Tolna Megyei Levéltári Füzetek 3. Tanulmányok (Szekszárd, 1992)

Cserna Anna: Bevezetés Nagy Károly kiadatlan Széchenyi István-tanulmányához • 149

féle Magyarok" a vezetőt látták benne. Gyurmán nem vitatta Széchenyi hazafiúi kötelességérzetét, elismerte, hogy igazságokat tárt fel a nemzet előtt. Felrótta viszont becsvágyát, intoleráns magatartását a másképp gondolkodókkal, anyagiasságát a vállalkozásaiban, hogy nem volt szisztematikus. Nem lehetett az, mert nem ismerte az ország közjogi viszonyait. Széchenyi végleges elszakadását az ellenzéktől Kossuth hírlapírói működésének kezdetétől számította. Nagy Károly Széchenyi neveltetését, katonai pályafutását alapul véve szemlélte cselekedeteit. Hiányolta belőle a következetességet, a szilárd jellemet. Megkérdőjelezte hazafiságát meghátrálása miatt. Úgy gondolta, hogy Széchenyi két dolgot nem volt képes felfogni, hogy színre lépésekor a nép kész volt követni őt, ugyanakkor azt hitte, hogy mindezt ő teremtette meg. A másik az, hogy a fejlődés irányával nem volt tisztában. Politikussága egy kis haza- és emberismeretből, külföldi utazásokból, hiúságból, szemtelenségből, hajlékonyságból állt. A kormányt igazán sohasem kritizálta, ha mégis megtette, az nem volt más, mint „huszáros vagdalózás". Nagy Károly radikálisabban szemlélte a '40-es évek Széchenyijét, mint Gyurmán Adolf. A radikalizmusa akkor mutatkozik meg igazán, amikor általában a vezető személyiségéről, a hazáról és saját osztrákellenességéről elmélkedik. Nagy Károly Széchenyi írásait forrásként használta fel. Ezek alapján mondta róla, hogy rossz szónok volt, mert csak önmagáról szeretett beszélni. Mint író nélkülözte a grammatikát, a mondattant, a prozódiát. Támadta mint nyelvújítót a tudományosság oldaláról. Miközben nemegyszer bántó módon ragadtatta el magát kritikájában. A mai olvasót meglepi majd a szövegben gyakran előforduló, az egyént sértő, becsmérlő kifejezések használata, különösen azért, mert a „legnagyobb magyart" csak a pozitív oldaláról ismerjük. A politikai vitairodalom műfajában a személyeskedés is megengedett volt. A pamfletek a megélénkült közélet termékei voltak. Ily módon cseréltek eszmét, vívtak szópárbajt a különböző nézetűek a „köz" előtt. A közvélemény tájékoztatása révén a „politikák művelőinek" köre kitágult. A röpirat-irodalom a két tábor közti harc eszközévé vált a reformkorban. Ezek az írások a történetírás számára sem elhanyagolható forrásbázist jelentenek. Nagy Károly pamfletje, vagy inkább értekezése nagyon nehéz olvasmány, de megéri a fáradságot. A megállapításaiból több is elfogadható. Nem vitatható Széchenyi megtorpanásával, részben a vezető szerepének megkérdőjelezésével és cselekedeteivel kapcsolatos megjegyzéseinek jó része. Munkájának fő értéke azonban, hogy nem csupán egyéni, hanem kortársai, főleg republikánus kortársai véleményét hitelesen közvetíti az utókor számára. A forrásközlések is éppen a torzításmentes közreadást szolgálják. A közel 150 évi némaság után közzétett tanulmányt, Nagy Károly gondolatait lehet felülvizsgálni, lehet nem elfogadni, elutasítani, de figyelmen kívül hagyni semmiképpen. 155