Új Néplap, 2016. szeptember (27. évfolyam, 205-230. szám)
2016-09-03 / 207. szám
2016. SZEPTEMBER 3., SZOMBAT INTERJÚ 11 Olyan helyen szeret élni, ahol úgy érzi, mintha nyaralna. Tavaly új életet kezdett - egyedül. Még ma is imád színpadon állni „Mára benőtt a fejem lágya” Csepregi Eva imadja a színpadot, mert ot megszépül az ember. Mint mondta: neki a színpad volt az egyetlen lehetősége, hogy egy kis feltűnést keltsen, mert egyébként a hétköznapi életben nem tudott Október 22-én lesz 63 éves, és ugyanezen a napon ünnepük a Neoton 50 éves jubileumát. Csepregi Éva ma is óriási lelkesedéssel és lendülettel járja az országot, és azt mondja, a színpad élete legnagyobb szerelme. Szabó Csilla kozpontiszerkesztoseg@mediaworks.hu- Immár 42 éve csatlakozott a Neoton Famíliához. Mire a legbüszkébb az eltelt több mint négy évtizedből?- Arra, hogy még mindig együtt vagyunk és Neoton- dalokat játszunk. Nekem ez az állandóság a legnagyobb büszkeségem, az, hogy meg tudtuk őrizni a Neoton szellemét.- Nem válik unalmassá ez az állandóság?- Folyamatosan újrahangszereljük a dalokat, előveszünk régi nótákat, úgyhogy mindig változik az, amit a színpadon nyújtunk. Nemrég például bekerült a műsorba az egyik legnagyobb régi kedvencem, amit kevésbé ismer a közönség. A dal címe az, hogy Egyszer megértelek, és azért különleges számomra, mert ez volt anyukám kedvenc nótája. A szöveg egy része így szól: „Soha meg nem állok, én a Földön ismeretlen nem maradok, a Földön eltévedni úgysem fogok.” Mindig örömmel hallotta tőlem ezeket a sorokat.- Az ismert slágerek közül melyik a kedvence?- A Nyár van című dalunk. Két magnóval kísérleteztem ki itthon, az egyiket felvételre, a másikat lejátszásra állítottam. Nyögdécseléseket, különböző effekteket tettem bele, amivel óriási sikerem lett a zenekarban. Úgy érzem, hogy ez a dal tökéletesen rám van szabva, bárhol, bármikor elének- lem egyetlen gombnyomásra. De szerintem minden idők legnagyobb Neoton-slágere a Santa Maria volt.- Nemcsak a dalok voltak sikeresek, hanem ön is. Könnyen kezelte a férfiak rajongását?- Igazából én ezt nem igazán érzékeltem. Persze mindig próbáltam jól kinézni a színpadon, és voltak fiatal férfi rajongóim, de ez a színpadra korlátozódott. Például a strandon soha nem ismerkedtem meg senkivel, mert ott szürke egérnek éreztem magam. A színpadon sok mindentől „felturbózódik”, megszépül az ember, és ezért imádtam a fotózásokat is. Ha belegondolok, soha nem voltam elégedett magammal. Nekem a színpad volt az egyetlen lehetőségem arra, hogy egy kis feltűnést keltsek, mert egyébként a hétköznapi életben nem tudtam. Ki merem mondani, hogy jól áll nekem a színpad. Pár éve mondta valaki egy koncertem után, hogy nem érti, hogy lehet az, hogy a koncert előtt a koromnak megfelelően állok és viselkedek, viszont ha felmegyek a színpadra, akkor egész más leszek.- A jubileumi koncert pont a születésnapján lesz. Más ünneplést is tervez?- Szeretem megünnepelni a szünnapokat, általában két- három bulit szoktam szervezni. A zenekarral ajándékozni is szoktunk, azután ünnepelünk a családommal, és már hagyomány, hogy a barátnőimmel is összejövünk. A legjobb buli mindig az, ha otthon vagyunk, rengeteget eszünk, iszunk és megállás nélkül beszélgetünk. Egyébként nem szoktam ösz- szevonni a „bandákat”, mert abban hiszek, hogy kisebb társaságokban jobban tudunk beszélgetni, érvényesülni.- Foglalkoztatja a kora?