Új Néplap, 2015. augusztus (26. évfolyam, 179-203. szám)

2015-08-25 / 198. szám

2015. AUGUSZTUS 25., KEDD MEGYEI KÖRKÉP 11 Lipóczki János egy év híján négy évtizedig dolgozott a szolnoki Tisza Szállóban. Ra­jongással beszélt a hotelről, az ott töltött időről. A törté­neteket hetekig tudná mesél­ni. A sztorik egy részét megis­merve az ember szívesen részt venne hallgatóként egy ilyen „Guinness-rekord-kísérlet- ben”. Pedig teljesen másfelé indult el pályaválasztásakor. Annak ellenére, hogy műsza­ki analfabétának vallja magát, növényvédő repülőgép-szerelő akart lenni. Cegléden képez­ték a szakmát, ám kicsúszott a jelentkezési határidőből, szolnoki létére így lett ceglédi gimnazista. Szüretelni mentek az osztállyal, megkapta élete első fizetését. Beült egy étte­rembe, hogy egyen egy jóízűt. Egy pincér elegánsan elébe tette az ételt, ez szinte elva­rázsolta. Ez nem is lehet rossz munka, tetszik nekeml - gon­dolta. Fekete Sándor ujneplap@ujneplap.hu SZOLNOK - Valahogy mindig sorsszerűén jöttek a dolgok, szerencsésen alakult az életem - mondta Lipóczki János, aki, ha nem halkította volna le te­lefonját, akkor ötpercenként meg kellett volna szakítanunk a beszélgetést. - Akkor nyitott Szolnokon az Aranyiakat, ami­kor az érettségi után felszolgá­lótanulóként kezdtem. Remek vendégkör és olyan csodála­tos tanítómester, mint Károly Józsi bácsi, akitől sokat kap­tam és rengeteget tanultam a mesterségről, a munka tiszte­letéről, szeretetéről nincs még egy. 1971-ben szabadultam fel, június 18-án kezdtem dolgozni a Tisza Szállóban, ahol az idős Csépe Mihály lett a főnököm. Megtudtam, mit jelent csapat­ban dolgozni, milyen a jó mun­kahelyi légkör. A Tisza volt az első számú vendéglátóhely Szolnokon. Rotterdami pincérkedés A szálló a Hungar Hotels szállodalánchoz tartozott, amely rendszeresen küldte külföldre dolgozni munkatár­sait, hogy szakmai tapasztala­tot szerezzenek, lássanak vilá­got, tanuljanak nyelveket. Li­póczki János először Drezdába szerződött egy évre. Eleve szé­pen tudott keresni, ha bement egy nyugatnémet vendég, ak­kor különösen. Ha egy étel tíz NDK-s márkába került, akkor tízet fizetett, de NSZK-s valu­tában, amit kollégái 1:7 arány­ban örömmel átváltottak. Ami­kor hazajött, azonnal vásárolt egy 1500-as Ladát soron kí­vül, mert tartós külföldi mun­ka esetén ez így dukált, miköz­ben mások akár tíz évig is vár­tak rá. Majd Rotterdam követ­kezett. Bár 1990-et írtak ek­kor, a hazai vendéglátás még erősen magán viselte a szocia­lista tempót, Hollandiában va­lami teljesen mást tapasztalt. kor kapott először infarktust a szálloda háború előtti bérlője, Westher Antal. Aztán közpon­tilag előírták, milyen haszon­kulccsal kell dolgozni. Ha a kis Tiszába vittem a halászlevet, 250, ha a nagyba 320. Egy idő­re ki is ürültek az éttermek... Charlie hajóútja A sok vendég közül az egyik legérdekesebb egy kanadai magyar „disszidens”, Charlie esete volt. A drinkbárban szór­ta a pénzt, hetekre bejelentke­zett, majd megkérte Lipóczki Jánost - aki végigjárta a sza­márlétrát, akkor éppen üzlet­vezető-helyettesként dolgozott -, hogy a hotel széfjében zár­jon el harmincezer dollárt, és szervezzen neki egy hatalmas bulit sétahajózással, cigány- zenekarral, a legjobb fellépők­kel - pénz nem számít alapon. Kovács Appolónia mulattatta a vendégeket, ihaj-csuhaj, nagy buli volt. Három-négy nap múlva az állambiztonsági em­berek kérdőre vonták Lipóczki urat. Régebben történt, hogy a szolnoki katonai repülőtér­ről egy pilóta felszállt MIG-jé- vel, és meg sem állt Olaszorszá­gig. A rendőrök szerint a hajó- kázás is egy fedőrendezvény volt, amelyen ismét szervez­kedni akartak valakik, valami akciót előkészítve. Ő erről sem­mit nem tudott, és szerencséjé­re ezt el is hitték neki. Aztán megszállt itt az egykori kor­mányzó unokája, ifjú Horthy István édesanyjával, egy egész emeletet kibéreltek. És hossza­san sorolta még a szálló híres vendégeit miniszterelnököktől az osztrák kancellárig. Megfelezték a létszámot A szállodalánc a rendszer- váltást követően először a ki­sebb hoteljeitől vált meg. Li­póczki János üzlettársaival 1992. május 1-jétől megvásá­rolta a Tiszát, a vételár kilenc­ven százalékát hitellel fedez­ték. Az addigi kilenc vezető­ből hárman maradtak, a dolgo­zói létszámot megfelezte. Min­Néhány nap múlva az állambiztonságiak kérdőre vonták, de nem tudott semmit... denkinek erőn felül kellett tel­jesíteni. Az addigi tapasztala­taira támaszkodva igyekezett a gasztronómiai kínálatot is bővíteni, mindent a vendége­kért jelszóval. Megvásárolták a fürdőt is. Ment a szálló ren­geteg rendezvénnyel, ha vala­ki elegáns helyre akarta vin­ni vendégét, biztosan a Tiszá­ba invitálta. A művészvilág, a mindenkori politikai elit is a szállóban szállt, az étteremben vacsorázott. Pörgött az élet. Aztán 2010. október elsejétől mégis megvált attól, amit ra­jongásig szeretett, az élete volt. Vajon, miért?- Feleségemmel tizenhat éves korunk óta ismerjük, sze­retjük egymást. Az ő támoga­tása nélkül nem értem volna el azt, amit sikerült. Úgy tervez­tük, minden ,vágyunk az volt, hogy lányunk feleségemtől a Tiszaligeti Motel Kft.-t veszi át, fiam pedig a Tisza Szállót. Saj­nos fiamat nem érintette meg a szakma, pedig tanulta, gyako­rolta. Szerinte ez egy mókuske­rék, amibe nem akar beszáll­ni. Ezért döntöttünk fájó szív­vel az eladás mellett. Először a McHale akarta megvenni, vitte volna tovább azokat a fejleszté­si elképzeléseket, amiken évek óta dolgoztunk. A gazdasá­gi válság azonban közbeszólt, így jött képbe a kínai befekte­tő. Arra kértek, maradjak egy évig, hogy átadhassam a ta­pasztalataimat. Fél évet vál­laltam, nulla forint fizetésért, de két-három hónap múlva lát­tam, hogy arrafelé viszik a dol­gokat, amerre én nem szeret­nék menni. Elköszöntem. Tu­domásul vettem, életem álmá­nak búcsút kell intenem. Július elején nyitotta meg új vállalkozását, a régi Tün­de presszót, amit az idősebbek Kádár cukrászdaként ismer­hetnek.- A város értékeit meg kell óvni, a Tünde ezek közé tarto­zik. Az utóbbi időben gyakor­latilag kifőzdeként működött. Szeretném színvonalas hellyé tenni, ahová nemcsak az idő­sebbek ülnek be egy sütemény­re, fagyira, de a fiatalok is be­térnek. Most még alakulóban, formálódóban van az egész. Fontos ugyan a hagyomány ápolása, de az is, hogy gazda­ságilag is álljon a lábán. Láttam Lipóczki János arcán, hogy a Tünde most az ő Tisza Szállója...- A több száz éves csalá­di hagyományokra épülő ven­déglátás másképpen műkö­dött. A tulajdonos három-négy éves fia már ott csetlett-botlott az asztalok között, ő is segített, ha úgy tetszik, tanulta a szak­mát. Idehaza karácsonykor ajándékokkal kedveskedtünk a beszállítóknak, hogy idő­ben és minőségi árut kapjunk a következő évben is. Ott a be­szállítók vitték az ajándékot, hogy a következő évben is tő­lük rendeljenek. Leesett a tan- tusz, hogy nálunk feje tetejé­re állt a világ. A Tisza úgy mű­ködött, mint egy vállalat. Mint egy szocialista vállalat. A szál­lóban százhatvannyolcan dol­goztunk a teljes foglalkozta­tás jegyében. Segédmunkásból négy is akadt. Ez azért volt jó, mert talán egyikük józan volt, ha éppen csinálni kellett vala­mit. Amikor Farkas Bercit kö­szöntötte Szolnok, mi bonyolí­tottuk le a fogadást a városhá­zán. Amikor a vendégek távoz­tak, a derék segédmunkás kol­légák úgy gondolták, kár lenne veszendőbe hagyni az asztalon maradt fél üveg borokat, sö­röket, hát megitták a maradé­kot. Ennek az lett a következ­ménye, hogy a triciklivel, amin szállították vissza a drága por­celán étkészleteket, kristály­poharakat, felborultak és ösz- szetörték nagy részüket. Ek­Repülőgép-szerelő helyett végül vendéglátóssá vált Lipóczki János Ж]0®©©§1] а ПяУШУоП IJjDDDDDlMföKfí] (§© ©®fö DDűá© Bete álmának kelle , búcsút intenie?

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents