Új Néplap, 2015. január (26. évfolyam, 1-26. szám)

2015-01-09 / 7. szám

4 2015. JANUÁR 9., PÉNTEK Hatvan éve akasztották fel Jancsó Piroskát! 2. * múltidéző A tizenegy éves Komáromi Marika eltűnésével vette kezdetét a borzalmas gyilkosságsorozat TÜKÖR A nyomozás során tartott helyszíni szemlén női hivatalnokokkal rekon­struálták, hogy a 20 esztendős Jancsó Piroska miként támadta meg a Vörös Hadsereg útja 171. számú ház gazos kertjében elalvó 21 éves Balázsi Istvánnét A Jancsó-per bűnügyi dossziéjában talált két orosz katonát ábrázoló fotó A171. számú, kerítés nélküli gazos porta. A kiskapu mögött az iszonyat kútja. Az 1953. október 13-án eltűnt 11 éves Komáromi Marika el­tűnésével Törökszentmiklós históriás könyve a hazai kriminológia legsötétebb fe­jezeteivel egészült ki. A helyi rendőrség minimum nem állt a helyzet magaslatán, amikor a családja kerestetni kezdte a kislányt. Marika ugyanis az első tanúvallomások szerint a Czégény-tanyán állomáso­zó orosz katonákhoz vette az irányt eltűnése napján. A tö­rökszentmiklósi rendőrök­nek persze esze águkban sem volt felelősségre vonni, de még csak kihallgatni sem a tovarisokat. Mészáros Géza A történetet szintén körbekutató Legat Tibor a riportjában így jel­lemezte az akkori hatóságot: „No­ha a rendőrök valószínűleg okkal tartottak az oroszoktól, mulasztá­saikban az a nagyfokú dilettan­tizmus is jócskán közrejátszha­tott, ami az akkori magyar rend­őrséget jellemezte. Az azt meg­előző kilenc évben kétszer verték szét a testületet, előbb 1945-ben, majd 1949-ben, a Rajk-per után. Az ötvenes évek eleji jelsza­vak azt sulykolták az emberek fejébe, hogy a szocializmusban megszűnt a bűnözés, az újdon­sült rendőröknek pedig a kri­minalisztikai alapismeretek he­lyett olyan sületlenségeket kel­lett bebiflázniuk, mint az 1950- ben életbe léptetett új szolgálati szabályzat, amit a Magyar Rend­őr című lap így kommentált: „... Az új szabályzat a Szovjetunió dicső fegyveres erői Szolgálati Szabályzatának és Néphadsere­günk új szolgálati szabályzatá­nak alapján készült, kifejezve azt, hogy a mi példaképeink a Szovjet Hadsereg katonái, akik leverték rólunk a kapitalista sza­bályzatok bilincseit, kifejezve azt, hogy Néphadseregünk ka­tonáival egy nagy közös célért, a szocializmusért harcolunk”. A korabeli rendőri tevékenység így leginkább a munkaverse­nyekre kezdett hasonlítani...” Orosz katonák ismeretségét keresték a lányok így hát az első eltűnést nem követte buzgó keresés. Holott, ha a nyomozók már akkor becsület­tel odafigyelnek a tanúvallomá­sokra, s utánanéznek az árulko­dó jeleknek, úgy talán a többi ál­dozat megmenekülhetett volna... A jegyzőkönyvek ugyanis erről tanúskodnak: „Én az orosz kato­nák közül egyet sem ismertem. Féltem tőlük azért is, mert több alkalommal kutyát uszítottak rám. Ez azért történt, mert hívá­sukra én sosem mentem be a ta­nyára” - mondta a 13 éves Mar- koth Mária, amikor 1954 őszén, már közvetlenül a Jancsó-per előtt kihallgatták a rendőrségen. A 23 éves Czene Ilona viszont nem tagadta, hogy járt a szovjet katonai őrsön: „Mozielőadás után megbeszéltük, hogy az orosz ka­tonákhoz kimegyünk, azért, hogy ott ismeretséget kössünk, majd az ismeretségből nemi kap­csolatot alakítsunk ki, amiért az orosz katonák minket pénzelnek és egyéb élelemmel látnak el”. Ám, a hatóság figyelmen kívül hagyta azt a bejelentést, amit Czene Ilona 1954. augusztus 27- én tett. Aszerint Jancsó Piroska részegen kifecsegte, hogy a gyer­mekeket, az anyjával közösen, ő gyilkolta meg... Egy másik nő, Lajkó Rozália - aki utoljára látta az eltűnt Komáromi Máriát - ta­gadta