Új Néplap, 2016. október (27. évfolyam, 231-256. szám)
2016-10-19 / 246. szám
g VÉLEM ÉN 2016. OKTÓBER 19., SZERDA B oldogult középiskolás koromban a kollégium egyik portása - legyen a neve például Józsi bá’ - gyakran megpas- kolta nem jelentéktelen, többéves kitartó munka árán megnövelt pocakját és megosztotta velünk egyik bölcsességét: „Csak egészség legyen. Mert ha van egészség, akkor lehet jókat enni. És ha lehet jókat enni, akkor van egészség!” Mindez alig néhány hete jutott eszembe újra, amikor Torino alighanem legszebb parkjában sétáltam. Volt szerencsém eljutni a világ legnagyobb slow food rendezvényére. Rendkívül vegyes érzéseim voltak a „lassú étel”, vagy a valós tartalmat inkább visszaadó „komótos étkezés” e kavalkádjában. Megdöbbentő volt tapasztalni, hogy milyen messze is vagyunk még mindig - minden eddigi kezdeményezés ellenére - a fenntartható élelmiszer-előállítástól. Hogy a hasukat ugyancsak szerető olaszok számára menynyivel mélyebb, őszintébb tartalma van a gasztrokulturá- lis forradalomnak. A minőség forradalmának. Elképzelhetetlenül sok kistermelő kínálta tésztáját, olaját, sajtját, szalámiját, borát, kenyerét...Az olaszokról bennünk élő sztereotípiától eltérően visszafogottan. Semmi harsányság, de annál több derű. „Ők személyes ismerősei egymásnak!”- vágott belém a felismerés villámlásnál is gyorsabban és tisztábban. Az eladó - aki ebben az esetben maga a termelő - gyakorlatilag név szerint szólítja meg a vásárlót. Arra a bizalmi tőkére támaszkodva, amit már a nagyapja, apja felhalmozott. Neki „csak” egyfajta vagyonkezelőként kell ezzel bánnia. Az a platánfák árnyékában is kristálytisztán látszott, hogy mindkét fél érdekelt a bizalom fennmaradásában. A kistermelő egyszer készít savanyú tejből sajtot, zsizsikes lisztből A fickó előrántott egy pisztolyt és habozás nélkül főbe lőtte az előtte állót. Mindezt azonban nem valamelyik hírtévén vetítették, egy háborús övezetben készült tudósításban, s még csak nem is a legújabb Stallone-film előzeteséből való. Egy mesefilm részlete. A látvány felkavart és elgondolkodtatott. Eszembe juttatta, hogy azért elröpült már felettem jó néhány esztendő. Amikor ugyanis én utoljára teljes átéléssel még mesefilmeket tanulmányoztam, azok egy kicsit más történéseken alapultak. Beugrik, ahogy a macskák rendre meg akarták viccelni Frakkot, de a legtöbbször persze szégyenszemre maguk jártak pórul. Süsü is mindenkit igyekezett pártfogásába venni, segített is, ahol tudott, s ahogy visszagondolok, egy cseppet sem éreztem laposnak a cselekményt attól, hogy nem dörögtek folyamatosan a golyószórók. Nem mondon, a prérifarkas ármánykodása időnként már nálam is kiverte a biztosítékot. A fondorlatos állatná] már előkerült ez-az, amiknek a birtoklása manapTanuljunk meg újra belassulni! Gutái István istvan.gutai@gmail.com kenyeret, romlott húsból kolbászt. Nem a hatóság büntetése miatt lesz kénytelen bezárni az akár évszázada működő boltot, hanem az elmaradó vásárló miatt. Ugyanis a vevő/fo- gyasztó sem hamis bankóval fizet. Mindketten tisztességesen megdolgoznak azért, amit adni tudnak egymásnak. Ebben a szakmában - a minőségi élelmiszert kis tételben előállítók munkáját értve ezalatt - nem lehet egyik évről a másikra meggazdagodni. Szemmel láthatóan nem is akar egyikük sem. Generációk rakják egymásra a tisztes megélhetés tégláit, amiből aztán minden évben egy kicsivel több mindenre futja: külföldi utazásra, új autóra, nagyobb házra. A Pó partján óriási tömeg sétál, kóstolgat, dicsér, összehasonlít, esetleg