Tolna Megyei Levéltári Füzetek 4. Tanulmányok (Szekszárd, 1994)

Kováts Jenő: Napló (1944-1946) • 199

térségen lepihentünk, egy előttünk ismeretlen magyar alakulat mellett. Megtudtuk, velük fogunk továbbmenni. Rögtön ismerősre is akadtam, Bece Ferire, aki odahaza Zalaegerszegen kiváló atléta volt. Sikerült néhány percet beszélgetni. Utunk céljáról ő sem tudott felvilágosítást adni. Hamarosan elhívták, többé nem láttam. Megtörtént a menetoszlopba való besorolásunk is. Parancsnokunk az oktatókból egyedül velünk tartó Búza László dr. lett, aki egyébként tartalékos tüzértiszt volt. Mindjárt közölte velem, hogy mivel a diákszázadnak én vagyok az egyetlen egyenruhás tagja, én leszek a helyettese, a századra nekem kell a menet során vigyáznom és rendben tartanom. Nem nagyon örültem a megbízatásnak, de hát nem lehetett tenni semmit. Tudtam, hogy még az állandó fegyelmezés alatt álló és éppen emiatt tréningben lévő katonákat is nehéz ilyen körülmények között a fegyelem keretei között tartani, hát még egy ilyen civil gárdát, amelyik kondícióban is legyengült, szokva sincs az ilyen fizikai megterheléshez, katonai fegyelemnek a hírét sem hallotta. Közölte még velem Búza dr., hogy a diákszázadot a menetoszlop végére osztották be, mögöttünk már csak egy utóvédnek számító szakasz zárja a menetet. Az egész magyar alakulatnak a parancsnoka egy őrnagy volt, aki indulás előtt megszemlélte a mi csoportunkat is és néhány szóval közölte, hogy ö kényszerből fogadott el bennünket és nem fogja tűrni, hogy az ő snájdig zászlóalját (?) ez a civil bagázs lejárassa. Ezért megkülönböztetett figyelemmel fog bennünket kísérni. No, ez is jól kezdődik. Egyenlőre semmi jele az indulásnak. Kaptunk valami löttyöt ebédre, majd tovább várakoztunk. így telt el a délután, alkonyodott, amikor elindultunk. Ez azt jelentette, hogy éjszaka fogunk menetelni. Már csak ez hiányzott. Annyit megtudtunk, hogy első napi, vagy inkább éjszakai menetelésünk végcélja egy Horn nevű városka. Felvettük a hátizsákjainkat, sok fiú még ezenkívül bőröndöt is vitt a kezében. Tudtam, hogy nem sokáig. Bécs felől egyre hallatszott az ágyúdörej. Szerencsére nem volt kezemben térkép, így nem tudtam, hogy mekkora lesz az első menetelés adagja. A diákszázad élére álltam és úgy-ahogy igyekeztem a társaságot rendben tartani, tartanunk kellett a lépést a zászlóaljjal, lemaradni nem lehetett. Az első egy-két órában nem is volt semmi baj, ekkor még bírta a társaság a gyaloglást. Később mind nehezebbek lettek a csomagok, mind fáradtabbak az izmok. Hiába volt kétóránként rövid pihenő, hamarosan furcsa hangokat kezdtem hallani az éjszakai sötétben, repült valami és kikötött az útszéli árokban. Először azt hittem, valaki összeesett. De nem. Kezdtek a fiúk a most már általuk is feleslegesnek minősített holmiktól megszabadulni. Cifra káromkodások közepette repültek lepedők, takarók, majd a drága tankönyvek, állatorvosi műszerek, végül már egész bőröndök is. Hamarosan kiderült az is, hogy mekkora út vár ránk az éjjel. Az egyik útkereszteződésnél az útjelző tábláról megállapíthattuk, hogy Hornig összesen 56 kilométert kell megtennünk. Ez ennek a civil gárdának hallatlan megterhelést fog jelenteni. Közben mögöttünk csak nem akart szűnni az ágyúzás. A félénkebbek azt 238