ugyan, hogy kapcsolata lett volna az oroszokkal, azt vi­szont esküvel állította, hogy Ko­máromi Marika a nála hat évvel idősebb Jancsó Ladányi Piroska társaságában igyekezett a Czé- gény-tanyára: „Megkérdeztem, hová mentek, azt felelték, hogy az oroszokhoz beszélgetni. Er­re én megjegyeztem Komáromi | Marika felé, hogy mit akarsz az g oroszoktól, te még egész kislány | vagy? Erre ő vállat rándított, és | nem szólt semmit. A tanyához < érve én elváltam tőlük, és az er- | dő felé fordultam, hogy gallyat 5 szedjek, de azt láttam, hogy ő g elejbök kijött a parancsnok”. Legát Tibor utánajárt, hogy g Lajkó Rozália nemcsak az 1954- 2 es Jancsó-peren, hanem közvet­lenül Marika 1953-as eltűnése­kor, ugyanezt mondta az akkori kihallgatásán. Ám, az eljáró rendőrök akkor még egyáltalán nem akarták, hogy a részletek­be is belemenjen, sőt, azt taná­csolták, hogy ne is fecsegjen erről. Lajkó azonban már az eltűnést követő napokban elme­sélte az általa látottakat a lány szüleinek, és Jancsó Piroskáról is említést tett nekik. A nyomo­zást felfüggesztették, valószínű, hogy a rendőröknek se jogosít­ványuk, se merszük nem volt ahhoz, hogy az eltűnt lány felől az oroszoknál érdeklődjenek. Egy, az akkori nyomozásban érintett, később nyugalmazott rendőr, az ügyről tett nyilatko­zatában azt mondta, akkortájt a nyomozóknak volt olyan sejté­sük, hogy Komáromi Marikát az orosz katonák rabolták el, ami ellen úgysem tehetnek semmit. Ez lehetett az oka annak is, hogy a rendőrség figyelmen kí­vül hagyta Jancsó Piroska kap­csolatát az oroszokkal. Pedig Piroska két gyermekének (Piros nevű lánya 1951. januárjában, Mihály nevű fia 1953. május 28- án született) két különböző orosz katona volt az apja (a Jancsó-per bűnügyi dossziéjában két orosz katonát ábrázoló fotó rejtezik. A levéltári dokumentumok nem egyértelműsítik, hogy mi a sze­repük az ügyben, de a bal olda­li férfi fejénél egy név: Ladányi Piros. így a 20 éves Piroskát, de a 4 éves lányát is emlegették...). Jancsó Piroska szovjet kapcso­latairól a rendőrségi akták is árulkodtak. 1952-ben, amikor lopási ügyben indítottak ellene eljárást, ezt írta róla a környezet- tanulmányt végző rendőrtiszt: „A nevezett személy erkölcste­len életmódot folytat, ha csak teheti, szovjet katonákhoz szo­kott járni, a szülei házánál nem nagyon szokott tartózkodni, in­kább a csavargást veszi elő, mint hogy rendes életet élne”. Számos gyámügyi, rendőrségi és bíró­sági akta is említést tesz arról, hogy Piroska a Szovjetunióba akart kivándorolni, mert „ott jobb az élet” és „az ottani em­berek jószívűek, nem olyanok, mint az itteniek”. Piroskát még tizenéves korában, a hatósági emberek legalább három alka­lommal szedték le Szovjetunió felé induló vonatokról. így aztán itthon maradt a szerencsétlen... És akkor a rettegés lett úrrá Törökszentmiklóson Komáromi Marika 1953. ok­tóberi eltűnését követően több hónapnyi nyomozás után a kö­vetkező év nyarán gyorsultak fel az események: 1954. június 9-én eltűnt a 13 esztendős Hoppál Pi­riké, augusztus elején a 17 éves Simon Irén, augusztus 11-én a 12 esztendős Botos Marika és au­gusztus 14-én a szintén 12 éves Szőke Katóka. Törökszentmikló­son és a környező településeken 1954 nyarára úrrá lett a félelem. A szülők aggódva engedték útjuk­ra gyermekeiket, lelkűkre kötve, hogy senkivel ne álljanak szóba, cukorkát ne fogadjanak el, és sö­tétedés előtt otthon legyenek! Az eltűnési ügyekkel a rendőrség törökszentmiklósi járási osztálya foglalkozott eleinte, majd miután a településen nem csupán szó­beszédek jártak, hanem tömegbe verődtek a népek és eredményt