irigykedik. Teszi mindezt lassan, megfontoltan, a stressz legkisebb jele nélkül. Kerülgetve akár a Csigákat is. Mert a világméretű mozgalomnak ez a hebe- hurgyasággal egyáltalán nem gyanúsítható állat a jelképe. Gyerekek másznak fel rá, családok, baráti társaságok, szerelmespárok fényképezked- nek/szelfiznek „vele”. A minapi nagykörűi Nagy Befőzés kapcsán talán nem is árt gondoltban átszaladni azon, hogy mi mindent is jelenthet egy íz. Az eltűnt idő nyomában című remekmű szerzőjét, a francia Proustot szokás ilyenkor (is) előrángatni, aki nagynénje süteményét majszolva repült vissza az időben. A magam részéről a hátam kicserepesedik a „régen minden jobb volt...” kezdetű monológoktól. De talán van benne igazság. Ebben az esetben mindenképpen. Az élelmiszerelőállítás iparosítása biztosan hozzájárult az emberiség fennmaradásához. De félő, hogy lassan túlnő, bedarál, megesz minket a „kajaipar”. Mindenesetre furcsa, hogy uniformizálódott az étkezésünk. Ugyanazt az ízt érezzük az Őrségben, mint a Nyírségben. De kinek kell egy olyan világ, ahol mindenki Mao-zubbonyban, egyenbicik- lin közlekedik? „Ilyen körülmények között bizonyos fajtáknak, életformáknak esélye sincs. Eltűnnek ízek, megszűnik a sokféleség. Nagykörűben Petrovay gróf faiskolájában még 52ó féle alma volt, ma egy nagyáruházban piros alma és zöld alma van. Az ipari élelmiszer-termelésben tönkremennek a talajok, elnéptelenedik a vidék, elveszik egy tudás. Ez az egész fenntarthatatlan! Ezekre a nyomasztó kérdésekre próbál választ adni a Slow Food mozgalom.” - vélekedik Barát József nagykörűi kistermelő. Közvetlen környezetünkben több minden szól a slow food ellen, mint mellette. Ennek ellenére - vagy éppen ezért - egyáltalán nem vagyok letörve a jövőt illetően. Szerencsés esetben ugyanis minden erőhatás valamiféle ellenerőt szül. Az ízek, az ízeket elkészítők világában ez számomra azt jelenti, hogy minél erősebb a futószalagos élelmiszeripar, annál nagyobb szükség lesz a kistermelőkre. Ha igaznak fogadjuk el azt a tételt, hogy „az vagy, amit megeszel”, akkor ezerszer vagyok inkább változatosan eredeti, mint mesterséges színezékes, állományjavítós E-származék. Még a végén igaza lesz a portás bácsinak! f Щ i Ж tréLWÍfr $ ■ -JH4V I ш ijUpt 4 71 ] [5 J^lf*'’PtTi i éík\ Nincs mese ság а ТЕК hatáskörébe tartozna. Mert valljuk meg, tényleg barátságtalan lépés bombával, dinam ittál riogatni szegény Kengyelfutó Gyalogkakukkot. A Magyar népmesék, a Piroska és a farkas vagy mondjuk a Holle anyó aztán már megint más kategóriába tartozott. Ahol azért találunk bőven mondanivalót, van egy kis érzelem is benne, s ahol a jó és az általa képviselt világnézet persze mindig győzedelmeskedik. Még akkor is meghatározó élményei voltak ezek a mesék egy generációnak, ha mondu- juk így utólag tényleg morális aggályokat vet fel, hogy a farkas jó étvággyal elfogyasztotta a nagymamát és Piroskát. De ma már az is az állatvédelmi törvény passzusaiba ütközött volna, hogy minden kertelés nélkül kivették őket az ordas hasából egy méretesre szabott nyíláson keresztül. Akkoriban persze ez volt minden, a borzalom, mint kifejezés nemigen jutott eszünkbe a mesékről. Ma viszont a számtalan gyerekcsatornán néha olyan műsorokat vetítenek, hogy ha az normál szereplős, azaz húsvér emberekkel forgatott film lenne, biztosan tizen- nyolcas karikával jelölnék. Némelyiktől az embernek szinte felfordul a gyomra. Amelyekben a halál teljesen általános, mintha csak az motoszkált volna az alkotók fejében, hogy ejnye már, milyen mese az olyan, ahol a sztori