- A 29. szülinapom volt a legmegrázóbb. Nagyon el voltam keseredve, amiért olyan gyorsan telik az idő. Anyukám azzal nyugtatott, hogy 40 éves korig még könnyű az élet. Én is úgy tapasztaltam, hogy 40-ig az ember valahogy jobban meg tud birkózni a kihívásokkal, és az életkort is könnyebb volt kimondani addig. 55-60 éves korom között jött el egy érdekes fordulat, amikor elhatároztam, hogy a mának fogok élni. A fiatalságom egy része arra ment el, hogy a jövővel foglalkoztam, és elfelejtettem örülni és megélni a jelent. Ha mindig a múlton vagy a jövőn kesergünk, akkor pillanatok alatt elmegy az élet, és nem marad idő az örömre. Néhány éve próbálok e szerint élni. Igaz, én kivételes helyzetben vagyok, mert rengeteg koncertünk van, szeretnek az emberek. Mit kívánhatnék még?!- Húsz éve él a Dunakanyarban. Miért pont ezt a környéket választotta?- Mindig az volt az életfilozófiám, hogy nem kell víkend- ház, inkább olyan helyen kell élni, ahol a nyaraló és az otthon egyben van. Olyan helyen szeretek lakni, ami olyan gyönyörű, hogy úgy érzem, mintha nyaralnék. Amikor megszületett Dávid, akkor miatta akartam kertes házba költözni, és egyértelmű volt, hogy ezt a környéket választjuk. Először kicsit távolinak tűnt Tahi- tótfalu, de nagyon megszerettem. Legfeljebb Szentendrére lennék hajlandó elköltözni, ennél közelebb nem mennék a fővároshoz. Egyébként érdekes, de valahogy mindig a szülőhelyem, Pestszentlőrinc jelenti az igazi hazát, bár ritkán járok arra, mert nincs már ott senkim, csak az emlékeim kötnek oda.- A fia a saját bandájában énekel, és néhány éve ő lett a NeoNÉVJEGY CSEPREGIÉVA énekesnő, színésznő 1972-BEN a Kócbabák nevű csapatban tűnt fel a Ki mit tud?-on. Pál Éva és Fábián Éva mellett, de a Neoton Família énekesnőjeként vált igazán ismertté. Jelenleg a Neoton Família Sztárjai nevű formáció vezetője. 1996-TÓL1999-IG a Ruttkai Éva Színház tagja volt. EGY FIA VAN, a 24 éves Dávid, aki 15 éves kora óta a Neoton dobosa. ton dobosa. Másban is hasonlít önre?- Külsőre az apjára ütött és a belső értékekből is örökölt tőle, hisz ő is egy jólelkű, tehetséges ember, de azt hiszem, hogy a lelki alkata olyan, mint az enyém. Szereti az embereket és nagyon nem szeret megbántani másokat. Akkor boldog, ha minden napfényes körülötte, ha konfliktus van, amit meg kell beszélni, akkor már nem érzi jól magát. Én is ilyen vagyok. Sokáig még vitatkozni sem tudtam, de aztán persze az élet hozott olyan helyzeteket, amikben muszáj volt megtanulnom. De szerencsére most egy darabig nem kell veszekednem senkivel. A fiam és a barátnője is tudják, hogy bármivel fordulhatnak hozzám. Már nem élünk együtt, mert tavaly Dávid kapott az apukájától egy lakást a környéken, így el tudták kezdeni a saját életük kialakítását. Mindkettőjükkel baráti a viszonyunk, és azt hiszem, hogy anyaként ez a fajta kapcsolat a legnagyobb ajándék. Sokat nevetünk együtt, a fiamnak eszméletlenül jó humora van. A napokban például volt egy parti, amire úgy terveztük, hogy hárman megyünk. Végül egy fellépés miatt nem tudtam velük tartani, ők pedig kitalálták, hogy elviszik az embernagyságú makettemet. Állítólag óriási hangulatot teremtettek vele.- Tavaly különváltak a párjával. Nehéz volt új életet kezdeni?