Új Néplap, 2016. július (27. évfolyam, 153-178. szám)

2016-07-13 / 163. szám

2016. JÚLIUS 13., SZERDA VÉLEM ÉN .11 Játszd újra. Pityu! Л/Р IVJc ünkás Pityu - no, főhősünk még csak véletlenül sem a ke- yérkereséshez va­ló példás hozzáállásáról kap­ta ragadványnevét, hisz1 a múlt­kor is csak a polgármester kifeje­zett unszolására állt be közmun­kásnak (azóta meg már azért sem), hanem az előző, fiatalsá­gával együtt le- és eltűnt rend­szer egyik legremekebb dohány- termékéről, hisz' a téeszes idők- ben még mindig az szívta, azóta meg minden mást - sose tartot­ta magát szenvedélyes ember­nek. Amikor például otthagyta a Juli ‘94 nyarán, s a két gyerek­kel együtt visszaköltözött a szom­széd faluba az anyjához, megkér­dezte tőle akkori legjobb ivócim­borája, akivel a tehenészetben ál­talában egy műszakban szidták az MDF-et, az olajszőkítőket és Kozsót, hogy miért nem béküit ki vele, mire Pityunk teljesen szenvtelen arckiféjezéssel annyit mondott: „Nem csináljilftíól a ga­luskát”. A múltkor mondjuk órá­kon át ökölbe szorított kézzel tén- fergett haza a járdán, s valami­lyen rezsicsökkentést emlegetve sziszegett a lassan harminc esz­tendeje hiányos fogai között - leg­alábbis a kisboltban azt beszélték az asszonyok. Mondjuk, ha azok a jóasszonyok valamit beszélnek, akkor az szinte bizonyosabb a jegyző úr által szignózott határo­zatnál is. Na de az az éjszaka... az kihoz­ta belőle az érzelmeket, de nem ám amúgy egy átlagos Nők Lap­ja párkapcsolati teszt szintjén, hanem a nagyon vidéki Kisma- gyarország által a létező legpuri­tánabb értelemben. A még fiatal Julin, a kever- ten meg a nyerőgépeken (amíg ugye be nem tiltották őket) - kí­vül ugyanis volt egy nagy gyön­géje: a foci. Legényként rendsze­resen rúgta ő is a bőrt, csakhogy a megyeiben állítólag egyszer há­rom öngólt is termelt a szomszéd falu elleni, sörzivataros rangadó alkalmával, de erre már szinte senki sem emlékszik, ő meg nem szívesen beszél róla. A falu élő en­ciklopédiája, Tóni bácsi mondjuk tudni véli, s hangoztatta is ezt ko­rábban elégszer, hogy Pityu azért a produkciójáért egy rekesz sört kapott az ellentől, megint mások egy „egész” választási malacban vélik ismerni a „történelmi” bun­da ellenértékét. Akárhogy is, mi­vel sem az MLSZ, sem az UEFA nem indított eljárást az ügyben, szép lassan elfelejtődött az egész kétes história S talán nem is lenne ez már so­ha olyan fontos, ha nem jött volna el az az éjjel...- Az éjjszaka.... soha nem, nem... nem érhet véget... - mo­tyogta Pityu a kocsma előtt, mielőtt leszáUt volna kétkere­kű torpedójáról, melyen amúgy ármsztrongos hegyi befutós stí­lusban érkezett meg a kocsmá­hoz.- Hé, Pityu, nekem ne magya- rázzá má‘ hülységeket, az úgy van, hogy... hogy az éjjel mos sem érhet véget - javotta ki nagy len­dülettel a szintén akkor érkező Kóbor Gyuri, aki egyébként nem szívlelte túlzottan a mi Pityun­kat. Hogy is szívlelte volna, hi­szen annak idején nem csak a Pi­tyu volt ám az egyetlen, aki sze­rette volna feleségül kérni a Ju­lit - azt, hogy végül mégis vetély- társa lett a befutó, nem is visel­te túl jól. Hosszú évtizedeken át utálta hol kimondva, hol elfojtva magában főhősünket, s bizony a kocsmai fájerezések sem egyszer fajultak szinte verekedésig kette­jük között A meccs már ment, talán a portugálok játszottak, talán va­laki egészen más - nem is lé­nyeges. Mun­Komótosan befűzte a bakancsát, megkötötte a madzagot a munkásnadrágján, s indulhatott élete meccse: Munkás Pityu visszatért! kás Pityu igye­kezett minél messzebb ül­ni Kóbor Gyu­ritól - na, az ő becenevének hogyanlettjére meg már senki sem emlékszik -, a sarokban vackolta be magát a korsó­val és a három felespohárral.