Új Néplap, 2014. június (25. évfolyam, 127-150. szám)
2014-06-20 / 142. szám
4 A NAP TEMAJA 2014. JUNIUS 20., PÉNTEK Szolnok bombázása Hetven évvel ezelőtt, 1944. június 2-án történetének legnagyobb csapása érte a várost. A levegőben hatalmas zúgással érkezett vész elmúltával halottak tömege és törmelék borította az utcákat. A megyeszékhely bombázásának túlélői most lapunkkal együtt emlékeztek vissza a szörnyű eseményekre. NAP ELSÖTÉTÜLT, EZ VOLT A VILÁGVÉGE” Négyen beszélgettünk Szolnok egykori végítéletének a napjáról. Ilyés János, dr. Király Ferenc és Szurovecz Pál gyerekként a város különböző pontjain élte át a megyeszékhely bombázását. Bár több mint két emberöltő telt el azóta, ma is pontosan emlékeznek az akkori órák borzalmára. Szathmáry István „Elkezdtek rezegni az ablakok”- Azon a napon tizenkilenc éves repülősnövendékként itthon voltam Szolnokon - kezdte történetét Ilyés János. A lakásunk a Vörösmarty utcában volt, ez a Kígyó patika utcája a temetőnél. A megpróbáltatás még éjjel elkezdődött, amikor az angol légierő két nagy bombát akart a Járműjavítóra dobni, de helyette a Csallóköz utcát találták el, ahol halottak is voltak. Látni nem láttam, de felriadtunk a durranásra.- Másnap gyönyörű reggelre ébredtünk, anyám a konyhában készítette a reggelit, amikor a rádió bemondta a légiriadót. Egymásra néztünk, de már megszoktuk, mert Szolnok felett vonultak a gépek bombázni. Azután háromnegyed nyolckor kezdtek rezegni az ablakok attól az óriási köteléktől, amelyik a repülőtér felől közeledett. Kimentünk megnézni, s amikor fölénk értek, azt láttuk, hogy apró fekete pontok váltak el a gépektől és ívben jöttek lefelé. Nem akartunk hinni a szemünknek, rohantunk a kertben ásott pincébe, s ahogy leértünk, elkezdett velünk rezegni a föld. Anyám félelmében közben szétmarcangolta rajtam az inget. Tőlünk olyan hetven méterre négy bomba csapódott a laktanya melletti tó partjára. Ahogy megszűnt a bombázás, óvatosan kinéztem, de olyan sötét volt, hogy el nem tudtuk képzelni, mi lehet. A németek az egész vasútállomást és környékét barakkokkal építették be, ahol fertőtlenítőállomást rendeztek be, s a bombák eltüntették a Liget utcát, felgyújtották a barakkokat. Nem láttuk, csak hallottuk, hogy meztelen katonák rohangáltak mindenfelé. Fél tizenkettőkor, másfél órával a gépek távozása után robbant az utolsó időzített bomba, akkor mertünk Ilyés János: „Borzasztó látvány volt...” kijönni. A Kapisztrán János utca és a Hunyadi utca kereszteződésében akkora bombatölcsér volt, hogy egy lovas kocsi is meg tudott volna benne fordulni, az állomás felől meg állandó ropogás hallatszott, mert volt ott egy puskatöltényekkel megrakott lángoló szerelvény. A benne levő lőszerek még délután fél ötkor is úgy pattogtak, mint a kereplő. Minket, más fiatalokkal együtt befogtak hullákat szed■ „A légnyomás először bedöntötte a kerítésünket, majd elvitte a tetőt vagy kétszáz méterre...” ni, mert a mostani József Attila úton sok volt belőlük, a laktanya sarkánál bevágó bomba is megölt vagy négy-öt embert. A legborzasztóbb élményem egy anyának a holtteste volt, aki még akkor is magához szorította szintén halott karon ülő gyermekét. Valószínűleg légnyomás ölhette meg őket, ezt sohasem tudom elfelejteni... Egy tizenkilenc éves embernek borzasztó látvány volt - fejezte be emlékei felidézését a ma nyolcvankilenc esztendős Ilyés János. „A rémület megbénított” ' - Én tízéves voltam akkor, és a város másik részén, elég szegény környéken laktunk, a Mikes utca és a Délibáb utca összefutásánál, a régi cigányváros és a szűcstelep sarkán - folytatta dr. Király Ferenc az emlékek felidézését.