Új Néplap, 2015. február (26. évfolyam, 27-50. szám)

2015-02-07 / 32. szám

2015. FEBRUÁR 7., SZOMBAT INTERJÚ И Gömbölyű formák bűvöletében kapussors Dibusz Dénes mindig megfogni akarta a labdát, nem elrúgni - Nagyot fordult vele a világ Dibusz Dénes: a fővárosban a forgalom és a nyüzsgés jóval nagyobb, mint Pécsen, de az edzések és a pörgés miatt hamar megszoktam az életritmust Eleinte a szőnyegen vetődge- tett, később az egyetem és a pécsi stadion között ingázott, az előző évben pedig már a magyar válogatottban mu­tatott be bravúrokat Dibusz Dénes. A Ferencváros kapu­sa már nem téved el Buda­pesten, ám legjobban családi körben tud feltöltődni. Babják Bence /Nemzeti Sport- Szóval élt Pécsen egy gyerek, akiről nem lehetett levenni a kesztyűit?- Valóban őrzünk otthon egy 1994 húsvétján készült felvé­telt, akkor kaptam meg az első kapuskesztyűmet. Elmondani sem tudom, mennyire meg­örültem neki, miután felhúz­tam, egyből elkezdtem dobálni magam a szőnyegünkön. Sőt, még a kis fémdobozos üdítőm kinyitásához sem voltam haj­landó levenni, annyira belebo­londultam a viselésébe.- Sosem irigyelte a gólvágókat?- Valahogy mindig az tűnt természetesnek, hogy kézzel érek a labdához, mindig meg­fogni akartam, nem pedig el­rúgni. Az iskolai testnevelési órákon élveztem a mezőnyben játszani, gólokat szerezni, de a korosztályos csapataimban mindig a kapuban maradtam. Magasabb szinten sosem érez­tem késztetést arra, hogy vált­sak és felcsapjak góllövő csa­tárnak.- Mikor érezte először, hogy jó úton jár?- Bevallom, gyerekként nem álmodoztam az NB I-ről és a válogatottságról, akkor még nagyon távolinak tűnt. Aztán tizenhat évesen valami meg­változott, Pécsen olyan sikeres utánpótláscsapatban szerepel­tem, hogy egyre gyakrabban játszottam el a profi futball gon­dolatával. Tudtam, hogy rendkí­vül sokat kell dolgoznom érte, hogy szerencsére is szükségem lesz, de amikor tizenhét éve­sen a nyári felkészülés során néhány percre beállhattam a felnőttek közé... Akkortól kezd­ve nagyon vártam, hogy velük edzhessek, hogy bizonyíthas­sak és köztük ragadjak.- Na és tanulás?- Motivációban nem volt hi­ány, hiszen ha gyengén teljesí­tek az iskolában, nem járhat­tam volna edzésre. A szüleim mindig a tanulást tartották a legfontosabbnak, ugyanakkor a sportban is végig támogat­tak, az összes tornámra eljöt­tek, sőt a Fradi hazai mécs­eseire édesanyám a mai napig feljár.- Ott pedig a diplomás fiát láthat­ja a Ferencváros kapujában.- Egy éve végeztem a Pé­csi Tudományegyetem köz­gazdaság-tudományi karán, mit mondjak, akadtak nehéz pillanataim. Előfordult, hogy naponta ötször tettem meg az egyetem és a pálya közötti utat, de tudtam, hogy előnyömre vá­lik, ha minél több előadáson és gyakorlaton veszek részt. Érdekes, de amíg odajártam, a tanárok sosem érzékeltették, hogy előnyöm származhatna a sportkarrieremből. Hallom, hogy ma már a szintén ott dip­lomázó Michelisz Norberttel és velem példálóznak, a mi ne­vünk is előkerül, amikor hir­detik a kart.- Egy éve igazolt a Ferencváros­hoz, megszokta már a fővárost?- Nem tagadom, eleinte oly­kor kóvályogtam, a legtöbb helyre GPS-szel mentem, má­ra ez megváltozott. Pestet már nagyjából ismerem, Budát még kevésbé. Persze a forgalom és a nyüzsgés jóval nagyobb, mint Pécsen, de az edzések és a pör­gés miatt hamar megszoktam az itteni életritmust. A neveze­tességek és a látnivalók terén ugyanakkor még van lemara­dásom, ha jobb lesz az időjárás, szeretnék mindenképpen több időt szentelni városnézésre.