Új Néplap, 2016. november (27. évfolyam, 257-281. szám)
2016-11-07 / 261. szám
0 VÉLEM ÉN 2016. NOVEMBER 7., HÉTFŐ A z ötvenhatos forrada- lom kitörésének hatj 1 vanadik évforduló- JL JLja alkalmából újabb és újabb visszaemlékezések, feldolgozások jelennek meg. Szerencsére. Ám éppen ezáltal lesz nehezebb a korszakot - szerencsére - meg nem élők dolga. A kérdés ugyanis az: kié is 56? A kivégzetteké, a meghur- coltaké egészen biztosan. Azo- ké a százezreké, akik elmenekültek innen. Részint a bitó és a börtön elől, részint pedig azért, mert teljesen világossá vált számukra, hogy a levert, letaposott szabadság- harc után ebben az országban levegőt venni már nem lehet. Nekik biztosan lobog a gyertya, nekik biztosan világít a fény. De az ittmaradottaknak is, akik félve, utálva, unva önmaguk lelkiismeretétől megkötötték „A” kompromisszumot - lemondva mindenről az „élni kell!” kényszere miatt. Ki az, aki azt mondhatja: „Az enyém, de a tiéd nem lehet!” Mi kell ahhoz - kell hozzá egyáltalán bármi? -, hogy azt mondhassam alig túl a negyvenen, hogy „igen, enyém. Enyém is.” Dobáltam volna a szovjet tankra a Molotov koktélt, belém lőtt volna az ÁVO/ÁVH, megbújtam volna félelmemben, gyávaságomban? Szeretem azt hinni, hogy az előbbi kettő történt volna velem, bár nagyon jól tudom, hogy ennek semmi jelentősége sincs. Abban azonban bizonyos vagyok, hogy ötvenhatban közel sem volt annyi ötvenhatos, mint amennyi a rendszer- váltás után hirtelen lett. A KáGyertyaláng, gyertyafény Gutái István istvan.gutai@gmail.com dár-korszak(rezsim) félelmetesen és szívszorítóan gyors konszolidációja ennek csontig hatoló bizonyítéka. ’57 május elsején hatalmas tömeg vonult fel vörös zászlókat lengetve, talán még őszinte mosoly- lyal is. Miközben zajlottak, készültek az akasztások. Hogy miért váltotta fel Nagy Imrét „A” pesti srác, mint a forradalom jelképe? Kinek, miért jó a nemzeti ünnep kisajátítása, kinek, miért jó szétfütyülni egy valóban nem túl jól sikerült megemlékezést? Miért kell éppen október 23-a alkalmából előléptetni az egykori 1II/2 egykori operatív tisztjét? Aki miért helyettes államtitkár a belügyben? Kié 56? Huszonhét évvel az áldozatok valóságos és jelképes újratemetése után is a nemzet egyik temetetlen halottja Ötvenhat. Elfojtott, ki nem beszélt, gyakorta önnön magunk előtt is elhallgatott Ügy. Hol helyezzük el magunkban? Hol helyezzük el magunkat benne? Az inga - mint Kelet-Kö- zép-Európában szinte mindig - túllengett. Az orosz állami televízióban elhangzik az, hogy „fasiszta elemek pogromja” zajlott a budapesti utcákon. Ráadásul egy magyar nő mondja mindezt. Igen, tudunk a Köztársaság téri lin- cselésről. Ám áz alighanem elszigetelt eset lehetett, a pogromhoz és a fasizmushoz köze nem lehetett. De a népharag - a végzetesen sokáig elfojtott energia - így tör ki. Mindez természetesen nem magyarázza az ott meglincselt, az államvédelemhez besorozott, vagyis oda nem önként belépett fiatalok elpusztítását. Ki kárpótolhat, hogyan kárpótolhat? Kárpótolható-e bármivel, bárhogyan a derékba tört gerinc, a családtag elvesztése, a megnyomorítás, a menekülés és mindaz, amit a Kádár-korszak jelentett? Hacsak azzal és úgy nem, ha belátható időn belül lezárjuk a kádárizmust. Ki-ki először magában, majd az így megtisztult egyének okán a nemzet is. Eltemetjük a