Új Néplap, 2015. június (26. évfolyam, 126-151. szám)

2015-06-04 / 129. szám

2015. JÚNIUS 4., CSÜTÖRTÖK MÚLTIDÉZŐ 11 A jászalsószentgyörgyi Szabó Lászlóné Ági néninek egy napon múlt az élete Felkészült a halálra a gettóban A jászalsószentgyörgyi Sza­bó Lászlóné Ági néni egy azon emberek közül, akit zsi­dó származása miatt elhurcol­tak 1944-ben a budapesti get­tóba. A hetvenhét éves idős hölgy édesanyját Auschwitzba vitték, róla azóta nem hallott semmit. Nagy valószínűség­gel életét vesztette a „halál­táborban”. A megrázó esemé­nyekről, az akkori hatéves sze­mével átélt borzalmakról Ági néni személyesen mesélt la­punknak. Mátyus Krisztina krisztina.matyus@partner.mediaworks.hu JASZALSOSZENTGYORGYBUDAPEST Megérkezésünkkor egy ked­ves, mosolygós néni invitált be minket a házába. Ahogy helyet foglaltunk, rögtön elkezdte me­sélni az 1944-es történéseket. Ági néni arcán nem ült ki a ke­serűség, úgy tűnt, elfogadta a velük történteket, és sikerült továbblépnie.- Budapesten, a Murányi ut­cában laktunk egy négyemele­tes házban - emlékezett visz- sza Ági néni. - Édesanyámat már 1944 nyarán elhurcolták, feltételezhetően Auschwitzba, édesapámat pedig munkaszol­gálatosnak vitték el. A szülé­imét azóta sosem láttam. Tu­lajdonképpen a nagyszüle- im neveltek fel. De ne szalad­junk ennyire előre a történet­ben! 1944 nyarán már minden zsidónak viselnie kellett a sár­ga csillagot. Hogy miként éltük ezt meg? Nem volt más válasz­tásunk... Ez volt, ezt kellett sze­retni. Az emberek nem néztek ránk emiatt más szemmel, ak­koriban összetartottak, nem voltak annyira ellenségesek, mint most. 1944 novemberében egyik nap váratlanul megjelen­tek a nyilasok, akik összeszed­ték az összes zsidót a házunk­ban. Néhány ruhaneműt vihet­tünk magunkkal, majd gyalog vezényeltek be minket a pesti gettóba. Ott az egyik középosz­tálybeli Wesselényi utcai lakás­ba kerültünk. Huszonöt idegen emberrel zártak össze bennün­ket egy körülbelül hetven négy­zetméteres lakásba. A szobák­ban tíz-tizenöten aludtunk, fő­ként a földön, mert máshol nem volt hely. Főleg gyerekekkel és idősekkel laktunk együtt, a szü­lőket mind elvitték Auschwitz­ba. Amire nagyon emlékszem, hogy a pesti gettó körbe volt vé­ve fallal - ezt egy kinyomtatott térképen is szemléltette Ági né­ni melyet kívülről fegyveres őrök őriztek, hogy véletlenül se tegye a falon kívülre a lá­bát senki. A kosztot a Vöröske­reszt oldotta meg. A gettó terü­letén négy-öt helyen volt kony­ha kialakítva, ahol napi egy­szer kaptunk főtt ételt, ezen kí­vül pedig maximum egy szelet kenyeret. Épp, hogy éhen nem haltunk. Nagyon be kellett osz­tani. Egy vagy két kórházi rész is volt bent a területen, melyek csak alapfelszereléssel rendel­keztek, és elég igénytelenek, koszosak voltak. A tisztálko­dás is elég primitív volt. Bár fürdőszoba volt a lakásokban - mint említettem, ezek közép- osztálybeli házak voltak de hogy melegvízzel vagy hideg­vízzel mosakodtunk, arra már nem emlékszem, hisz mind en­Szabó Lászlóné Ági néni megrendülve mutatta az egyik utolsó családi fényképet: az édesanyjával látható kislány mellén már ott volt a sárga csillag. nek már hetven éve. Ettől füg­getlenül, ha mesélek róla, szin­te megelevenedik a szemem előtt az egész, akárcsak tegnap lett volna. Mélyen az emléke­imben él, hogy rengeteg bom­batámadás volt, olyankor min­dig elbújtunk a pincébe, remél­ve a biztonságot, de ilyenkor annyian betömörültek, hogy a félelem és a bezártság uralko­dott el rajtam. Inkább úgy dön­töttem, hogy ha kell, fönt halok meg, de nem megyek le a bun­kerba. Úgy voltam vele, ha fe­jünkre esik a bomba, akkor tel­jesen mindegy... - emlékezett vissza az eseményekre történ­teket Ági néni. A különlegesség és egyben a szerencse a történetben az, hogy az idős hölgy élete tulaj­donképpen egy napon múlt.- Azt biztos tetszik tud­ni - folytatta Ági néni -, hogy a fegyveres katonák a Du- na-partra vitték a gettóban élő zsidókat, ahol főbe lőtték őket, és beledobták a vízbe. Minden­nap egy háztömb lakóit végez­ték ki. Három hónapnyi gettó­iét után a mi háztömbünk kö­vetkezett volna. Mivel tudtuk, hogy másnap vége az-életünk­nek, egész este jajveszékelés, imádkozás hallatszódott a la­kásunkból, mindenki rettegett. Úgy jött el a reggel, hogy sen­ki nem aludt egy szemet sem. És ekkor kinyílt a nagykapu, és ezúttal nem a nyilasok, ha­nem a szovjet Vöröshadsereg katonái jöttek be... a szovjetek kézzel lábbal mutogatták, hogy mostantól szabadok vagyunk. Igazából el sem hittük a történ­teket. Egy napon múlt az éle­tem! Ha akkor nem a szovje­tek lépnek be a kapun, akkor ma nem beszélgetünk - nézett rám Ági néni kedvesen. - Sze­rencsénk volt, nem úgy, mint annak a több tízezer zsidónak, aki életét vesztette a gettóban. Az ott élők harmada élte csak túl a tragédiát. Amikor felku­tatták a területet, több ezer te- metetlen holtat találtak. Mint megtudtuk az idős hölgy elbeszéléséből, két napig még a gettó területén maradtak a zsidók, hisz nem tudták mer­re induljanak. Hogy áll-e még a házuk, vagy sem... Ági néni el­mondása szerint mindenesetre az otthona felé vette az irányt nagyszüleivel , annak remé­nyében, hogy épségben találják és lesz hol lehajtani a fejüket.- Szerencsére a mi laká­sunk sértetlenül megmaradt, ugyanis a szomszédainkkal, Hetvenhét évesen is polgárőrködik- Ha éppen nem a családom­mal vagyok, akkor polgárőr­ként tevékenykedem - árulta el az idős hölgy. - Havonta egy­szer jönnek értem kocsival este nyolc órára, és hajnal egy órá­ig kocsikázunk. Bevilágítunk a portákra, megnézzük, minden rendben van-e. Nem okoz gon­dot a kpsőn fekvés, a hétköz­napokban sem fekszem le este tíz óránál előbb. És, hogy ne tel­jenek tétlenséggel a nappala­im se, nyugdíjas klubba járok. Velük sok helyre utazok. Nyá­ron is készülök, ezúttal Székely­földre, Sopronba, Pannonhalmá­ra, Bécsbe, Gyulára és egy hét­re Görögországba is. Azt gon­dolom, az idősek nyolcvan szá­zaléka nem mozdul ki, pedig ez az ami éltet bennünket - véle­kedett Ági néni, aki hozzátet­te, ha éppen nem utazik el se­hova, akkor a kertjét rendezge­ti, hisz a sok hobbija mellett ez is az egyik kedvenc időtöltései közé tartozik. Az akkor még hatéves Ágika édesanyját vélhetően Auschwitzba hurcolták Az idős hölgy közel a nyolcvanhoz is aktív életet él, Picúr hű társa ebben akik nem zsidó származásúak voltak, nagyon jó barátságban voltunk, és ők vigyáztak rá. Ugyanúgy kaptuk vissza, mint ahogy otthagytuk. Itt éltem to­vább a nagyszüleimmel. Persze a remény mindig bennem volt, hogy újra láthatom majd a szü­léimét egyszer, de sajnos ez so­sem következett be. Ági néni hozzáfűzte, ők va­lószínűleg életüket vesztet­ték Auschwitzban. Két unoka­bátyjának azonban szerencséje volt, mindketten túlélték a ha­láltábort.- Az unokabátyáimat, mivel tíz évvel idősebbek voltak ná­lam, elhurcolták Auschwitz­ba. Amikor hazatértek a halál­táborból, akkor mesélték, hogy a poklot járták meg. Borzalma­kat meséltek, például azt, hogy minden harminc-negyven év körüli embert, aki egészséges volt, dolgoztattak. Ha valaki túl­élt, hát az ez a korosztály volt. Az idősebbeket, a kicsiket és a betegeket ugyanis gázkamrák­ba zárták. Az élelmiszerellátás minimális volt, épp, hogy éhen nem haltak. A rokonaim nehe­zen élték túl, legyengülve tér­tek haza. Az 1956-os forrada­lom idején az egyik Ausztráliá­ba, a másik Svédországba ván­dorolt ki. Sajnos már nem élnek - árulta el. Az idős hölgy a borzalma­kat követően általános iskolába járt, majd Csepelen a gépipari­ban le is érettségizett.- Az ‘56-os zűröket követő­en 1957 januárjától először tro­lin voltam kalauz, majd 1964- től villamosvezetőként dolgoz­tam mintegy harmincöt évig. A 6-os vonalán mentem. Van egy kellemes emlékem is ezzel kapcsolatban. Volt egy-két csa­lád, akik mindig akkor vitték a gyerekeiket iskolába, óvodá­ba, amikor én vezettem a villa­most. Nekik mindig meg kellett mondjam, mikor leszek szabad­napos, hogy ne várjanak, mert a gyerekek csak velem voltak hajlandóak utazni - emléke­zett vissza. Ági néni huszonkét éve vo­nult nyugdíjba. Tizenhat év­vel ezelőtt pedig Jászalsószent- györgyre költözött a férjével.- Igazából egy véletlen foly­tán kerültem a' településre. A pesti fodrásznőm együtt sétál­tatta a kutyáját az egyik isme­rősével, aki ajánlotta Jászalsó- szentgyörgyöt. Nekünk csak annyi volt a lényeg, hogy kertes ház legyen és gázfűtéses. Ti­zenhat éve költöztünk vidékre. A mai napig nem vágyok visz- sza a fővárosba, nagyon meg­szerettem ezt a települést, az it­teni embereket. A mindennap­jaimat egyedül töltöm, a férjem sajnos három éve meghalt ép­pen azon a napon, amikor ide­költöztünk tizenhárom évvel ezelőtt. Idén lettünk volna har­minc éves házasok. Gyerekünk ugyan nem született, de el­mondhatom, hogy kaptam egy családot. A férjemnek az elő­ző házasságából ugyanis szü­letett két gyermeke. Ők annyi­ra megszerettek engem, hogy a mai napig anyának hívnak, a gyermekeik pedig mamának. Igen, mondhatom kaptam egy családot... évtizedekkel azután, hogy elveszítettem egy másikat a háború zűrzavarában - zárta a szavait Ági néni. *

Next

/
Thumbnails
Contents