- Milyen volt az első budapesti év utáni karácsony?- Szuper! Talán még sosem éreztem annyira pihentetőnek a családdal töltött időt, mint most decemberben. Nagyon fárasztó éven vagyunk túl, nyáron mindössze egy hetet tudtunk pihenni, ami szin­te semmire sem elég. Nem is csoda, hogy az otthon töltött napok alatt nagyon nehezen lehetett rávenni a mozgásra, egyszer-kétszer elmentem fal­labdázni a barátaimmal, de ennyi.- Szóval még a szabadidejében is a labda áll a középpontban?- Ha mozgásról van szó, fel­tétlenül. Egyszerűen mindig vonz, ha látok valami gömbö­lyűt. Nagyon labdacentrikus vagyok, más sportágakhoz nem is nagyon érzek magam­ban tehetséget. Nyáron pél­dául megpróbálkoztam a vízi­síeléssel, de nem származott sok kellemes élményem belőle. Maradjunk annyiban, hogy a mentőcsónaknak nem kellett bejönnie értem, mert azt a né­hány métert, amennyit sikerült talpon maradnom, simán le tudtam úszni a partig.- Szerencsére a pályán nem ke­rülik el a sikerek, az elmúlt év pályafutása legjobbja volt.- Valóban, olyan eredménye­ket értem el, amelyekről ko­rábban álmodni sem mertem volna, a Fradival bronzérmet szereztünk, és a válogatottban is bemutatkozhattam. Nem ta­gadom, a Feröer elleni debütá­lásom előtti estéken belegon­doltam, mekkorát fordult velem a világ egy év alatt, hogy az NB I-ből lehettem válogatott, rá­adásul azon a poszton, amelyen rendkívül nagy a konkurencia. De bízom benne, hogy nem két- ezer-tizennégy' volt pályafutá­som csúcsa, szeretném bizo­nyítani, hogy még ennél is jobb teljesítményre vagyok képes.- Abban a szerepkörben, ame­lyet sokan magányos posztnak tartanak.- Van benne igazság, hiszen mögöttünk már nincs senki, aki javítaná a hibánkat, a tizen­hatoson belül sokszor csak ma­gunkra számíthatunk. Minden mozdulatnak nagy a jelentősé­ge, hatalmas a felelősségünk, bi­zonyos szempontból tényleg ma­gányos poszt a miénk. Ugyan­akkor az egyik legszebb is. Zárt sisakban, nyitott szívvel csűrték Szász Emese magányos sportággal kezdte - Sérülésmentes évet szeretne a riói olimpia előtt Szász Emesének sokat ad, hogy renegetegen szeretik és tisztelik Nem szeret a középpontban lenni. Örül is neki, hogy ne­vét igen, ám az arcát nem annyira ismerik az emberek. A vívósisak a magánszférát is óvja, ám meglehet a riói olimpia után sokak számára ad majd örömöt a Szász Eme- se-féle hatalmas mosoly. Lipiczky Ágnes /Nemzeti Sport-Amikor elküldte a Nemzeti Sport szerkesztőségébe a gyerekkori ké­pét, szinte mi is azonnal jókedvre derültünk. A mosolyáról rögtön fel lehetett ismerni. Mindig ilyen derűs?- Nem mondom, hogy engem sosem érnek nehézségek, de pozitív gondolkodású ember va­gyok. Nagyon szeretek nevetni, imádok viccelődni, és szeren­csére a vivőközegben erre min­dennap lehetőség van, hiszen pörgős, jó hangulatú társaság a miénk. A vívóknál a koncentrá­ció mellett nagyon fontos a gyors reakció, és ez érződik az edzése­ken. Állandóan megy az ugratás, az adok-kapok, a riposztok, ami agyilag is megmozgatja és feltölti az embert - mondja világ- és Eu- rópa-bajnoki ezüstérmes párbaj­tőrözőnk, Szász Emese.