megalkuvást, a bosszúvágyat, az önfelmentést. Nagy, közös szőnyegünk így is tele van olyan dombokkal, amelyeket alásöpört problémáink, bajaink, kényszerképzeteink tor- nyosítottak föl. Ezek az idő múlásával hegynyivé válnak majd, lebontásuk napról napra nehezebb. És lehetetlen, ha soha nem fogunk hozzá. A november negyedikén fellobbanó mécsesek lángja emlékeztessen a tiszteletre. Arra, hogy a nemzet létezésének egyik nagyszerűsége volt az a gerinckiegyenesítés, amelynek hangját még most is halljuk, ha akarjuk hallani. De vigyázzunk: az apró fények vádolnak is bennünket. A kollektív felejtés, a kényelem, a közöny miatt. Bánjuk a hamisat? Kovács Berta irottszo@index.hu A z utóbbi időben fel-felbukkan megint e-mailjeim között egy-egy gyanús eredetű gyógyszereket és „egészségmegőrző készítményeket” ajánlgató, kéretlen reklámlevél. Bár legtöbbje egyenest a spamgyűjtőben landol, még így is akad jó pár, ami megszédítheti a gyanútlan levelezőt. Bár a magam részéről soha nem vetemednék arra, hogy efféle helyekről jusson eszembe beszerezni bárminemű tablettát, megelőzés, fogyás, szépülés és hasonló céllal egyébként sem szednék semmit, kíváncsiságból azért a napokban rákattintgattam néhány linkre. Az eredmény korántsem volt meggyőző, hiszen nem valami látszatra adó honlapra vagy webboltos portálra jutottam, csak meglehetősen elavult, szedett-vedett szerkesztésű, többnyire angol nyelvű honlapokra, melyek már eleve nem voltak bizalomgerjesztők. Ám bizonyára sok olyan balek akad, aki felül az „akciók” csábításának - különPéldaképek kerestetnek C saládja kérésére nem sokat, ml több, semmi hivatalosat nem tudunk az egy- / > \ kori hétszeres Forma-l-es világbajnok, Michael Schumacher állapotáról. A klasszis sí balesete óta nagy a homály az ügyben. A sportág pedig mostanság nem a szenzációs teljesítményektől, hanem mondjuk a rádióban elhangzó szaftos káromkodásoktól hangos. Hát rendben van ez így? Naná, hogy nincs. Keresnénk mi most is azokat, akik kirobbanó tehetségükkel tömegével toborozzák a nézőket, mert érdemes őket leesett állal figyelni, a manővereiket, a tempójukat, az egyéniségüket. Ehhez képest csak fizetős pilóták nem túl izgalmas körözgetését követhetjük figyelemmel, már amikor éppen felriadunk a tévé előtt ülve, mivel a rajt után következő események kiváltják olykor az altatókat, tisztelet a ritka kivételnek. Az úgynevezett nagy nevek is lehangoló teljesítményt nyújtanak néha a pályán, meg időnként azon kívül is. Akinek lenne tehetsége, az bűn rossz kocsiban ül, marad neki a káromkodás meg a csapata teljesítményén való gúnyos ne- vetgélés. Meg esetleg a magyarázkodás és a bocsánat kérés, mint legutóbb, amikor egyikük verseny közben küldte el a sportág vezetésének egyik meghatározó alakját - hát, szépítsük úgy a dolgot - melegebb égtájakra. Izgalmat manapság talán csak az okoz, hogy a sok büntetés miatt a futam után hogy változik a végeredmény. De hát miért nem a pályán dőlnek el a helyezések? Vannak persze a mának is sztárjai. Ám hogy ők inkább rap zenészek, az éjszakai élet meghatározó alakjai, vagy vérprofi autóversenyzők, azt néha elég vé- leményes megítélni. Egyes top csapatoknak kikiáltott gárdáknál meg széthúzást látunk, egymásra mutogatást, egy elnököt, aki világ- bajnoki címről álmodik, miközben az eredmények legfeljebb a dobogó