Új Néplap, 2015. december (26. évfolyam, 281-305. szám)
2015-12-31 / 305. szám
g BELFÖLD 2015. DECEMBER 31., CSÜTÖRTÖK Sándor Mária, a fekete pólós ápoló kapta a Népszabadság Respekt-díját „SZERETEM AZ EMBEREKET” Kilenc hónappal ezelőtt vált ismertté, amikor először beszélt a nyilvánosság előtt kifizetetlen túlórákról, az egészségügyben dolgozók nyomoráról. Azért, hogy civilként szabadon szervezhesse akcióit, munkahelyén föl-, diplomájáról lemondott. Sándor Mária hiánytünet - létezése önmagában demonstrálja, mekkora erkölcsi adóssága van a kormánynak az egészségügyben. Danó Anna kozpontiszerkesztoseg@mediaworks.hu- Respekt Sándor Máriának!- Még most se hiszem el. Ez nem is az én történetem, hanem a kisembereké, a kiszolgáltatottaké. A Respektet nem én érdemiem, nem is én kapom, hanem azok a kollégák, akik most is, ebben a pillanatban is ott állnak az ágyak és az inkubátorok mellett. A Respekt-díj kitüntetettje, Sándor Mária (balról a második) és négyen a kuratórium tagjai közül: Vitray Tamás, Tóth Krisztina, Máté Gábor és Kállai Gábor- Sándor Máriának van visszaút a betegágyak mellé?- Van. Csak azt nem tudom még, hogy mikor állok ott majd megint. Most még nem mehetek, nem fordulhatok vissza. Ha föladnám vagy befejezném, az menekülés lenne. Pedig nagyon hiányzik a kórház, a szagok, a műszerek csipogása. Ezért aztán éjszakánként bejárok az egykori kolléganőkhöz. Beülök, nézem őket, ha kell segítek, rendet rakok, gyerekeket etetek. Minden ugyanaz, leszámítva, hogy vannak, akik már elmentek az osztályról, és én is bármikor kiléphetek az ajtón, nem kell megvárni a munkaidő végét. Meg hogy gyakran nem haza, hanem valamilyen demonstrációra sietek.- Melyik volt a legemlékezetesebb pillanata az évnek?- A május 12-i demonstráció, ahová egy éjszakai műszak után mentem ki, és borzasztó fáradt voltam. Arra gondoltam, hogy ott van az a sok ember a Kossuth téren, és még soha nem beszéltem ennyi ember előtt. Az is eszembe jutott, hogy én, az ápolónő, mit tudok majd az Országház előtt eny- nyi embernek mondani. Ideges voltam: aztán csak becsuktam a szemem, a kolléganőimet láttam magam előtt, akik a műszak miatt nem tudtak eljönni, ezért aztán nekik kezdtem el beszélni. Utólag sok visszajelzést kaptam, hogy nagyon jó beszéd volt, az ismerősök mai napig emlegetik.- Emlékszik, mit mondott?- Persze, abban a beszédben a méltó halálhoz való jogot kértem. És azt, hogy ne legyen az idős emberekre rácsukva soha egyetlen ajtó sem. Talán ott, akik ezt hallották, megérthették, hogy mi nemcsak egy bérharcot folytatunk, hanem azért küzdünk, hogy becsülettel és tisztességgel végezhessük a munkánkat, hogy ne kelljen másod-harmadállásba Murányi András, a Népszabadság főszerkesztője adta át a díjat rohanni, maradjon erőnk olykor a fejünket fölemelni. Egyébként az egész év azt igazolta vissza nekem, hogy az emberek jók és jót akarnak.- Ez elég naivan hangzik.