A főlevéltárnok. - Dr. Hadnagy Albert élete és munkássága [Tolna Megyei Levéltári Füzetek 1.]- Tolna Megyei Levéltár (Szekszárd, 1991)

Szakály Ferenc: EMLÉKSOROK DR. HADNAGY ALBERTRŐL ÉS SZEKSZÁRDRÓL

Szakály Ferenc EMLÉKSOROK DR. HADNAGY ALBERTRŐL ÉS SZEKSZÁRDRÓL Dr. Hadnagy Albertet - nekem immár mindörökre: „a" Berci bácsit - egészen kisgyermekkorom óta ismertem. Ebből a formális logika szerint nyilván az következnék, hogy miután utóbb magam is történész lettem, tőle kaptam az első ösztönzéseket ahhoz, hogy végül is ezt a szakmát válasszam élethivatásomnak. Valójában azonban nem így áll a dolog. Az 1950-es évek szekszárdi társadalma - ez talán már történeti adaléknak számít - atomizáltabb volt, mint az elképzelhető. A mindenféle fejlesztésből kimaradt, álmos és elhanyagolt kisváros értelmisége - amelyben a tisztviselői réteg tűnik számomra meghatározónak - úgy védekezett a vele ellenséges rendszer nyomása ellen, hogy leépítette kapcsolatait. Az emberek inkább csak rokonaikkal Jártak össze", hogy a mindenütt jelen levő besúgókat elkerüljék. (így sem sikerült; legkedvesebb nagybátyám egy rossz helyütt elmesélt viccért került börtönbe néhány hónapra.) Csak utólag, elbeszélésekből értesültem arról, hogy azért akadtak olyan társaságok, amelyek dacoltak a közszellemmel, s a lehetetlen körülmények között is megpróbáltak emberi életet élni, amelyet én nem tudok nagy baráti kör, rendszeres összejárások, hosszas fecsegések nélkül elképzelni. Dr. Tóth Lajos barátomtól tudom, hogy Hadnagyoknál összegyűlt ilyen baráti kör, amelyben a jó szekszárdi bor mellé asztalra kerültek az aktuális pletykák is. Köztük nyilván az ország helyzetét és kilátásait érintők is, hiszen a tudatosan lepusztított tájékoztatási viszonyok közepette ezekről is leginkább pletykaszinten lehetett értesülni. Szüleim az ilyesféle társaságosdit felesleges pénz- és időpocsékolásnak tekintették, időnk java részét amúgy is lefoglalta a Sióagárd-közeli foldecskénken - hat kilométer oda, hat kilométer vissza - végzett munka; ennek termése tartotta egyensúlyban ingatag ,fizetési mérlegünket". így elestem attól a lehetőségtől, hogy Berci bácsitól társadalmi úton-módon észrevétlen ösztönzéseket kaphassak. Ennek a veszteségnek persze csak manapság ébredtem tudatára. Az 1950-es években természetesen nem működhettek azok az intézmények kaszinók, klubok, világi és egyházi alapon szerveződött egyletek, körök -, amelyek egy normálisan nyitott társadalomban a közösségi emberré nevelés legfontosabb műhelyei, az ön- és továbbképzés fontos eszközei. Máig emlékszem rá, milyen nagy eseménynek számított, hogy emlékezetem szerint már gimnazista éveimben (1957-1961), értelmiségi klub nyílt a TIT székházában. Már léte is felvillanyozó hatással volt ránk, kiéhezett és irányítás nélkül hagyott gimnazistákra. Hát még az, hogy otthont adott kedves tanárunk, Létay Menyhért - Menyus bácsi - lemezekről kísért operaelemzéseinek, s hogy hallhattam édesapámat Csokonairól értekezni. Ha emlékezetem nem csal, Berci bácsit is ott hallottam - nyilvánosan először és utoljára - kutatásairól (gondolom, Liszt Ferenc szekszárdi kapcsolatairól) beszélni. Dicsekvésnek hangzik, de attól még igaz: a pályaválasztáshoz egyébként nem volt szükségem külső ösztönzésre. Máig él bennem annak a sivár, szürke és unalmas téli napnak az emléke, amikor édesapám a kezembe nyomta Gárdonyi Géza halhatatlan regényét, az Egri csillagokat, azzal a tömör útmutatással, hogy „olvasd el". Engedelmes gyerek lévén, azonnal nekiültem, s ez a mozzanat - hihetetlennek 24