- Igazából nem volt nehéz, mert vágytam az egyedüllétre. Régen is imádtam egyedül lenni és most is élvezem a saját társaságomat. Bár azt még nem tudom, hogy milyen lesz egyedül a tél, a hideg, sötét hónapok. Az az igazság, hogy még mindig rengeteg tennivalóm van. Régen, úgy terveztem, hogy ebben a korban már csak az alapítványommal fogok foglalkozni, de még mindig nagyon zsúfolt a beosztásom. Amikor végre otthon vagyok, akkor nagyon jó azt a pár órát egyedül tölteni. Filmeket nézek, olvasok, a kutyáimmal foglalkozom. Nem hagyományos életformát élek, és sajnos még nem találtam olyan férfit, aki tudna ehhez alkalmazkodni. Én már egészen fiatal koromban megszoktam, hogy ha azt mondták, hogy a tévébe kell menni, akkor én kérdés nélkül mentem. Nekem teljesen természetes, hogy ez a dolgom, de az előző párom sem tudta teljesen elfogadni ezt. Amikor én voltam otthon, akkor ő nem volt, amikor ő otthon volt, akkor én nem voltam. Nagyon nehéz alkalmazkodni ehhez a kötetlen munkaidőhöz. Régen, amikor titkárnőként dolgoztam egy gyógyszertárban, reggel fél 5-kor kellett kelnem, hogy körülbelül négy átszállással időben beérjek Pest- szentlőrincről Újpestre. Akkor arról álmodoztam, hogy milyen jó lenne, ha nem kellene ilyen kötött beosztásban dolgozni. Jó dolog, hogy a mostani életemben a magam ura vagyok, de ez a kötetlenség azzal jár, hogy reggeltől estig a munkával foglalkozom, és sosem tudok leállni.- A magánélete nem kerülhet az első helyre?- Nehéz kérdés, de ha jól belegondolok, akkor azt hiszem, hogy nem. Nekem az lenne az ideális, ha lenne valaki, aki képes úgy elfogadni az életemet, ahogy van, ehhez azonban óriási szeretetre lenne szükség. Egy férfi sem viselte jól, hogy állandóan jövök-megyek. Gyerekkoromban azt láttam, hogy a szüleim is folyton dolgoztak. Anyukám három műszakban robotolt, és ha otthon volt, akkor folyamatosan főzött, hogy másnap legyen mit ennünk. Elsős korom óta egyedül jártam iskolába. Az ember azt hinné, hogy hamar önálló lettem, pedig mindig szükségem volt segítségre abban, hogy döntéseket hozzak. Talán akkor lettem igazán önálló, amikor a szüleim elmentek. Azt hiszem, hogy mára benőtt a fejem lágya, és tudom, hogy mit akarok.- Miért szereti ennyire a színpadot?- Tényleg ez az életem! Imádom a fellépések előtti izgalmat, imádok kinézni a közönségre, és azon gondolkodni, hogy mit is énekeljek. Imádom felpróbálni az esti ruhámat, imádom, hogy a színpadon lehetek és játszhatok. Imádom az embereket! Nemrég megismertem a négy és fél éves Vilmos nevű rajongómat, aki kívülről fújja a ’89-es koncertünket, még a fejmozdulataimat is teljesen átvette. Minden alkalommal azzal a céllal megyek a színpadra, hogy meghódítsam az embereket. Még mindig meg akarom őket hódítani, mert az emberek örömteli pillantását, tapsát nem lehet megvenni. Fogyatékosokon segít Éva több mint húsz éve hozta létre két barátnőjével a Fényszóró Kulturális Alapítványt. „Amikor először jártam egy sérültekkel foglalkozó intézményben, együtt sírtam a gyerekekkel. Volt egy fogyatékos lány, akinek agydaganata volt és nem látott. Az éjjeliszekrényén ott tornyosultak a Neoton-kazetták. Amikor megtudta, hogy ott vagyok, odajött, megölelt, és amikor érezte, hogy sírok, azt mondta: »Éva, ezt ne csináld, nem szeretjük«. Megértettem, erőt vettem magamon, és rájöttem, hogy ha ők el tudják viselni a sorsukat, akkor nekünk is kötelességünk elviselni azt. A legtöbb közéleti ember egyszer elgondolkodik azon, hogy mit tehetne, amivel adhat valamit. Ez nálam is így volt, ráadásul a baráti társaságom miatt szinte magától jött az alapítvány ötlete. Egy fogyatékos ember élete végéig fejleszthető, és erre a kultúra és a zene nagyon jó eszköz. Nekik és a társadalomnak sem mindegy, hogy hogyan élik le az életüket.’
