Új Néplap, 2016. június (27. évfolyam, 127-152. szám)
2016-06-30 / 152. szám
0 VÉLEM ÉN 2016. JÚNIUS 30., CSÜTÖRTÖK Kötőiéi, avagy a franciaországi változásokra M indig megborzongok, mikor sírkertben járok, nézem az elhunytak fejfáin, márvány- tábláin a számokat. Az első a születésé, a második az elmúlásé. De nem is ez érdekel igazán, hanem a kettő között a kötőjel. Mit csinált az elhunyt a két évszám között? Biztosan voltak keserű hónapjai és boldog percei. Éppen úgy, mint azoknak, akik részesei, szemlélői, szurkolói, egyszóval átélői voltak a franciaországi két hétnek. Mindenki így, vagy úgy, de elért a maga kötőjelének a végéhez, a második számhoz. Számomra a legnagyobb átalakulás Dzsudzsák Balázsé, aki zselés hajú hisztis zsúrfiúból kapitány lett Nemcsak a huszonhár- mas kereté, hanem azé a több tízezeró is, akik Marseille-ben, , TöU*$ louse-ban énekelt, 'örömkönnyezett, és igen, petár- dázott, néha túllőtt a célon. Akik kidagadó nyaki erekkel énekelték rendkívül hangosan, még annál is hamisabban, de teljesen őszintén és büszkén a Himnuszt. Dzsudzsák is elért a maga kötőjelének a végére. Öltözői motivációs beszédével, a szurkolók csitításával és azzal, hogy inge ujját felgyűrve melózott. A kapitányi karszalag és a portugáloknak lőtt két gól csak ráadás. Letudta végre kötőjeles korszakát a magyar futballszurkoló is. Évtizedeken keresztül kábították, becsapták, kihasználták. És nem húzta tovább a kötőjelet az ország sem. Amely roppantul megérdemelte azt a katarzist., amit a Huszonhárom okozott neki. Hogy most aztán tényleg megtörtént: a képességbeli, képzettségbeli hiányosságok eltűntek. Egy sok szempontból állandó várakozásra, várakoztatásra késztetett nemzet összeért saját magával. Ahogy nemzeti viseletté vált a szürke mackóalsó, ahol elszabadult a mennyország, ahol szívbe vágott a felismerés: hát mi is érünk any- nyit, mint bárki más! Ahogy a Hild téren egymás nyakába ugrottak ismeretlenek, tapogatták egymás hátát, röpültek a söröspoharak az ég felé. Kollektív sikerélménye volt egy olyan ' nemzetnek, amely nagyon várt már erre a katarzisra. A fentebb említettek számára a kötőjel vége az elmúlással e 1 "1 lentétben a jó kezdetet jelentheti. Egy megfoghatatlan, nehezen megfogalmazható massza számára viszont a dicstelen kimúlást jelzi a vízszintes vonal. 1986-2016. Harmincévnyi kóma után meghalt a magyarfutball. Az egybeírás nem figyelmetlenség. Harminc éven át ugyanis akkora volt a különbség a világ legszebb játéka és hazai válfaja között, mint az amerikaifutball és az Európában futballnak nevezett gyönyörűség között. Hogy ezzel együtt sírba száll-e a magyarfutball-edző prototípusa, valamennyi alfaja, abban csak reménykedni lehet. De a franciaországi két hét alapGutai István cs.gutai70@gmail.com nyi, hogy Storcktól hihetően hangzik. Mert érti a szakmáját. Még akkor is- sőt, akkor különösen- ha magyar „kollégáinak” többsége ezt most is cinikus mosollyal nyugtázza. Mert a magyarfutball-edző- nek a német autó és a német életszínvonal ján legalább már reménykedni lehet. Harminc éve röpültek a nagykörút- ra a tévék, hiszen az oroszok (bocsánat, akkoriban szovjetek) föltörölték velünk az irapuatói gyepet. Most ugyanezen a nagykörúton kell leállítani a forgalmat, mert ünnepelnek a szurkolók. A kötőjel szikra is: Franciaország után már nem lehet megetetni, lenyeletni a magyar fut- ballszurkolóval a hi- perérzékeny, beképzelt, álönérzetes, ugyanakkor önmagába nézni képtelen magyarfutball-edző kamuját. Majdnem szóról szóra ugyanazt mondja meccs előtt Storck is, mint. korábban Pintér, Egervári, Várhidi, Csank... és sajnos a sor kötőjel nélkül folytatható. „Feltérképeztük az ellenfelet, a fiúk becsületesen dolgoztak, megvan a taktikánk...” AkülönbséganyBemd Storck joggal lehet elégedett, a mieink tényleg szép eredményt értek el a franciaországi Európa-bajnokságon. Reméljük, az újabb sikerek sem maradnak el. Harminc éven át ugyanis akkora volt a különbség a világ legszebb játéka, illetve annak a hazai válfaja között, mint az amerikaifutball és az Európában futballnak nevezett gyönyörűség között. nagyon tetszik. A német munkamorál már nem any- nyira. Pedig utóbbi eredményezi az előbbi kettőt. Dárdai Pálit iszen ebben az értelemben Dárdai németebb már nem is lehetne. Andy Möller, Bernd Storck. Ők a mi három testőrünk. És ez nem Dumas. Magyarfutball-edző ez alatt a két hét alatt vált végre teljesen hiteltelenné. Franciaországban lett napnál világosabb, hogy márpedig van megoldás. És a megoldás egyáltalán nem az, amit eddig annak gondolhattunk, vagy amit annak gondoltattak velünk. Olyanok sikongattak egy-egy meccs közben, akik azt sem tudták, hogy mi fán terem a szögletzászló, mi a les és miért áll föl olyan idétlenül tizenegy meggypiros mezes férfi- nem zsúrfiú, nem sunnyboy, hanem férfi- a pályán. A franciaországi két hét alatt minimálisra csökkent azoknak a feleségeknek a száma, akik iefittyedt szájjal kérdezik: „mit lehet szeretni ezen a ...-on?” Ha másért nem, ezekért megérte. És a kollektív öröm azért volt olyan magával rag- adóan szívszorító, mert piszkosul sokat vártunk rá. i N éha olyan érzése támad az embernek, hogy az oktatás leginkább a focihoz hasonlít. Mindenki ért hozzá. A szülők többsége semmiféle pedagógiai tanulmányokat nem folytatott és a képzések szakmai kérdéseiben sem mélyedt el, mégis sokaknak nagyon határozott elképzelése van arról, hogyan kell nevelni a gyereket, hogy mit és miként kell tanulnia. Elképzeléseik pedig nagyon határozottak, olykor foggal-körömmel védelmezik a pedagógusokkal szemben is. Mert hát nehogy a tanár mondja már meg, .hogy mi jó az ő csemetéjének, s hogy miként kellene jobb magatartásra, nagyobb szorgalomra ösztökélni odahaza, a családban. Tudja ő azt jól, bízzák csak rá a tanárok. Az ilyen önKözös döntés, közös felelősség jelölt, alkalmi vezér szónokokat „élmény” hallgatni egyes szülői értekezleteken. Jóval hitelesebb a másik oldalt figyelni szakmai kérdésekben. Amikor pedagógusok adnak tanácsot, tesznek javaslatot a szülőknek. Higyjük el, a szakmai tapasztalat segítségükre van abban, hogy megítéljenek egyes kérdéseket. Nem, nem a kinyilatkoztató, megfellebbezhetetlen igazságokat előadó tanárokra gondolok. Hanem azokra, akik a tanácsaikkal tényleg segíteni akarnak, akik számára fontos, mi lesz a rájuk bízott gyerekekkel, hogy a tehetségek ne tűnjenek el a süllyesztőben. Akik nem a munkaidő végét várják, hanem akár a szabadidejükből is áldoznak a diákokra. Mert a pedagógusok többsége utóbbiak közé tartozik. Bizonyára sokunknak élnek az emlékezetében olyan tanárok, akikhez érdemes volt tanácsért fordulni, ■aki nem megkövetelték, hanem kivívták a tisztelet. Most éppen csendesek az iskolák, a vakáció napjaiban a gyerek, a szülő és a tanár is ritkábban gondol a szeptembertől folytatódó közös munkára. Pedig a nyári szünet is közbeszéd tárgya mostanság. Keil-e ilyen hosszúnak lennie, és ha nem, mit kezdjenek vele? Ha még magam is az iskolapadokat koptatnám, a leghatározottabban rávágnám, hogy igen, naná, még hosszabb is lehetne. Mert hát ki akarná megkurtítani a rendelkezésére álló pihenőidőt? Ha pedagógusként dolgoznék, megfontolás tárgyává tenném a dolgot. Oké, beszéljük át, hogy milyen érvek és ellenérvek vannak az ügyben. Folytassunk akár hosszabb vitát is a dologról. Végül, ha úgy látjuk, hogy érdemes belevágni, tegyünk rá javaslatot. De csak azután, hogy hosz- szasan, jól átgondoltan felmértük, milyen előnyökkel és hátrányokkal járna a változtatás. Mindenképp együttműködésre, konszenzusra törekednék azokkal, kik kimondják majd a végső szót. Ha pedig döntéshozó lennék... Nos, abban az esetben semmiképp sem én egyedül akarnám megmondani a tutit. Kinyilatkoztatni semmilyen esetben nem jó dolog, nincs olyan téma a világon, aminek csak egyféle olvasata van. Kikérném hát azok véleményét, minél többekét, akik napi szinten működtetik az oktatást, akiknek adegtöbb tapasztalatuk van arról, milyen manapság a katedrán állni. Milyen az a közeg, az a feltételrendszer, amiben ma végezni kell a munkájukat. Velük együtt, közösen áttekinteni a helyzetet. Aztán végül persze a politikusé a döntés, a felelősség, ő szabja meg az irányt. A nyári szünidő kérdése persze csak egy dolog. Az oktatás területén sokkal fajsúlyosabb ügyekben is egymásra utáltán kell dolgoznia mindenkinek, a szülőtől a pedagóguson át a politikusig. Az elmúlt hónapok nem teltek éppen nyugalomban az oktatásban. Nem gond ez, mert hát a vita hiánya még nem jelenti azt, hogy va-„ lahol minden rendben van. A nézeteltérések voltaképp szükségesek, segítenek feldolgozni a változásokat, már ha tényleg. Sikerül rendezni őket. A résztvevők számára az esetleges hibákat belátni nem presztízs veszteség, hanem bölcsesség. attila.moinar.g@mediaworks.hu Egy dolgot mindenkinek érdemes észben tartania, aki a gyermekeink jövőjéről dönt, vagy annak folyamatában bármilyen módon részt vesz. Olyasmit csinál, ami hosszú évtizedekre meghatározza, milyen emberek élnek majd ebben az országban. Amikor aztán majd meg lehet vonni a változtatás mérlegét, egy generáció számára már túl késő lehet, ha mégis elszúrtunk valamit.