aljára érdemesíthetik a gárdát. Bár azért is hajtani kell rendesen. Ahol állandó a fogadkozás, hogy no most aztán ebben az évben mindenkit leverünk, s ahol a szezon közepétől persze már mindig a következőre készülnek, hogy az aztán biztosan jól sikerüljön. Ami persze ugyanolyan unalmas, eredménytelen lesz, mint az előzőek. Persze ki tudja, talán jövőre tényleg más lesz nekik? Jajong a Forma-1 minden vezetője, hova tovább valamennyi résztvevője is, hogy hova a csudába tűnnek a szurkolók a lelátókról és a tévé képernyői elől? Miközben az általuk bemutatott produkció olykor nagyon ha- lovány, miért tódulnának főleg a fiatalok ezrei, hogy ezt mindenáron látni akarják? Hogy a vasárnap délutánjaiknak része legyen a motor- bőgés? Ez a sport is már csak olyan, hogy az idő mindent megszépít. S ez olykor nem is nagy munka tőle. A Michael Schumacher által uralt érában is hallottuk, azért az mégsem jó, hogy egyetlen versenyző, egyetlen csapattal uralja a mezőnyt, hogy annyi volt legfeljebb a kérdés, vajon a dobogóra álló két másik versenyző is kört kap-e tőle a végén. De ő egyéniség volt, karakter, hatott a csapatára, a szurkolóira. Ahogy a kisugárzása valószínűleg növelte a kollégák minél hatékonyabb munkavégzését is. Olyan stratégával és csapatfőnökkel dolgozott együtt, amelyhez hasonló felállás azóta sem nagyon volt a sportágban. Ő maga soha nem szenvedett komoly balesetet háromszáz kilométer per órás tempónál sem, egy alkalommal kellett csak kihagynia néhány futamot egy lábsérülés miatt. Aztán három éve, a súlyos sí balesete óta alig tudunk róla valamit. Egykori kollégák, barátok, ismerősök olykor elmondják, jártak nála, ők maguk bizakodóak az állapotát illetően, de jelentős javulásról nincsen szó. Egy nagybetűs sportember kómában fekve vívja talán harcát az életért. Sokan szorítanak érte, de a jelek aggasztóak, azt a bizonyos csatát talán már el is vesztette. Senki sem hajlandó még elfogadni, mert ekkora klasszisok nem születnek minden évben. Pedig nagyon keressük őket. A példaképeket, akik célt és követendő mintát mutatnak a fiataloknak. ben nem érné meg a forgalmazónak energiát fektetni az egészbe. Ne higgyük egyébként, hogy felvilágosultnak hangoztatott korunkban csak elmaradott térségekben élők rendelnek e gyanús helyekről. Magyarországon évente mintegy 130 milliárd forint kárt okoznak a hamis gyógyszerek - derül ki Hamisítás Elleni Nemzeti Testület tájékoztatásából is - ez pedig a teljes hazai gyógyszerforgalom 13 százaléka. Egy 2014-es felmérés szerint pedig a magyarok közel negyede egyáltalán nem utasítja el a hamis termékek vásárlását, bár állítólag csak 15 százalékuk volt az, aki ténylegesen vásárolt is. A probléma persze korántsem újkeletű. Egy évtizeddel ezelőtt is keringtek e-maile- ken efféle ajánlatok. Pedig a bizonytalan származású szerek fogyasztása életveszélyes is lehet, mint nem egy esetről hallani a médiában is, jobb esetben csak hatástalan a készítmény. De mit várjunk akkor, ha némelyek képesek utcai árusoktól házilag gyártott, minden bajra gyógyír macska- szőrkivonatért, a Down-kórt is megszüntető gyógyító szemért, csuklóra szerelhető elektromos méregtelenítőért kemény pénzeket adni? Pedig egyszerű lenne a képlet: gyógyszert a patikából! De, úgy látszik, nem bánjuk a hamisat. Az egészségünk viszont annál inkább.