- Van egy 73 éves, nagyon bölcs barátom, akivel sokat beszélgetek, és aki sokszor megkérdezi, miért nem hagyom ott az egészségügyet. Neki az elmúlt húsz évben szinte naponta elmondtam: azért, mert szeretem az embereket. Hiszek Istenben, és hogy én ezeket az embereket, akikkel összehoz a sors, Istentől kaptam. Az ember az érték. Amikor reggel utazom a HÉV-en, nézem az útitársakat, hogy vajon ki, hová megy dolgozni. Mindig kiszúrom, ki az ápolónő, ki a szállodai alkalmazott, pedig mindkettő csaknem ugyanúgy viszi a kezében a kis vasalt ruháját. Mégis van különbség. Próbálom kitalálni azt is, kinek mi van a szatyrában, mert mindebben benne van a kis emberek története, szeretem őket a fólfejthető történeteik miatt, meg azért is, ahogy élnek, ahogy vannak.- Csak egy pillanatot lát belőlük.- Annyit. De benn a kórházban is pont így zajlik minden: apró gesztusokból, ismerős mozdulatokból kell megérteni azt, ami kimondhatatlan. Jönnek a gyerekek szülei, feszültek, félnek, akárcsak én, de valahogy mindkettőnknek meg kell nyugodni, megtalálni a szavakat, ami átsegít bennünket azokon a drámákon, ami mellettünk zajlik az inkubátorokban. Minden embert úgy próbálok elfogadni, ahogy van, de ehhez szeretnem kell őket.- Milyen messze sodorta az élet az inkubátoroktól? Folytathatja politikusként?- Mikor lesz elég? Mi az a pont, amikor azt mondhatja, most megállhat. És ha megállt, akkor mi lesz Sándor Máriával?- Akkor lesz vége, amikor elismeri a magyar kormány, hogy igen, ebbe a rendszerbe pénzt kell tenni, és megadják azt a béremelést, amit mi május 12-én azon a nagy demonstráción kértünk. Már annyi nővér hagyta el a pályát, hogy most még csak kórházi osztályokat kellett bezárni, azonban hamarosan sor kerül majd teljes intézményekre is. És akik a jelen körülmények közt is maradnak, vállalva az ember feletti terhelést, azokat muszáj megfizetni.- Otthon nem okoz konfliktust ez az új életforma a sok utazgatással, a közönségtalálkozókkal?- Nincsen semmi probléma. Mondjuk, azon kívül, hogy a lányom inge nincs kivasalva holnapra, ez ebben a pillanatban roppant nagy probléma, mert ma sem tudom, hogy mikor érek haza. Próbálom ugyanúgy ellátni a családomat, hogy mindenük meglegyen. Jó, a takarítással is el vagyok maradva. De konfliktus nincs. A pénz viszont most már jelent problémát.- Miből él?- Ismerős családoknál takarítok. Olyanoknál, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy ki az a Sándor Mária.- Nem néznek tévét?- De, csak már azelőtt is ott takarítottam, amikor még a tévé nem mutatott. Nekik ugyanaz vagyok, aki műszak után jött, és takarított. Mi az a Respekt-díj? A Respekt-díjat a Népszabadság szerkesztősége alapította, hogy tisztelete jeléül átnyújthassa az esztendő társadalmi, gazdasági és kulturális életének egy meghatározó személyiségének. A Respekt olyan teljesítményekre hívja fel a figyelmet, amelyek nem sorolhatók kategóriákba, amelyek eredménye nem feltétlenül mérhető közvetlenül, mégis sokak életét befolyásolták, és példával szolgálhatnak mások számára is. A dijat a lap által felkért kuratórium tagjai ítélik oda. Ók idén tizennyolc jelólt közül választották ki a három végső esélyest. A kuratóriumot - Murányi András, a Népszabadság főszerkesztője mellett - Tóth Krisztina költő. Vitray Tamás televíziós műsorvezető, Kállai Gábor nemzetközi sakknagymester, valamint Máté Gábor Kossuth- és Jászai-díjas színész-rendező alkotja. A végső esélyesek közt ott volt Csámpai Rozi roma festő, költő, aki évek óta pótanyjukként gyűjti maga kóré a csellengő és éhező roma