Tolna Megyei Levéltári Füzetek 2. Tanulmányok (Szekszárd, 1991)

Schweitzer József- Szilágyi Mihály: A Tolna megyei zsidók története 1868-1944 • 51

teletére és megbecsülésére, Szekszárdon, talán egyedül az akkori magyar városok közül, nem volt gettó. Ugy tűnik, hogy Puskás tanulmányának 1972. évi megjelenésekor ezt ilyen nyíltan és egyértelműen nem volt módja leírni. Szolgáljon elégtételül, hogy utóbb most megtehetjük. Ez a tény a háttere annak a rendelkezésnek, amely szerint Bonyhád, Tamási, Dombóvár, Paks és Pincehely között választhattak a szekszárdi zsidók, hogy hová kívánnak - természetesen gettóba - költözni. E tanulmány alapján alakítható ki az alábbi kép: Dombóvár 1 tökéletesen zárt gettó, 622 dombóvári és 118, a járásból odaszállított lakossal. Paks 1 tökéletesen zárt gettó, 756 paksi és 125 járási lakossal, ez utóbbiak Nagydorog kivételével. Dunaföldvár 1 gettó 350 dunafoldvári lakossal, 15 bölcskei és 77 nagydorogi lakossal. Tolna A gettó három házcsoportból állott 174 lakossal, valamint Bátaszék kivételével a járási községek 230 magyar zsidó állampolgárával. Hőgyész Gettója két házcsoportból állott, amelyben 250 hőgyészi lakos és a környező községekből 233 személy lakott. Tamásiban 1 gettó volt 165 személlyel, és odaszállítottak a környékből még 69 személyt. Pincehelyen 2 házcsoport alkotta a gettót 126 főnyi lakossággal, hozzájuk érkezett még Pincehely környékéről 135 személy. Bonyhádon 2 gettó volt az alispáni kimutatás szerint 1177 lakossal, hozzájuk érkeztek még Bátaszékről 77-en és a környékbeli községekből 90-en.

130 A fentiek alapján Tolna megye területéről 4790 magyar állampolgárt deportáltak. Tudnunk kell, hogy ebben a számban zömében idős férfiak, nők és gyermekek foglaltatnak. A munkaképes és hadköteles férfiak ekkor már munkaszolgálatot teljesítettek. Közülük is csak egy kisebbség tért vissza, nagyobb részük vagy az orosz hómezőkön vagy az ausztriai és német koncentrációs táborokban lelte szörnyű halálát, amint hogy az otthonaikból deportáltaknak is csupán töredéke került vissza. Az általános statisztikák szerint, a fővárost és néhány nagyvárost kivéve (Debrecen, Szeged, Szolnok, Makó, ahonnan a deportáció egy része Ausztria felé irányult) a deportációból gyermekek és öregek szinte egyáltalán nem tértek vissza. Az emberfeletti megpróbáltatásokat kibírt fiatalabb és középkorú nők és néhány férfi jelentette a deportációból visszaérkezettek gyülekezetét és ezekhez társultak a munkaszolgálatból megszabadultak. Tolna megyében a deportációból és kényszermunkából történt megszabadulás után csupán három helyen szerveződött újjá a hitközség. Szekszárdon, ahol ugyan annyira erős már nem volt, hogy önálló rabbi meghívására gondolhatott, de állandó kántora még volt a gyülekezetnek, a lelkipásztori teendőket a pécsi rabbinátus látta el. Bonyhádon az újjáalakult hitközség Moskovits Dávid rabbi lelki vezetésével működött, míg Pakson jesiva is létesült, s annak, valamint a hitközségeknek lelki vezetője Moskovits Bernát főrabbi volt. A gazdaság szocialista átalakulása, a magánipar és magánkereskedelem szinte teljes megszűnése, a szombati törvények a munkaszünet megtartását rendkívül megnehezítették, de e két utóbbi hitközség tagjai, és hozzájuk számíthatjuk még az igen csekély létszámú Hőgyészt is, ahol Lazarovits Sándor volt papja, tanítója, kántora a kicsiny közösségnek, rendkívüli nehézségek között is zömükben megtartották a vallásos előírásokat. Ezeket eleinte még segítették itt-ott a szombattartásra berendezkedett ipari szövetkezetek, utóbb ezek is lassan megszűntek. 86