Tolna Megyei Levéltári Füzetek 4. Tanulmányok (Szekszárd, 1994)

Kováts Jenő: Napló (1944-1946) • 199

esetre este 10 óra mindig elmúlt már. Megszólaltak a szirénák, Lakatos őrmester riadót vezényelt. Kiugrás az ágyból, azonnal felöltöztünk és kivonultunk az erdőbe. Ott álldogáltunk a hóban mindaddig, míg a riadót le nem fújták, erre sokszor éjjel 2-3 óra körül került sor. Gyakran egy fának támaszkodva, álló helyzetben elaludtunk. Átfázva, álmosan kerültünk vissza a barakkba. Függetlenül ezektől az éjszakai kirándulásoktól az ébresztő változatlanul reggel 6 órakor volt. Kialvatlan, fáradt társaság vonult a reggeli után a terepre. Mivel az egyes szakaszok általában egymáshoz közel gyakorlatoztak, volt alkalmunk megfigyelni a más szakaszoknál sokszor uralkodó brutalitást, ami szerencsére nálunk is meglévő kemény munka mellett Lakatos őrmesternél teljességgel hiányzott. A régebben ittlévő karpaszományosok közül pl. említett volt tanáromnak jogi doktor fiát a szemünk láttára pofozta meg a szakaszparancsnoka. Vagy egy másik eset. Ugyancsak abban a szakaszban volt egy gyenge fizikumú fiatalember, később megtudtuk róla, hogy banktisztviselő. Egy alkalommal nekünk éppen pihenőt vezényelt Lakatos őrmester, amikor a következőket láttuk. Ezt a szegény fiút valami hibáért, talán valamit nem jól csinált, őrmestere arra utasította, hogy hurrá ordítással rohamozza meg a szemközti meredek oldalt, amikor pedig felért, akkor bukfencezve kellett lejönnie. Leérve azonnal ismét kellett rohamoznia felfelé, vissza ismét a bukfencek. Szegény gyerek a harmadik lebukfencezés után csupa mocsok volt és sáros egyenruhában bőgve-sírva - mint egy gyerek - kezdett neki az újabb rohamozásnak. Lakatos őrmester gyorsan elvitt onnan bennünket. A hangulat a társaságban lassan romlani kezdett. Céltalannak tekintettük az egész itt-tartózkodást és kiképzést, kimerítettek bennünket a lassan állandósuló légiriadók is. Először az öregek, a kántorok közt következett be a teljes letörés, már nem volt kedvük énekelni sem. Az általános leromlást hamar követte náluk egy letargikus állapot. Ez magával hozta az első halálesetet is. Egyik reggel hiába ráztuk ébresztőkor egyik öreg barátunkat, nem mozdult, már halott volt. Fokozta a rossz hangulatot, hogy az amúgy is kevés koszt mennyisége tovább csökkent. Az emberek idegesek lettek, kinézték egymás szájából a falatot, vad düh fogta el őket, ha - megítélésük szerint - az ebédosztáskor valakinek valamivel több jutott, legjobb barátok szuronyt rántottak egymásra, ha úgy vélték, hogy a másik egy húscafattal meg akarja rövidíteni. Külön szertartássá vált a kenyér beosztása és elfogyasztása. Egy hétre előre kikaptuk az egykilós, négyszögletes kenyeret. Valószínűleg igaz volt a híresztelés, hogy a németek brómot kevertek bele, mert a fiatal katonáknak még véletlenül sem jutott eszébe, hogy nő is van a világon, még mint beszédtéma sem igen jött elő. Szóval megkaptuk a heti kenyéradagot hétfőn. A szertartás első aktusa az volt, hogy szigorúan bejelöltük rajta a napokat, hogy egy-egy napon mennyit szabad megenni. Ha valaki előre evett, akkor a hét másodikfelében koplalt, mert újat nem kapott. Kenyérlopás pedig főbenjáró bűn lett volna, nem is fordult elő egyszer sem, legalábbis nálunk nem. Délután mindig nagyon éhesek voltunk. Ekkorjött a korszakalkotó felfedezés, hogy a kenyérnek héja is van, ami végeredményben felesleges. Te220