A főlevéltárnok. - Dr. Hadnagy Albert élete és munkássága [Tolna Megyei Levéltári Füzetek 1.]- Tolna Megyei Levéltár (Szekszárd, 1991)

VÁLOGATÁS DR. HADNAGY ALBERT MUNKÁIBÓL

Hadnagy Albert ÖNMARCANGOLÁSUNK TÖRTÉNELEMHAMISfTÁS „Kitaláltuk az önmagát megugató kutyát" A történelemtudománynak mindig voltak és mindig lesznek problémái. Ezek a problémák mindig csak jelenlegiek lehetnek éspedig azért, mert a történelem az élet tanítómestere és a történettudomány ennek a feladatnak az eszköze, mely a múltból meghatározza a jelent és irányt mutat a jövőre. A történettudomány minden nemzetnek legféltettebb kincse és jövőjének a záloga. Jaj annak a nemzetnek, amelyik a história magister vitae elvét csak üres frázisnak tekinti s mint üres és értéktelen szólam mellett szalad tovább a maga mindennapi útján. Van-e a világnak még egy nemzete, amelyik olyan keveset tanult volna a saját történelméből és adta volna meg ennek az árát úgy, mint a magyar nemzet. Nincsen és nem is lehet, mert egyetlen népnek sem radírozták ki úgy a tudatából valóságos múltját és történeti szerepét, mint a magyar népnek. Kérdem én azt, előfordulhat-e a világon egyetlen nemzetnél is az, hogy honfoglalása tényét macskaköröm közt gúnyosan emlegessék és a vezérek korát, amely a magyar nemzetnek hősi kora volt, egyszerűen rablóhadjáratokká aljasítsák le és terminológiailag kalandozásoknak minősítsék, az ezzel ellentétes felfogást pedig burzsoá nacionalizmussal vádolják? Kit milyen cél vezérel ebben? Tessék már egyszer tudomásul venni azt a tényt, hogy a honfoglalásról a királyság megalapításáig több mint száz esztendő telt el, mégpedig sziklaszilárd nemzeti létben, amelyet megtámadni senki sem merészelt, de annál jobban kereste a barátságát! Polgári történetírásunk is hagyta rajtunk száradni a barbárság megbélyegző jelzőjét együgyű barátok szája után, holott ezt a barbárságot akkor is és most is legalább ugyanolyan mértékben elkövették a hadakozó népek anélkül, hogy akárcsak frissen is rajtuk száradt volna e jelző. A nyílvesszők nem voltak barbárabbak, mint a modern fegyverek, s őseinknek állítólagos rablóhadjáratai semmivel sem voltak szokatlanabbak és becstelenebbek, mint az akkori királyok, fejedelmek s mondjuk meg őszintén, a népek hasonló hadjáratai. Mégis mi lett ennek a magyar népnek a megítélése századokon át napjainkig? Ma világszerte és már századok óta nincsen még egy olyan elnyomó nemzet, mint a magyar. Mi mindenkit elnyomtunk, magunkat is, másokat is, mi voltunk és vagyunk a legbűnosebbek a II. világháborúban is, mert körülöttünk mindenki jámbor és ártatlan. Legyen már vége ennek a játéknak! Történészeink, nyelvészeink, régészeink és politikusaink lassanként már mindent elvettek ettől a néptől, mert e népnek nem volt utcája, csak ulicája, nem is táplálkozott volna, ha rá nem szoktatják az idegen népek, társadalmát és állami életét is másoktól kapta, se kultúrája, se civilizációja sem volt és így tovább. Mindezek után azonban meg kell kérdeznünk, hogy hát mi az ördög is tartotta fenn ezt a társtalan népet és nemzetet a népek országútján, ahol minden más nép elveszett, vagy elenyészett? Sajnos, erre a kérdésre nem kapunk feleletet, hacsak nem vesszük annak azt a tételt, hogy az elnyomásban rendkívül előkelő helyet foglaltatnak el velünk egyes történészeink. A történettudomány első helyen felelős azért a népéit, amelyről ír. Polgári történetírásunk ennek a felelősségének nem felelt meg, mert egyrészt egyes szakta-