Új Néplap, 2016. december (27. évfolyam, 282-307. szám)
2016-12-31 / 307. szám
A Váci Egyházmegye melléklete - VI. évfolyam 12. szám - 2016, Szent Szilveszter pápa napja - Szerkeszti: Magyar Bertalan - www.vaciegyhazmegye.hu ............. ............................................................* .....................................T..........—". ....................................................................................... «« 00 -a c s 0« 00 J rr Püspöki koszonto У1 Lzonyára nem vagyok egyedül e napokban azzal az érzé- /-í semmel, ahogy felidéződik bennem a gyermekkor - régi X/ karácsonyok hangulata, a gyertyafény, a sütemények illata; annak megtapasztalása, hogy nem vagyok egyedül, szeretnek, hogy az ünnepet valaki előkészíti nekem. Ez utóbbi az, amely az évek előrehaladtával egyre fontosabbá válik az embernek. Emlékszem, gyermekkoromban milyen tisztelettel és szeretettel néztem fői az öregekre - szerettem volna olyanná válni, mint ők - most pedig, öregedő emberként visszatekintve a gyermekkorra, az elmúlt évtizedek emlékein, élményein, tapasztalatain keresztül a két állapot mintegy összetalákozik. Ez a kettő találkozik a Karácsony pillanatában is: a hatalmas, mindenható Isten vállalja, hogy kicsi, védtelen, gyámoltalan gyermekként kiszolgáltatja magát a világnak. Ezzel mutatja meg nekünk, mi a dolgunk, ezzel bátorít arra, hogy merjünk gyermekként létezni ebben az ellenséges világban, kinyújtani kezünket mások védelmező, segítő keze felé. Az Üdvözítőt is - hiába törtek hatalmasok az életére emberi életének első pillanatától kezdve - körülvette az emberi jóság védelmező burka: a Szűzanya; a nevelőapa, József; a pásztorok, a bölcsek... akiknek szeretete hatalmasabbnak bizonyult a világ hatalmasságánál Karácsony környékén ezt tartom a legfontosabb megtanulni valónak: a gyermeki bizalmat, amely el tudja fogadni Isten segítését és vezetését; míg a kamasz lázadása, a felnőtt túlzott öntudata a szabad akarat rossz használatához, a jövő veszélyeztetéséhez vezethet Nem tudjuk, mit hoz a holnap. Hogyan alakul a világ sorsa? Európáé? a mi országunké, városunké? Én úgy gondolom: a jövőnk a gyermekségünkben rejlik. A holnapba vetett bizalomban; a minket szerető Isten segítő, féltő támogató kezének elfogadásában. Ezt a bizalmat kérem magamnak és mindannyiunknak csöndes imáimban, fohászaimban. És hiszem, hogy Isten meghallgatja ezt a fohászt, és segít annak megvalósításában; ha mi magunk is megteszünk érte mindent, amit bírunk. Fontos volna, hogy az új évben se feledkezzünk meg az Advent hajnalairól. Hog}' tudjuk mindig Istennel kezdeni a napunkat; életünknek, jövőnknek legfontosabb titkát már az ébredés, a virradat pillanatában megragadni, és annak jelenlétében, annak megvalósításában tölteni a napunkat. Új nap virradt ránk - mondom ma is, mondom holnap is. Jézus születésének ünnepén, és az új polgári év kezdetén is ezt kérem. Az új napot, azt a holnapot, amelyben egyszer csak magához ölel majd bennünket Az, aki ennyire szeret: Aki eljött közénk és velünk van; minden nap, a világ végéig. +Miklós püspök Imaspirál a MÁV-kórházban martyria A Kórházlelkészség adventi szolgálatának pillanataiból Lelkigondozóként teljesen megértem, mikor egy jelentős ünnep, most például a karácsonyi időszak tájékán lesz elkeseredettebb és nehezebben vigasztalható egy beteg, vagy a beteg családja is. Ugyanakkor személyes tapasztalataim azt is megmutatták, hogy a legnagyobb vívódásainkat okozó időszakok, valahogy megfordulva, még áldássá is válhatnak. Dénesné Fekete Hédi lelkigondozó Az idei adventem már a tizenkettedik kórházi lelkigondozóként. Idén különösen is hálás lehetek azért, hogy egy színes és bensőséges adventét tudhatunk a MÁV Kórház