- Nézzed má‘, ezt majdnem saját magának lőtte be a hülye - szisszent fel a csapos, mikor az egyik gyönyörűen kidolgozott helyzet után az ügyetlen védő saját kapuját veszélyeztetve tu­dott csak felszabadítani.- A Munkás ezt szebben csi­nálta azon a régi meccsen, nem­de? - fordult oda Pityuhoz biztos ami biztos alapon jól megnyom­va a szebben kifejezést Gyuri.- Ne szórakozz vele, nézzed a meccset! - mordult oda agódva a csapos, mert semmiképp sem akarta, hogy a „fiúk” balhézza­nak. Pityunak a szeme sem rebbent, csak bámulta to­vább a tévét. Lehúzta az egyik féldecit.- Persze ak­koriban még nem a tipsz- * mikszért kel­lett elcsalni, ugye? - foly­tatta kisvártatva gyűlöletkam­pányát Gyuri. Főhősünk ekkor sem mon­dott semmit, de azért leküldte a maradék két felest is, majd kért még ugyanannyit.- Persze megértem én a Ju­lit, én se akarnék egy vesztessel együtt lenni... Ekkor azonban Pityu felpat­tant, sietve kifizetette az egész üveg kevertet, majd bevágta maga mögött a múltkori búcsús balhé óta amúgy is törött üve- gű ajtót. Mire a koszos patak partján elterülő focipályához ért, már magába is döntötte az egész üveg szeszt, ami azért még jobb napjaiban sem ment olyan gyorsan fintorok nélkül. Kirúg­ta maga alól a biciklit, s berúgta a pálya szomszédságában álló, a falu közmunkásai által hasz­nált szerszámokat rejtő kis bó­dé ajtaját. Kellett neki a robika- pa, mert a már rég véget ért me­gye hármas bajnokság vonalai elhalványodtak a füvön. A következő öt perc maga volt a csoda: részegségéhez egyál­talán nem mérten viszonylag egyenletes tempóban „felvona­lazta” a kapával a játékteret. Ko­mótosan befűztea bakancsát, megkötötte a madzagot a mun­kásnadrágján, s indulhatott éle­te meccse: Munkás Pityu visz- szatért! A kevertes üveg először a ..Kilökte maga alól a biciklit, s berúgta a pálya szomszédságában álló. a falu közmunkásai által használt szerszámokat milA Lie KrvHó ciiftiiál Képzeletbeli vakáció H őség van, cudarul tűz a Nap. Nem baj, legalább mindenki könnyebben lebar­nul, s akkor az egész osztály eleget tehet a tanító néni év­zárón megfogalmazott kéré­sének, hogy valamennyien él­ményekkel gazdagodva, cso­koládé színűén üljenek vissza az iskolapadba majd szeptem­ber elején. Mert hát ez a nyár, a vakáció. Szinte vibrál a forróság a kis falucska főutcáján. Mind­járt dél van, a Nap olyan ma­gasról tűz le a tájra, hogy az embernek már a tekintetét is nehezére esik odáig felemel­ni. Persze nem is nagyon akad olyan, aki ezt szeretné tenni, teremtett lélek nincs a környé­ken. VaJahonnét gyámoltalan kutyaugatás hallatszik, de oly bátortalan, hogy alig zavar­ja az ájult kánikulát. Az a cir­mos macska is nyilván bánja már, hogy útnak indult, ame­lyik finomkodó léptekkel vág át az úttesten. A forró beton sü­ti a talpát, kapkodva emelgeti a mancsait. Aztán eltűnik 6 is, hosszú percekre mozdulatlan­ná dermed a táj. Végül felbukkan két-alsós­nak tűnő kisfiú, a közeli árok­ba huppannak, a Nap égető su­garaitól egy lombos fa árnyé­ka védi őket. Kezükben né­hány görbe fadarab, piszto­lyok azok, mutatják egymás­nak, aztán már húzzák is a képzeletbeli ravaszt, dörög­nek a gyermeki találékonyság által formált fegyverek, hulla­nak a rosszak, mert hát a srá­cok ugye mindig a jó oldalon állnak. Amikorra megvédik a világot a gonoszoktól, hanyatt vetik magukat a fűben, beszél­getnek, néha hangosan, jó ízű­én nevetnek. Közben az eget kémlelik, ahol elképesztő ma­gasságban egy utasszállító re­pülőgép halad el fölöttük ép­pen. Jóval távolabb pont egy ilyen járathoz igyekszik egy család. Apa kényelmesen begurítja a kocsit a reptéri parkolóba. Itt is nagy a forróság, de ügyet sem vet rá, nyomban az izzó betonon terem, s felpattintja,a ■csomagtartót, a bőrönd hatal­mas, alig bír­ja kirángat- Nem tudják, csit, inti nyugalomra a többie­ket