gyerekeket; Sándor Mária, a kollégái jogaiért küzdő ápolónő és Horgas Peter, a Nemzeti Minimum kampány létrehozója. A 2015-ös díjazott Sándor Mária lett, aki állhatatos és saját biztonságát veszélyeztető munkájával nem csupán az egészség- ügyi dolgozók méltatlan körülményei ellen, de a betegek emberhez méltó kórházi ellátásáért is küzd. Csámpai Rozi, a romagyerekek védőangyala Horgas Péter, az örökmozgó jótevő Csámpai Rozi festőművész megálmodta: az ő helye a Vili. kerület barna bőrű gyerekei között van. Seregnyi cigánygyereknek tanít .életet” rajzos, zenés és táncos foglalkozásain Budapest egyik legszegényebb városrészében, a Magdolna Negyedben. Úgy gondolta, romaként tennie kell a hátrányos helyzetű, érzékeny lelkű fiatalokért. „Rozi néni a védőan- gyal", mondják róla tanítványai, neki mindent el lehet mondani. Segít a 13 éves lánynak, aki teherbe esett, és nincs kivel megossza gondját, de a suhancoknak is, akiket lebeszél arról, hogy összevagdalják a karjukat, lábukat. Nemcsak megértő asszony, a tehetségek pártolója is. Egyik tanítványa, Norbika bejutott Az ének iskolája című televíziós tehetségkutatóba. Most készül egy másik valamelyik hasonló műsorba. Mindenkinek bemutatkozási lehetőséget szervez, hol a cigánymajálison, hol a Kesztyűgyárban. Pusztamonostoron született. Nyolc testvérével és szüleivel élt boldogan. Muzsikusfamíliájában sok volt a tehetség, de apja látta, Rozi nem a zenében teljesedik ki. Rajzolni kezdett, majd festeni. Ma már Párizsban és Berlinben is ismerik a képeit. Volt nagyon beteg, de élethalál között is festett, és azóta is, ha öröm éri és akkor is, ha bánat. Minden szeretetét beleadta a bódvatenkei sec- cóba, természetes, hogy a freskóprojektben más roma művészek mellett őt is felkérték: fessen harsogó színeset az egyik helyre hozott ház tűzfalára. Ha egyszer valaki feltalálja a perpetuum mobilét, vélhetően nagyon hasonlít majd Horgas Péterre. Arra a díszlet- és látványtervezőre, akit idén leginkább két döbbenetes szám miatt lát- hattunk-hallhattunk a hírekben: ő szembesítette az országot azzal, hogy hazánkban 36-54 ezer gyerek rendszeresen éhezik, s emellett több mint 200 ezer fiatal időszakosan nem jut megfelelő mennyiségű és minőségű táplálékhoz. Horgas egy éve még azon gondolkodott, hogy külföldön keresi boldogulását. Ma azokért harcol, akiknek itt kell boldogulniuk. „A gyermekek éhezésénél nincs fontosabb és súlyosabb kérdés. Lelkileg megterhelő év volt ez. Sokszor éreztem, hogy nem bírom tovább. Minél több kaput nyitottunk ki, annál bonyolultabbá vált minden. De a felelősség és a komolyság ott kezdődik, hogy az ember elfogadja ezt.” A Nemzeti Minimum-koncerten több száz háttérember és mintegy 200 hazai művész 12 óra zenével állt ki a jó ügy mellett. És Horgas nem pihen: tárgyal, konferenciát szervez, nyilatkozik, adományokat szállít. Az idén 12 színházi előadás díszletét tervezte: nevéhez fűződik többek között a Tévedések vígjátéka a Szegedi Szabadtéri Színpadon is. Akkor sem adta fel, amikor a parlament népjóléti bizottsága lesöpörte asztaláról a Minimum határozatjavaslatát: szerinte az is nagy szó, hogy párbeszéd indult, s ő folytatja a munkát. legedűs A díj másik esélyese, Horgas Péter és a meghatódott ápolónő
