nem fogunk találkozni. Majd minden csoport kerített valahonnan kis kézikocsit, amelyre felrakták cókmókjukat. Én két zalaegerszegi barátommal és néhány délvidéki, bácskai fiúval a végére maradtam. Röviddel indulásunk előtt Regenben találkoztunk egy magyar asszonnyal, aki 19 éves lányával menekült a háború elől nyugatra. Amikor meghallotta útitervünket, kérlelni kezdett bennünket, hogy velünk jöhessenek. Mégis más, ha két nő nem egyedül, hanem férfiak társaságában indul a nagy útnak. ígérték, hogy nem lesznek terhünkre, és megfőzni is fognak ránk. Nem sok holmijuk volt, mert elmondásuk szerint csomagjaik java részét Passau fölött egy Tittling nevű falucskában hagyták, jó helyen, ahol megőrzik számukra. Intelligens emberek voltak, így a végén beleegyeztünk, hogy Kissné és lánya velünk jöjjön. Elérkezett indulásunk napja, természetesen nálunk sem hiányzott a kézikocsi. Felpakoltunk, majd érzékeny búcsút vettünk házigazdánktól, Johannes Aignertől, a Turnbauertől, aki engem ismételt tiltakozásom ellenére is mindig „Herr Kommandant"-nak, parancsnok úrnak szólított. Megköszöntük neki a segítségét, barátságát, minden jót kívántunk egymásnak a jövőre nézve, majd útra keltünk. Természetesen elbúcsúztunk a Kagerhofban maradt társaktól, professzoroktól. Itt is már mozgolódott a társaság. Ennek eredményeképpen hamarosan kettévált a Kagerhofban lévő csoport is. Egy részük visszamaradt a tanyán Búza László vezetése alatt, a másik rész pedig a professzorokkal délnek indult. Átkeltek Deggendorfnál a Dunán és az Isar vonalát követve Pilstingbe mentek. Ezt követően már csak egyes csoportok útját lehetett követni, maga a tanszázad gyakorlatilag végleg felbomlott. Visszatérve a mi csoportunkra, Turnhofból elindulva kényelmesen haladtunk, nem nagy távolságokat terveztünk egy-egy napra. Most már nem voltsür253