A főlevéltárnok. - Dr. Hadnagy Albert élete és munkássága [Tolna Megyei Levéltári Füzetek 1.]- Tolna Megyei Levéltár (Szekszárd, 1991)

VÁLOGATÁS DR. HADNAGY ALBERT MUNKÁIBÓL

na menti Néma községnél, Győr közelében 1809. június 19-én néhány francia ladikkal átkelést kísérelt meg a folyón. A Dunának magyar kézen lévő bal oldalán a molnárok, közkatonák segítségével elfogták ezt a ladikot, amelyben egy ezredes és nyolc katona tartózkodott! Ók azonban kiszabadították magukat és elindultak viszszafelé. Ekkor Kolozsváry Ferenc, dunaszentgyörgyi származású közhuszár, saját elhatározásából, a néki alkalmas és kedvező időpontban, megvetve az ellenség ágyúzását, karddal a kezében beugrott a Dunába és a másik kezével a csónakhoz erősített kötelet megragadván, az ellenséges legénység minden fáradozása és ellenállása ellenére a ladikot a magyarok kezén levő partra vonszolta. Ezzel a cselekedetével - olvashatjuk az egykori hivatalos jelentésben - „nemcsak buzgóságának nagy fokáról, a hazaszeretetéről, bátorságáról és elszántságáról tett bizonyságot, hanem a foglyok megtartásával a legmagasabb szolgálat érdemét ki is vivta magának." Az érdemrendeket osztogató osztrák bírálóbizottság azonban addig húzta-halasztotta a döntést, amíg sikerült azt visszautasítani, a határidő be nem tartása miatt. Ennek a határozatnak a megfellebbezése után ugyanezen bírálóbizottság azzal a meghökkentő érveléssel utasította el az ismételt kérést, hogy az arany érdemrend szabályai szerint a vakmerőségért nem lehet kitüntetést adni. Hiába dühöngött az ugyancsak vitéz kapitány Perczel Ádám az elutasítás miatt, soha nem tudta kiharcolni ezt a kitüntetést Kolozsváry Ferenc számára. Hiába bizonyították a szemtanúk, hogy nevezett mellig elmerült a vízben s mégis elfogta a franciákat karddal a kezében, ágyútűz közepette, leküzdvén ellenállásukat. Hiába találták meg a francia ezredesnél az Olaszországban állomásozó francia csapatok listáját, mely tényt a legmagasabb szolgálatkéntjellemezte kapitánya - mindez kevés volt ahhoz, hogy Kolozsváry Ferenc megkaphassa az arany érdemrendet, illetőleg megfelelő elismerésben részesüljön. Napóleon hadainak hazánk területére való betörése, az 1809. év nyarán megdöbbentette az országot. A francia hadak egymás után foglalták el Sopron, Szombathely, Pápa, Veszprém városát és egyre mélyebben és feltartóztathatatlanul nyomultak előre a Dunántúlon. Rémület lett úrrá az egész országon. A dunántúli vármegyék valamennyien állandó küldöttségeket, permanens deputációkat alakítottak abból a célból, hogy egyrészt ezek szervezzék meg a kémkedést és hírszerzést és egymás kölcsönös tudósítását, másrészt pedig ellenséges megszállás esetén legyen egy tárgyalóképes szerv, amelyik a lakosság érdekének védelmében az ellenségtől meg nem tagadható hadiszolgáltatásokat foganatosítja. Ezen deputációk jelentései - az ország határain kívül és belül, a való hírektől a rémhírekig - káprázatos színesseggel elevenítik meg a hadjárat sodrába került lakosság testi és lelki gyötrődését, valamint az a tekintetben való bizonytalanságot, hogy miképpen is kell viselkedni egy ellenséges megszállás esetén. E jelentések, amelyek a francia udvariasságtól kezdve, kegyetlenkedésekig mindenféle változatban jelentkeztek, futótűzként terjedtek szét az országban, de különösen a leginkább érdekelt dunántúli vármegyékben és a bennük rejlő sok hősies és csodás elem könnyen ragadta magával nemcsak az egyszerű, de még a művelt embereknek is a képzelőerejét. A lakosság és a megszálló hadsereg közötti ellentét két fő kérdésben csúcsosodott ki. Az egyik az volt, hogy Napóleon proklamációk útján azt szerette volna elérni, hogy a magyarok mondják ki a Habsburg-család trónfosztását és a magyar társadalmi rendet francia mintára alakítsák át. Ezt a célt szolgáló plakátokat azonban a magyar hatóságok nem akarták terjesztésre vagy kifüggesztésre elfogadni. A néptömegek pedig - kevés kivételtől eltekintve - a várakozás álláspontjára helyezkedtek és szintén nem vettek részt ezen proklamációk terjesztésében. A másik ütköző pont a lakosság és a megszálló csapatok közt, az ellenséges hadsereg mindennemű ellátásának kérdése volt, amit jobb kifejezés hiányában a rekvirálás szóval jelölhetünk. 113