apa, majd nyomja a gom­bot a slusszkulcson. Villog­nak az autó lámpái, a közpon­ti zár már védi a járművet. Mi­lyen jó is lesz, ha megjönnek a nyaralásból: csak kisétálnak az épület elé és már mehetnek is haza a kli­ni belőle. Köz­ben anya és a gyerekek is kiszállnak a családi egy­terűből, már a reptéri ter­minál köze­li épületét né­zik. Nagy a zaj, egy fel­szálló gép haj­tóművei felpö­rögnek, dübö­rög, remeg az egész környék. Menjünk már, menjünk már! - türelmetlenkedik a két lur­kó. Pillanat, még lezárom a ko­pontosan hogy nézhet ki, hisz ők még sohasem utaztak ilyen járatokon, de próbálják elképzelni, átélni az utazás izgalmát. matizált ko­csival, gondol­ja a férfi, mi­közben az élre áll, s minden­kit arra biztat, hogy kövesse. Elindulnak, a gyerekek a nagy hőség­re panaszkod­nak. Nem baj, majd a tenger­ben lehűtitek magatokat, vi­gasztalja őket az anyjuk. Órákkal később mára repü­lőn ülnek, a fiúk a kis ablakok­hoz nyomva az orrukat figye­lik odalent a terepasztallá zsu­gorodott tájat. Utak, tavak, vá­rosok, apró falvacskák rajzo­lódnak ki több mint tíz kilo­méterrel alattuk. Onnan a mélyből, az árok füvéből a két kisgyermek ép­pen az utasszállítót nézni, ahogy az számukra lassúnak tűnve, de valójában elképesz­tő tempóban áthalad a kiste­lepülés fölött. Vajon hová me­het? - tűnődnek, a szikrázóan kék égre rajzolt kondenzcsíkot nézve. Fantáziájúk máris a fe­délzetre varázsolja őket. Nem tudják, pontosan hogy nézhet ki, hisz ők még sohasem utaz­tak ilyen járatokon, de próbál­ják elképzelni, átélni az utazás; izgalmát. Csodálatos, egzoti­kus tájak felé tartanak, arcu­kon a mosoly jól mutatja, hogy tudják, ott valami fantaszti­kus élmény várna rájuk. Az­tán a gép lassan eltűnik a ho­rizont peremén, s lassacskán a gyerekek is megérkeznek. Ók Gedei Szilárd szilard.gedei@mediaworks.hu tizenegyespontról zúgott a kapu felé.- Bent van, lássátok, ott van! - ordította artikulálat- lanul. A jobbösszekötő helyéről indulva, egyet igazítva, ballal lőtte a másodikat, ami azért is érdekes, mert a bal lábával so­ha nem tudta még a kocsma előtt a járdán heverő össze­gyűrt sörösdobozt sem úgy- igazán megküldeni. A harma­dikat fejjel küldte a jobbfel­sőbe, mesterien előzte meg a vele felugró védőt, s a levegő­ben még egy könyököst is le­nyomott neki, majd kiszaladt a furcsán brekegő nézőkhöz ünnepeltetni magát. Végül hat-nullára nyert a csapat el­len, melynek érdekes módon minden egyes játékosa és az edzője is ugyanúgy nézett ki. Amúgy' Kóbor Gyurisán, de portugál mezben. Ki érti ezt... Reggel találták meg a hullá­mosán, összevissza körbero- bikapázott kezdőkörben. Al­vásánál csak az üveg miatt homlokán csúnyálkodó seb volt mélyebb. Áthívták az or­vost hozzá a szomszéd faluból, aki meg kihívta a mentőket. Azt már csak az orvostól tud­ni, hogy Iá-mentőben állítólag olyanról hadováit, hogy most megcsinálta, és hogy ezúttal a jó kapuba lőtte mindet... Azóta már jobban van, lá­badozik a megyei kórházban. A múltkor pedig még a Juli is meglátogatta, ráadásul még enni is vitt neki. Talán a fa­lusi „munkásembernek” so­ványkának tűnhető kórházi koszt miatt, talán mert vala­mi végérvényesen megválto­zott önmagában... de ahogy akkor és ott ő, na olyan jóízű­en még soha nem ette ember a galuskát... Molnár G. Attila attila.moinar.g@mediaworks.hu ketten kiugranak az árokból, s beszaladnak az egyik csalá­di ház udvarára, ahol a hétköz­napok szeretett, de jól ismert világa várja őket. A gépen ülő testvérpár is hamarosan cél­ba ér. Ők éppen azt figyelik, ahogy alattuk lassan felbuk­kan a tengerparton elterülő reptér tűzforró kifutója. Jó, hogy lesz miről mesélni az ősszel az osztálytársaknak meg a tanító néninek

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents