Új Néplap, 2015. december (26. évfolyam, 281-305. szám)
2015-12-31 / 305. szám
12. MEGYEI KÖRKÉP 2015. DECEMBER 31., CSÜTÖRTÖK Az én településem Recepteket cserélnek a pletykálás helyett a vegyesboltban A „kívülállókat” nem edvelik ezen a kistelepülésen Nagy fába vágtuk a fejszénket, amikor ki akartuk deríteni, hogy milyen Örményesen élni. A helyiek elzárkóztak a beszélgetéstől, alig akadt olyan, aki névvel vállalta a véleményét. Végül kiderült, hogy miért: az örményesiek tényleg nem szeretik az idegeneket. Kovács Kriszta zs.kovacs.kriszta@gmail.com ÖRMÉNYES Az utóbbi időben többször jártunk Örményesen, például a felújított orvosi rendelő átadásán, vagy mert egy itt lakó család vehette át a 15 ezer forintos vásárlási utalványt lapunk nyereményjátékéban. Elhatároztuk, hogy szétnézünk, milyen is itt lakni. Sosem volt még ennyire nehéz dolgunk. Autóval gurultunk egy végeláthatatlannak tűnő úton az egyik délután, már elmúlt három óra. Az utcákon egy lelket sem láttunk, az árokszélén ka- pirgáló tyúkok jelezték, hogy mégis laknak ebben a faluban. Egyszeresek jött egy anya, aki a lányával sétált hazafelé az állomásról. Megszólítottuk őket, de nem szerettek volna nyilatkozni. Megpillantottunk egy vegyesboltot, biztosra vettük, hogy majd ott megtudjuk, amit szeretnénk, tudniillik azt, hogy milyenek az örményesiek, milyen a faluban az élet. De itt sem álltak szóba velünk. Mintha ott sem lettünk volna, úgy folytatták a társalgást, tudomást sem véve a jelenlétünkről. Nem értettük, mi lehet az a nagy titok, amit az örményesiek ennyire magukban tartanak. Újabb vegyesboltra bukkantunk, mellette három férfi állt. Mikor elmeséltük nekik a sikertelen próbálkozásainkat, megvonták a vállukat: ők sem tudnak semmi jót mondani. De igazából rosszat sem. Talán a sörnek, talán a „féldekás- nak" köszönhetően, vagy mert nem adtuk fel, mégis megeredt a nyelvük. Kiderült: szerintük most rosszabb Örményesen élni, mint korábban, mert fizetéstől fizetésig élnek, épphogy.- Biztos ezért nem akar senki magával szóba állni - magyarázták. - Mert szegénység van nálunk, meg közmunka, arról meg ki akarna beszélni? A vegyesboltok falva A presszó után úgy éreztük, már mindent tudunk Örményesről. Hazafelé vettük az irányt, de útközben megpillantottunk egy újabb vegyesboltot. Már a harmadikat, mióta a település utcáit róttuk. Kiszolgálás közben zavartuk meg Pólyák Lászlónét, éppen Karikó Jánosnénak mérte ki a sajttal töltött pulykamellet. A munkahelyhiányra panaszkodtak.- Megszoktuk már, mert ez a mi falunk. Az unokám nem itt él, de mindig azt mondja, hogy neki Örményes az otthona, itt jobban érzi magát - mondta Pólyák Lászlóné, majd azt is elárulta, hogy ók az üzletben nem pletykálnak, hanem recepteket cserélnek. Mikor megkérdeztük, hogy mégis mennyi vegyesbolt van a körülbelül ezer fos településen, gyorsan összeszámolták. - Hat volt. de ami az állomásnál volt, az bezárt. Úgyhogy öt van, de néni bántjuk egymást. Mindenkinek megvan a maga vendégköre. Akik dolgoznak, azok eljárnak máshová, a környékre, Fegy- vernekre, Törökszentmiklós- ra vagy Szolnokra. Elkezdték a csatornázást, ami jó, de sokat kell rá fizetni.- Jobb lenne, ha ingyen lenne... - értettek egyet a férfiak. Ők sem árulták el a nevüket, a fotót pedig felejtsem el. De any- nyit azért még megjegyeztek, hogy a faluban élni egyébként nem rossz, mert biztonságos, nyugodt és csendes. A bisztróba küldtek bennünket, ott majd biztos lesz valaki, akit lefotózhatunk. Előtte azonban benéztünk ebbe a vegyesboltba is, hátha... A pult mögött álló hölgy kedvesen fogadott bennünket, sőt, még akkor sem fordult el, amikor bemutatkoztunk.- Valamivel több, mint tíz éve lakom Örményesen. A lányaim itt nőttek fel. Bármikor nyugodt szívvel engedtem el otthonról őket, mert tudtam, hogy az egész falu figyel, nem eshet bajuk - mondta. Név nélkül, persze. De a kitartásunk meghozta a gyümölcsét, mert Papp Lászlóné végül a fényképezőgépünk elé állt. Hálásak voltunk bátorságáért az üzlet korábbi tulajdonosának, aki mosolyogva mesélte, hogy 25 éven keresztül „csinálta a boltot”, majd „anyáról leányra szállt”, most ugyanis a lánya az üzletvezető.- Nyugdíjas vagyok, alkalmanként azért besegítek, ha kell - magyarázta, majd körbemutatott: mindent be lehet náluk szerezni, amire a hétköznapokban szüksége lehet az embernek. Az élelmiszer mellett háztartási eszközök, ajándéktárgyak és illatszerek sorakoztak a polcokon. Egyetértett a férfiakkal, miszerint biztonságos, nyugodt és csendes Örményes. Végül ő is a presz- szóba küldött. Otthagytuk hát a vidám társaságot, és megkerestük a helyet, ahol majd minden bizonnyal megtudunk valamit... A főtér egyik oldalán a polgármesteri hivatal, szemben vele ott a kocsma. Ketten álltak kint, fiatalok. Nehezen kezdődött a beszélgetés, érezhető volt a bizalmatlanság. Majd a lány elmondta, hogy ő fegy- verneki, csak fél éve dolgozik a presszóban pultosként, ezért inkább nem mond semmit. A fiatalember is jobbnak látta, ha hallgat. Végül kijött a helyiségből Barta Sándor, és mielőtt felült volna égszínkék bringájára, megállt előttünk, és elmondta: ne számítsunk annál többre, mint amit eddig tapasztaltunk.- Az örményesi emberek ilyenek. Nagyon zárkózottak. Nem szeretik az idegeneket, a kívülállókat, már bocsánat, de maga is az. Viszont... Viszont a falun belül sincs nagy összetartás - gondolkozott el magában. - De az idegenekkel szemben összetartanak - tudtuk meg végül a nagy titkot, amivel a Kisújszállásról Örményesre költözött fiatalember is egyetértett. Azt mondta, neki is nagyon nehéz dolga volt, hogy beilleszkedjen, de szerencsére mára befogadták. Papp Lászlóné átadta a lányának a vegyesbolt vezetését, alkalmanként azért még besegít Barta Sándor szerint egy „kívülállónak” nagyon nehéz beilleszkedni Örményesen 4