végére nem veszti életét minimum a fél szereplő- gárda? S ha már így alakul, mutassuk is meg az áldozatok agóniáját, jó alaposan, természettudományos részletességei, tehették talán hozzá gondolatban. Nem tudnám megmondani, milyen értékeket képviselnek ezek a mesék. Azt sem, egyáta- lán minek készítették el ezeket. Illetve le lehet gyártani ilyeneket, de őrizgessék csak otthon, az íróasztaluk fiókjaiban ezeket a műveket az alkotók. S üsse kavics, ha kedvük szottyan, nézegessék is őket, ahonyszor csak akarják. Azt viszont ne várjuk már el, hogy ilyen történeteken nőjenek fel a gyermekeink. Az nagyon csúnya bizonyítványt állítana ki rólunk. Mi odahaza mindenesetre nagy ívben elkerüljük ezeket a mesének álcázott horrorfilmeket, ha a gyerkőc tévézni szeretne. Tényleg, előkerülnek a pozitív példaként fentebb már említett történetek. Igen, tudom, ez önmagában kevés, a negatív hatások előbb-utóbb akkor is elérik a lurkókat, ha attila.molnar.g@mediaworks.hu odahaza még nem szembesülnek ezzel, meg hát az sem jó, ha burokban él a gyerek. Viszont ha ízlést, emberi érzelmeket is szeretnénk átadni nekik, ne zárkózzunk el a régi, hagyományos meséktől. S ne fogadjuk el, hogy a világ erőszakos és teljesen rendben van, ha mi magunk avatjuk be őket ebbe a borzalomba. Azt a pénzt pedig, amit az emberda- rabolásról szóló mesékre költenek, fordítsuk inkább szórakoztató, mondjuk a család tagjai által közösen használható játékokra. Az sem baj, ha azok meg nem robbannak és hosz- szú lövéssorozatokat sem adnak le. о A prérifarkas csúnya dolgokat művelt, szegény kakukk tudna mesélni Szebbik nem Borda Zsanett zsanett.borda@medlaworks.hu A napokban tartották meg az év melltartó nélküli napját. Habár bo- hókásan hangzik, a kezdeményezés nemes céllal jött létre, az ötletgazdák ezzel is a mellrák elleni küzdelemre és a rendszeres szűrővizsgálatok fontosságára hívják fel a figyelmet. Ezt pedig nyilvánvalóan a férfiak legnagyobb örömére teszik. Ráadásul a technikának köszönhetően már online is követhetjük a kezdeményezés elkötelezett híveit, akik büszkén mutogatják képeiken, hogyan kivitelezték a dolgot. Azt pedig hozzáteszem, hogy ha az utcán sétálva nem váltana ki az emberekből általános megrökönyödést, ha e fehérnemű nélkül látják a szebbik nem egy bátrabb tagját, bizony sok nő élne a minapi leheMég ma is sokszor elszomorít, amikor olyan emberrel találkozom, aki ragaszkodik a régi, elavult felfogásokhoz. Engedjük, hogy mindenki önmaga lehessen. tőséggel, akár az év minden napján is. Hiszen sokszor kényelmetlen, zavaró, nélküle szabadabban és komfortosabban érzik magukat a nők. Mégis, legtöbbször úgy döntenek reggelente a tükör előtt állva, hogy „Áh, hagyjuk, mindegy, ha felveszem a melltartót, legalább nem néznek ki, biztonságban vagyok”. Ezek a francos nemi szerepek az okai ennek a kényszernek a társadalomban. A férfi nyissa ki az ajtót a hölgy előtt, a nő pedig hordjon melltartót. Még ma is sokszor elszomorít, amikor olyan emberrel találkozom, aki ragaszkodik a régi, elavult felfogásokhoz. A nő mos, főz, takarít, a férfi dolgozik és keresi a kenyérre valót. Miért nem lehet egyszerűen elfogadni, hogy ma már a fiúk is balettoz- hatnak és a lányok is focizhatnak?! Nincs ebben a világon semmi rossz. Engedjük, hogy mindenki önmaga lehessen, hiszen csak úgy teljesedhetünk ki az életben. Szerencsére azért kevesen maradtak, akik így gondolják, de még mindig túl sok az utálat és a fekete folt az emberiség mentalitásában. Vajon, ha magamnak nyitom ki az ajtót, eldobhatom a melltartót?