követeltek, a nyomozás irányí­tását azonnali hatállyal átvette a Szolnok Megyei Rendőr-főka­pitányság bűnügyi főosztálya. Ennek főleg az volt az oka, hogy legtöbben a szovjet katonákat vá­dolták a gyermekrablásokkal. De még ezek után sem rendeltek el körözést, és fényképet sem kértek a szülőktől, csupán egy hangszó­rós kocsi - az is csak Botos Má­ria eltűnése után - járta a várost a személyleírásokat ismételgetve. Egy idős törökszentmiklósi férfi, aki az ’50-es években fiatal­emberként élte meg a történteket, így emlékezik vissza: „Akkori­ban abban a tudatban éltek a csa­ládok, hogy a városból rabolják a gyermekeket. Elsősorban az orosz katonák voltak a gyanúsak, mert azért azt tudták sokan, hogy a helyi fiatal lányok közül többen előszeretettel keresik a szovjetek társaságát. De aztán már min­denki gyanús volt. Emlékszem, hogy mennyire megijedtünk, amikor a kukoricaföldön meg­láttunk egy motorost, aki egy kisgyereket vitt magával. Rohan­tunk, s kiabáltunk, hogy ott van ni, az emberrabló, mikor aztán persze kiderült, hogy egy szülő vitte iskolába a gyerekét” - mesél­te. Mások, akik szintén fiatalon élték át az eseményeket, ugyan­csak félelemről, kétségbeesésről és tanácstalanságról beszéltek. Ráadásul 1954 folyamán két 16 éves kamasz fiú eltűnését is be­jelentették (Kenyeres Albertnek február 2-án, Vígh Imrének jú­nius 21-én veszett nyoma), akik, mint később kiderült, vélhetően csak otthoni nihil elől szöktek el. Egyébként akkortájt, a rend­őrséghez valóban sorra érkeztek a feljelentések: kóbor cigányoktól a városon átvonuló autósokig sok mindenkit meggyanúsítottak, aki csak megfordult Törökszent­miklós környékén. Legát Tibor utánajárása szerint augusztus 17-én például a rendőrségre szál­lítottak egy párt (más források szerint két férfit és egy nőt), akik a kukoricásban szerelmesked­tek. Az előállítás híre a városban már úgy terjedt el, hogy a gyer­mekrablók kerültek kézre, mire több mint ezren gyűltek össze a rendőrkapitányság előtt (ekko­ra tömeg Magyarországon 1945 óta nem vonult az utcára addig). A rettegés nyomán természetes volt a sugdolózás, amelyben a vérvád is előkerült; egyesek sze­rint „a zsinagóga újjáépítéséhez volt szüksége a helyi zsidóknak a gyerekek vérére”. Mások a helyi temetkezési vállalat igazgatóját gyanúsították, akiről tudni vél­ték, hogy a cég hullaszállító au­tóját használja a gyermekrablá­sokhoz. Ebben az időben a város zsibongott az őrülettől! A kút mélyéről előkerültek a holttestek Aztán ősz elején, teljesen várat­lanul valamelyest fellégezhettek a törökszentmiklósiak - bár a rette­net a rejtély megoldását követően továbbra is hosszú ideig nyomasz­totta őket. 1954. szeptember 2-án este 9 órakor egy Balázsi Istvánné nevű, 21 éves pusztakengyeli fia­tal nő tett feljelentést a törökszent­miklósi rendőr-kapitányság ügye­letén, mondván, Jancsó Piroska meg akarta őt fojtani egy dróttal, és ellopott tőle egy zsák ruhát. Az történt, hogy ők ketten még előző nap találkoztak a Szolnok-Alcsi vasútállomáson, ahol Piroska a Szolnokon munkát kereső, ám szintén könnyűvérű Balázsiné bizalmába férkőzött. Megbeszél­ték, hogy aznap elmennek mu­latni a tiszaligeti vidámparkba, s így is tettek. A fiatalasszony bőröndjét Piri hurcolta, s nála is maradt akkor is, amikor a li­getben elkeveredtek egymástól, mert ott mindketten más-más férfival szórakoztak. Balázsiné másnap reggel jelentette a rend­őrségen, hogy kofferjét újdonsült barátnője ellopta. Egy járőr segít­ségével Piroskát egy építkezésen megtalálták, mivel Balázsiné csu­pán annyit tudott a lányról, hogy malteroslányként dolgozik. Végül