Tolna Megyei Levéltári Füzetek 4. Tanulmányok (Szekszárd, 1994)

Kováts Jenő: Napló (1944-1946) • 199

Hantára érkezve a kocsi egyenesen az iskolához vitt, ahol az esti órák ellenére azonnal állományba vettek és kijelölték a szállásomat az egyik tanteremben. Velem együtt összesen húszan voltunk itt elhelyezve, földre szórt szalma volt a fekhely, nagyon szűkösen, mert a tanteremben benn hagyták a padokat és így elég kis hely szabadult fel még azok félretologatása után is. A társak között nagy örömmel fedeztem fel egyetemi évfolyamtársaimat. Kiderült, hogy összesen tízen vagyunk itt egy évfolyamból és valamennyien egy szakaszba osztva. Rajtunk kívül volt itt még egy másik, szakmailag ugyancsak összetartozó gárda is, tíz kántortanító, javarészük elmaradott 1903-04-beli korosztály, most hívták be őket először, 40 év feletti emberek, meglett családapák. Valamenynyien rang nélküli, karpaszományos közlegények voltunk. Kiadós beszélgetés után aludni tértünk. Ekkor derült csak ki, hogy milyen szűk is a hely a tanteremben. Úgy tudtunk csak elférni, hogy mindenki oldalára fekve aludt és ha valaki fordulni igyekezett, akkor az egész sornak fordulnia kellett. Ezt hívtuk „élire fektetésinek. Még kellemetlenebb volt, ha valakinek éjszaka ki kellett menni ügyes-bajos dolgát végezni, ilyenkor át kellett gázolni az alvókon, amit általában sűrű szitkozódás kísért. Másnap reggel mindjárt kellemetlen tapasztalatokkal kezdődött. Az egyetlen mosdási lehetőség az udvaron lévő vályú volt, ennek vize reggelre befagyott, így előbb be kellett törni, majd itt mosakodhattunk derékig levetkőzve. Dehát fiatalok voltunk, nem bosszankodtunk, humorosan fogtuk fel a dolgot. Felöltözve elfogyasztottuk a reggelit, a katonaságnál jól ismert köménymaglevest, a „zupát". Ezután következett némi huzavonával a katonaruhába történő beöltözésem. Az állománybavételt előző este Bodnár János továbbszolgáló zászlós végezte, a katonaruhát Nagy őrmester adta ki. Bodnár zászlós, mint általában a továbbszolgálók, később tapasztalhattam is, igen jó katona volt, szigorú, de igazságos embernek ismertem meg. Nagy őrmester alacsony intelligenciájú, primitív valaki volt. Egyébként az alakulat Budapestről, az Aréna úti fogatolt laktanyából jött. A századparancsnok Máder Béla százados, helyettese pedig Nagy Lajos főhadnagy. Máder százados ludovikás tiszt volt, úgynevezett „szép lélek". A katonákkal ritkán találkozott, még ritkábban foglalkozott, a századdal nem sokat törődött, teljesen rábízta Bodnár zászlósra. Később hallottam, nagy barátja a klasszikus zenének. A reggeli kilovaglástól és a kiképzésen ritkán előforduló megjelenésétől eltekintve, alig láttuk. Hirtelen haragú, szangvinikus ember hírében állt. Ugyancsak ritkán találkoztunk Nagy Lajos főhadnaggyal is. Az ő személye meglepetés volt számomra, azonnal felismertem. Ismerős volt Zalaegerszegről, középiskolás koromból, ugyanabban az utcában lakott, mint szüleim, sokat rúgtuk együtt a futball-labdát a vásártéren és a diákmeccseken is ismételten játszottunk egymás ellen. Ha közeli barátságban nem is voltunk, de úgy emlékeztem rá, mint rendes jó pajtásra. Annál nagyobb volt meglepetésem, amikor első találkozásunk alkalmával jelét sem mutatta, hogy megismert. Persze, csak mint dőre újonc gondolhattam arra, hogy a főhadnagy úr lefog állni velem társalogni. 200