betegeivel magunk mögött. Ezt középiskolás fiatalok beteglátogató meglepetése indította: a Szer-telen Ifiház önkéntesen jelentkező kamasz diákjait koordinálhattam végig az összes kórházi osztályon és kórtermen, ami mind a betegek, mind a fiatalok számára is kedves emlék marad. A szolnoki Büntetésvégrehajtási Intézet fogvatar- tottjai pedig kérésemre, kifejezetten a MÁV Kórház betegei számára készítettek igényes kivitelezésben, rajzokkal és idézetekkel is díszített karácsonyi könyvjelzőket, melyeknek fogadtatása meghatóan szép volt a megajándékozottak részéről; s annyira korrekt volt a Büntetés-végrehajtási Intézet vezetősége a kérésemmel kapcsolatban. A betlehemes fiatalok esti meglepetése a jelenleg Szolnokon szolgáló Pálfalvi Tamás káplán atya és társa, Pataki Attila vezetésével több osztályunkon ismegjelenítette a karácsonyi üzenet jelentőségét és hitünk lényegét, mind pedig hagyományaink iránti igényünket. A szolnoki tiszapartis katolikus 4. osztályos kisdiákok közel harmincfős csoportja is igazán kedves és igényes előadással örvendeztette meg és érzékenyítette is el a betegeket és az érdeklődőket, miközben számukra a beteglátogató önkéntes kollégáimmal készített és préselt levelekkel díszített dunsztosüveg-mécsesekkel igyekeztünk kedveskedni. Külön tetszett a gyerekeknek, de a betegeknek is, hogy a kórház imaszobájában adventi spirált alakítottunk ki, amelyen minden nap vagy egy segítőmmel, vagy egy beteggel, vagy egy hozzátartozóval, vagy egy látogatómmal gyújtottunk meg egy-egy kézi készítésű ajándékmécsest, napról napra közelebb jutva a karácsonyi ünnephez. Ezek a mécsesek a diákoké lettek a szereplésük után. Az adventi időszak nagyon várt eseménye volt a kórházi szentmise is, melyet kórházlelkészünk, Dr. Faragó Artúr atya mutatott be, megvilágítva a közelgő ünnep fényét és a naptári évünk végéhez közeledő összegzéseink méltóságát Bízva abban, hogy a ráhan- golódási-felkészülési idő minden kedves lelkigondozó kollégámnak, a nálunk és más kórházainkban szolgáló önkéntes beteglátogatóinknak, valamint az egészségügyi és egyházi dolgozóknak is jól sikerült, Vasadi Péter két sorával kívánok áldott karácsonyi ünnepet és reményteli új évet: „A tett önmagában nem elég. Várakozni is keltez az alázatosság. ” NOVELLA Az első Karácsony Magyar Bertalan H ideg volt az a tél nagyon. Vékony, csikorgó hó fedte a földet, s az ég metsző azúrja szürkület nélkül mélyült csillagokkal szikrázó, éji zafírrá a világ halotti leplén, amely alatt der- medten húzták össze magukat a kisváros girbegurba utcácskái. Ezt le kellett volna írnia, de nem volt mivel. A fiú a sínek közt álldogált a tihaméri domb tetején. Nem \ is tudta, mióta van itt, mióta bámulja elmerülten a furcsa építményt, amely téglarakásokkal és deszkamáglyákkal körülvéve emelkedett ki magasra a földszintes házak közül. Három fala téglából, ablakok nélkül, a negyedik falat azonban a két emelet magasságig egy hatalmas gót boltív törte át. Fenséges és érthetetlen volt, nem lehetett eldönteni: épül, vagy éppen összeomlik. Azt meg végképp nem, mi célt szolgál. Most érezte csak meg, mennyire fázik. Megmoccant a mélyülő alkonyatban; a háta mögött aggodalmasan figyelt föl a kökénybokorban kotorászó két pici, piros mellényes süvöltő. A telefondrótokon szinte csilingelt a jég. Körbefordult, egy utolsó pillantást vetett a városra, aztán elindult a vasúttól lefelé vezető szűk sikátorban. Néha még eltévedt itt: szüleinek nemrég utalta ki a városi tanács ezt a 25 négyzetméteres szükséglakást; egy kis nyugalom reményét az örökös albérlőség vándorélete helyett. Épp addigra, hogy ő már felnőtt; s csak pár napokra jön ide látogatóba a kollégiumból; most a téli szünetre éppen. Napközben az ódon utcákon csavarogva talált rá a vasút kanyarulatára a dombon; ahonnét szinte az egész várost be lehetett látni. Azóta ide menekült mindig, ha már megunta a veszekedést a szüleivel. Ment a visszhangzó kis utcán. Haza? Világosan érezte, hogy nem, már nem. El se jött volna talán, de muszáj volt: a szünidőre bezárták a kollégiumot. Itt ágya sem volt már, a konyha sarkában aludt egy kényelmetlen kempingágyon.