- Hajói tudom, úszással kezdte sportpályafutását. Az elég magá­nyos műfaj...- Igen, a szüleim először úsz­ni vittek el. Ám amikor kiderült, hogy már nemcsak napi egyszer, hanem a délutáni edzés mellett reggel is le kell menni az uszo­dába, szóltam nekik, hogy in- J kább találjunk ki valami mást. Balkezes vagyok, amit mondjuk a labdajátékokban is hasznosí­tani lehetne, de gömbérzékkel nem áldottak meg annak idején. Anyukám Nedeczky lány, távoli rokonságban állt Nedeczky La­ci bácsival, így levittek a vívó­terembe, és bíztak benne, hogy valamikor, valahol csak kijön ez a vérvonal. Először a BSE-be mentünk, ahol nagyon csalá­dias, őszinte csapatba kerültem- és örök szerelem lett számom­ra a vívás. Aztán amikor egyre ügyesebb lettem, továbbléptem, eligazoltam a Honvédba, ahol sokkal inkább a versenyszellem, a profizmus dominált, ott min­den egyes asszóval hatalmasat tudtam fejlődni, de nehezen il­leszkedtem be.- Miért?- Mert nem voltam mindig ilyen cserfes és nyitott, mint most. Nem mertem odamenni az emberekhez, zárkózott vol­tam, és volt, aki ezért a zárkó­zottságért nagyképűnek is tar­tott. Aztán idővel megtaláltam a barátaimat, jobban megismer­tek a társaim, kinyíltam. Sokat jelentett a honvédos időszak a pályafutásomban, és most sokat jelent számomra a Vasas is, ahol profi, ám a BSE-hez hasonlóan családias közegben tudhatom magam.- A zárkózott kislányból mára a magyar sport egyik központi figu­rája lett. Ha jól tudom, nagyon jó kapcsolatot ápol más sportágak képviselőivel.- Azt nem tudom, hogy köz­ponti figura vagyok-e, de az biztos, hogy a londoni olimpi­át követően nagyon jó társaság jött össze, rendszeresen tartjuk a kapcsolatot. A 2012-es eszten­dő nem úgy sikerült, ahogyan elképzeltem. Édesapám abban az évben hunyt el, és egy sérü­lés miatt nem tudtam rendesen felkészülni az olimpiára. De a bajban ismerszik meg a jó barát, és én rájöttem, hogy rengetegen szeretnek, tisztelnek, segítenek, mellettem állnak. Ez sokat tud adni az embernek.- Az olimpiát követően ismét fel­felé ível a pályája. Ajanuári világ- ranglistát ön vezeti a női párbajtő­rözők között. Hogy érzi, hol tart?- Sokszor haladtam már a csúcs felé. Peking és London előtt is, de mindig közbeszólt egy sérülés, 2008-ban a vádlim szakadt be, 2012 előtt a könyö­kömet kellett megműteni. Ezért nem is mondanék semmit, csak azt kérem a sorstól, hogy legyen sérülésmentes egy évem Rio előtt, hogy végre százszázalékos állapotban tudjak odaállni egy olimpiára. A magánéletemről nem szívesen beszélek, de ta­lán annyit elmondhatok, hogy jókedvű és felszabadult vagyok. Túljutottam egy bonyolult ingat­lanvásárláson, és benne vagyok egy lakásfelújításban, ami nem teher számomra, mert nagyon él­vezem minden pillanatát. ■#- Szerintem nincs is olyan az életben, aminek ne tudna igazán örülni.- Engem tényleg a legapróbb dolgok is jókedvre derítenek. Bol­dog vagyok, ha jó zene mellett megiszom a reggeli kávémat, ha a budai alsó rakparton vezetve naponta láthatom, milyen csodás városban lakom, ha elterülhetek a kanapémon, és két napig csak pihenhetek, vagy ha éppen egy teljes éjszakát végigtáncolhatok a barátaimmal. A titok nyitja, azt hiszem, az élet szeretete. í

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents