Tolna Megyei Levéltári Füzetek 4. Tanulmányok (Szekszárd, 1994)

Kováts Jenő: Napló (1944-1946) • 199

Egy másik alkalommal nem a megszokott terepre mentünk, hanem hoszszú, vagy tízkilométeres gyaloglás után egy, a németek által használt lőtérre. Itt bemutatták az ún. „villámgéppuskát", ami a maga nemében kitűnő fegyver volt, majd utána használatát is meg kellett tanulnunk, mindenki lőhetett egy sorozatot. Nyomjelző golyókat használtunk, így pontosan követni lehetett a lövedék útját. Hajszálpontosan lehetett vele lőni. Egyik nap a századirodába hívtak, még soha nem jártam ott. Egy századosfogadott és közölte velem, hogy el kell mennem a Süd-Lagerba a század részére cigaretta és szappanjegyeket felvételezni. Két kísérőt vihetek magammal. Kaptam két aláírt és lepecsételt, de kitöltetlen nyugtát, melyeket majd a jegyek átvétele után már kitöltve az illetékes német parancsnokságnál kell leadnom. Nagyon örültem az útnak, útitársnak Kovács Béla és Hegedűs Géza barátomat vittem magammal. A Süd-Lagerkb. 25 km távolságra lehetett a West-Lagertől, a mi táborunktól, ezt oda-vissza gyalog két nap alatt könnyen megjárjuk. Ekkor azonban közölte velem a százados, hogy szó sem lehet gyaloglásról. A parancs szerint vonattal kell mennünk. A térkép ismeretében azonnal tudtam, hogy ez óriási, legalább 90 km-es kerülőtjelent, nem is beszélve az időveszteségről. De nem volt vitának helye, a parancs az parancs. Átvettem még a három személy részére az útiköltséget és az úti okmányokat. Másnap reggel korán begyalogoltunk hármasban Auerbachba, a vasútállomásra. Majdnem délig kellett várni, mire vonatot kaptunk. A rövid távolság ellenére késő délutánra értünk csak Pegnitzbe, ahol át kellett szállni. Itt azonban csak estére ígértek csatlakozást, ami tekintettel arra, hogy a furcsa utazás közben még egyszer át kell szállni, hajói emlékezem egy Pressath nevű kis állomáson, azt jelentette, hogy valamikor az éjjel érkeznénk a Süd-Lagerbe. Ez pedig egyértelmű a szabadban való éjjelezéssel, mert ott éjszaka be nem engednek bennünket a táborba. Ezért úgy határoztunk, hogy itt alszunk Pegnitzben. Közel az állomáshoz volt az átutazó katonák részére éjjeli szállás rendszeresítve, Asyl volt a neve. Az éjszakázás ingyenes, csak az igazoló papírokat kellett leadni. Nagy teremben tiszta ágyat és ágyneműt kaptunk, sőt Knorr-Suppe-ből álló gyengécske levest is vacsorára. Az Asylhoz való menetelünk alkalmával humoros jelenet játszódott le. Még útközben a vonatban figyelmesek lettünk egy kis olasz katonára. Vékonyka volt szerencsétlen és nem volt magasabb 160 cm-nél. Peckesen ült a helyén, mintha mutatni akarta volna, hogy ő képviseli az olasz hadsereget. Bizonyos mértékben ez így is volt. Pegnitzben ő is azAsylban való alvást választotta. Hatalmas hátizsákot cipelt a hátán, hasonló volt a tengerészek kerek hátizsákjához, amibe rengeteg holmi elfér. Előttünk lépkedett, amikor egy befagyott pocsolyán megcsúszott és a fenekére huppant. Fel akart ugrani, de nem ment, újra és újra elcsúszott, ugyanis a fenekénél is lejjebb lógó hátizsák mindig visszarántotta. Mint a motolla rugdalt lábaival, hogy támasztékot keressen, de hiába.' Végül Kovács Béla barátom megszánta szerencsétlent. Odament hozzá, megfogta a nagy hátizsákot és annálfogva talpra állította az olasz hadsereg szeme fényét. Az esetet szemlélők hatalmas hahotával kísérték a mutatványt. A sze225