- ló napot! - köszönt oda, ahogy mellette kinyílt egy ház kiskapuja.- Aggyisten! Mit akar? - Fürge kis ember pislogott rá gyanakodva; még álltában is izgett-moz- gott, mint valami felhúzott bábu.- Csak azt kérdezném, nem tudja-e, mi az ott? A kis ember odanézett: - Ja, az? Hát, valami templom lesz, asziszem. Van egy ház mellette, odajárnak a hívek...- Katolikus?- Mittudomén. De sietek! Megyek, mer... - s a mondat vége elveszett a robogásban. Mire hazaért, beesteledett. Szülei meg a kishú- ga már feldíszítették a karácsonyfát a tévé tetején. A gyertyagyújtás, mint mindig, most is rendkívül nagy pátosszal zajlott. Három-négy gyertya, egy csillagszóró; a vülany elalszik, és- Isten adjon boldog karácsonyi ünnepeket mindenkinek! - mondta az apja mély, ünnepélyes hangon. Aztán meggyújtotta a villanyt, bekapcsolta a tévét, és a család leült az ünnepi töltöttkáposzta köré a háromszor három méteres konyhában.- Nem tudjátok, milyen templom épül itt, az utcában?- Mi van? Már éjféli misére is jársz?! Nem válaszolt, a további kötözködést is elengedte a füle mellett. Fulladozott a sűrű, indulatokkal teli, szűk és fülledt levegőben. De nem volt hova menekülni, hát bezárkózott, mint a kisgyerek, aki törölközőt húz az arca elé, hogy meg ne találják. Miért nem hagyják békén? Mi közük hozzá? Igen, éjféli misére akar menni, és életében először - egyedül. Eddig csak a szerelmesét kísérgette el a templomba, de két hónappal ezelőtt történt valami, és ő most már egyedül is el akar menni az éjféli misére. Pedig fél, hogy kinézik; nincs ott mellette a Kedves; ő meg azt se tudja, mit, mikor, hogyan kell csinálni. Elmenjen egyáltalán? Ki kényszeríti? Senki nem kényszerítette - és ez zavarta éppen. A kényszerítésre lett volna ellenszere - erre a késztetésre azonban nem volt. Csak menni lehetett, vállalni a bizonytalanságot, vállalni a konfliktust; akkor is, ha - és ezt világosan érezte - ez még csak a kezdet... Már az egész ház elcsendesedett, amikor a fiú kikászálódott a kempingágyból. Óvatosan, halkan öltözködött a szűk, fekete térben, és úgy tett, mintha nem látná a szobában a cigaretta parázsló végét; mintha nem érezné a csodálkozó, tehetetlen düh hullámzását. Szinte sütötte ez a borzalmas indulat - a semmibe vett zsarnoké - de a fiú megkeményítette a szívét, mert ennek végre eljött az ideje. És mert valami újat is érzett a lelkében, valami nagy-nagy, mindent legyőző békességet. „Miért fáj ez neki?” - gondolta még, de aztán ez is elenyészett. Sokáig tapogatózott a zsebekben valami apró után. A visszaútra volt még egy százforintosa, de hát azt mégse teheti a perselybe. És ha nem tud mit beletenni?! Ha ezért kinézik onnan? Mintegy válaszul, ujjai megérezték egy pénzdarab fémes hidegét; odakint pedig mélyen, zengőn, megszólalt a harang. „El fogok késni!” - gondolta még; aztán vett egy mély levegőt, és kilépett az ajtón. Kék holdfény világított végig az udvaron; megszépítve a málló, sárga vakolatot, a fáskamra oldalának korhadt léceit, a nyitott kanális fagyott tartalmát. Talpa alatt csikorgott a hó, nyekkenve nyílt a kapu, és amint elindult, hamis harmóniumszó hullámzott eléje az utcán, szinte kirajzolva az utat. Fölnézett: a kék derengésben egy hatalmas, gót boltív rajzolódott az égre; csúcsával egy fényes, szikrázó csillagra mutatva a messzi keleti égen. ■