Pirit nem jelentette fel az asszony, mert azt ígérte neki, hogy ha el­utazik vele Törökszentmiklósra, ott visszaadja neki. Amikor meg­érkeztek a Vörös Hadsereg útja 171. számú házhoz, Piri pálinká­val kínálta Balázsinét, aki - el­mondása szerint - miután megi­vott egy kis kupicával, rettentően elálmosodott. Am, nem akart az egyébként is iszonyatosan pisz­kos szobában ledőlni, mert, mint mondta, ott volt Piri anyja, Borbá­la, és vele együtt sok gyerek: Piri 11 éves öccse, Jóska, valamint Piri két gyermeke, a négyéves Piros és az egyesztendős Mihály is. így, mivel meleg volt a kora őszi idő, a kerítés nélküli, gondozatlan, gazokkal benőtt porta kertjébe kivitt egy pokrócot, és ott feküdt le. Balázsiné vallomása szerint estefelé arra ébredt, hogy Piroska egy nyaka köré tekert drótkötéllel fojtogatja. A halálfélelemtől kapott olyan erőre, hogy hosszú ideig tar­tó birkózás után kiszabadította magát a hurokból, s a rendőrségre menekült. Ott az asszony azt is elmondta, hogy Jancsó Ladányi Piroska ellopta a holmiját, egy zsák ruhát. „Mikor a rendőrségre értem, a kapus odajött, akit már ismertem, mert a városba való. Mindjárt elmondtam neki az ese­tet. Ó kihívott egy másik elvtár­sat, és bementünk, ahol mindent elmondtam. Akkor két-három elvtárs kiment Piriért” - vallotta Balázsiné. Még aznap kihallgatás­ra bevitték a miklósi rendőrségre Piroskát, ahol beismerte, hogy va­lóban meg akarta ölni Balázsinét. Őrizetbe vették, ám mivel az el­lopott ruhákról nem adott felvilá­gosítást, a nyomozók házkutatást rendeltettek el, de csak másnap mentek ki a helyszínre, hogy az esetleges zsákmányt megtalálják. A Vörös Hadsereg útja 171-es számú házban aztán sok min­dent találtak. Először is olyan gyermekruhákat, melyeket a nyoma veszett lányok hordtak az eltűnésükkor. Aztán, amikor Ba­lázsiné zsákját tovább keresték, felnyitották érte a kapu mögötti tornácon fémlemezzel takart ak­nát. Ami nem szennyakna volt, hanem szabályos, mintegy 10-12 méter mély kút, amely vélhetően egy korábbi átépítéskor, a telken álló régebbi ház lebontása után kerülhetett a mostani kiskapu mögé. A rendőrök bevilágítottak a sötét mélységbe, s annak vizes, iszapos alján oszladozó emberi maradványokat találtak. A kör­nyéket hamarosan ellepték a fe­kete autók, állítólag maga Rákosi adott utasítást, hogy magas ran­gú belügyi és állambiztonsági tisztek is vegyenek részt az áldo­zatok kiemelésén, ami több órát vett igénybe. A szeptember 3-án kelt helyszíni szemle jegyzőköny­ve szerint: „...A felfedezett kútnak a nyüását felbontva a tűzoltók se­gítségével a következő hullákat húztuk ki: Szőke Kati kisleányt..., Botos Marika kisleányt..., Simon Irén lányt..., Hoppál Piroska kis­lányt..., Komáromi Marika kisle­ányt”. A rendőrség ekkor őrizetbe vette a ház tulajdonosát, a 45 éves Jancsó Borbálát is. A törökszent­miklósiak hivatalosan semmi­lyen tájékoztatást nem kaptak, ezért csak találgattak. Tóth József rendőr őrnagy 1954. szeptember 8-án hangulatjelentést írt a felet­teseinek: „Többen olyan hangot vetettek fel, hogy nem tudnak biztosat, hogy a kútban hány sze­mély volt. Az egyik 5-ről, a másik 8,10 személyről beszél, valamint arról is beszélnek, hogy a mező­túri kislány édesapja megőrült. Ugyancsak egy másik asszony felvetette, hogy a törökszentmik­lósi piacon az asszonyok arról be­szélnek, hogy még máshol is van olyan hely, ahol megöltek gyere­keket, fiúkat és leányokat. Beszél­tek arról is, hogy még jelenleg is vesznek el gyerekek, mert tegnap is a kukoricafóldön egy kisfiúnak bekötötték a száját, és elvitték”. Folytatjuk

Next

/
Thumbnails
Contents