- Ott vezet ki a Thököly út Zagyvarékas felé. A negyedik osztályt befejezve a gimnáziumi felvételire készültem, miután az anyám, aki bejárónő és mosónő volt, hallatlan ambícióval azt akarta, hogy én a Verseghy Gimnáziumba járjak. Ragyogó júniusi nap volt, kimentem a kertbe, hogy borsót szedjek az ebédhez, s úgy fél nyolc tájban mondták be a légi veszélyt a szokásos szöveggel. Nagyon nagy magasságban hamarosan meg is jelentek az ezüstösen csillogó gépek, de máskor is volt ilyen. Most ellenben kivált a vezérgép, csinált egy kört, gondolom ezzel jelzett a többinek, és utána apró fekete, sebesen közeledő pontok jelentek meg az égen. Hamarosan lehetett hallani az iszonyú dübörgést. Amikor az első hullámban lecsaptak a bombák, két-három perc alatt vaksötét lett minden, mert - mint utólag kiderült - az állomáson egy olajszállító szerelvényt találtak telibe, ami a mellette álló sebesültszállító vonattal együtt kigyulladt. A légnyomás, ami minket elért, először bedöntötte a deszkakerítésünket meg elvitte a tetőt vagy kétszáz méterre. Később, amikor bejöttek az oroszok, a fedél nélküli házunkat használták istállónak. Mi a borsóban összekapaszkodva azt se tudtuk, mi ez, világos nappal sötétült el az ég, s a Biblia alapján csak arra gondoltam, ez lehet a világvége. Két, három perc múlva újra hallottuk a távoli morgást, jött a második hullám. Mi meg ijedtünkben beszaladtunk a disznóólba, de arról is látszott, hogy nem lesz jó menedék, mert a repeszek mind összetörték fejünk fölött a cserepet. A rémület megbénított bennünket, s ekkor a ledöntött kerítésen keresztül vagy harminc meztelen ember rohant be a kertbe és hasra vetették magukat a borsóban. Később tudtuk meg, hogy ez a csapat éppen a fürdőben tartózkodott, amikor lecsaptak a bombák, s ijedtükben szaladtak szanaszét. Volt köztük, aki vérzett, s a mosóteknőben ázó ruhákkal próbálta bekötözni magát, míg végül édesanyám adott nekik néhány széttépett lepedőt. Közben odaért a harmadik hullám, lángba borult minden, mindkét szomszédunkat találat érte. Utána rövid időn belül kiabálás hangzott az utcáról, hogy őrizzük meg a nyugalmunkat, jönnek a tűzszerészek, mert egy csomó időzített bomba esett le az utcára. Aki teheti, hagyja el a területet. Mi is otthagytuk a puszta falakat, kifutottunk a ré- kasi rámpánál, s egy négy kilométerre levő tanyában az istállóban kaptunk menedéket. Két nap múlva óvakodtunk vissza, s édesanyám kivitt a Vezsenyen élő nagymamához, ott töltöttem a nyarat, ő meg tovább tette a dolgát. A bombázásról két dolog maradt meg bennem a mai napig. Az egyik a feneketlen sötétség, amiből a házunk fölött egyszer csak megjelent egy vörös, egyre fényesebb korong. Sokáig nem tudtam elképzelni, mi lehet, végül jöttem rá, hogy a nap süt át a füstön. A másik kép, ami örökre megmaradt bennem, a vasúti síneken át menekülő tömeg arcán látott iszonyú rémület és döbbenet. Azt máig nem tudom elfelejteni... „Az emberek egymást keresték” Szurovecz Pálnak az állomás homlokzatán levő, nyolc óra huszonkét perckor, az első bombák robbanásakor megállt óra az egyik emléke. A később az akkori eseményeket levéltárban is kutató idős úr gyerekként nem sokkal a támadást megelőzően járt a pályaudvaron, hogy hamarosan már a romhalmaz látványa fogadja ugyanott.- Másodikén éjjel éjfél után néhány ellenséges gép berepülését jelezték Szolnok fölé, ami megszokott volt azokban a hetekben. De akkor komolyabb lett a helyzet, mert néhány bombát is ledobtak, amik a VIII. és a X. kerületre estek, és halottak is maradtak utánuk. Alig fújták le a légiriadót, máris kezdődött elölről, mert Budapest reggel hét órakor légi veszélyt jelzett, s nyolc előtt megszólaltak a légiriadót jelző szirénák. Én nem sokkal előbb jártam az állomáson, mert apám azzal bízott meg, hogy érdeklődjek utána, megjött-e a Nyírségből feladott zsák burgonya. Szikrázóan napos idő volt, s akkor láttam azokat az alig húszéves, csontsoványra fogyott német katonákat, akik az első sínpár mellett épült fertőtlenítő fabarakk bejáratánál várakoztak, miközben tetvekre vadásztak a levetett ingükben. Hányán lehettek, nem számoltam, de sokan voltak. Amikor morajló zúgással közeledett az ezüstösen csillogó repülőgépek sokasága, én a Thököly úti iskola Mátyás király úti kerítésének tövében álltam, s talán ott is maradtam volna, de a robbanások után felém közeledő szürke, fekete füstgomolyagot látva akkora félelmet éreztem, hogy elrohantam a cigányváros felé. A bombák mintegy hatszáz méteres sávban csapódtak be a Kolozsvári felüljáró és a rékasi sorompó között, de volt, amelyik „elkóborolt”, és más lakott területre esett. A „tánc” nem sokáig tartott, csend lett, amit csak az időzített bombák, tartálykocsik, lőszeres vagonok sorozatos robbanása szakított meg. A lebombázott, letarolt városrész borzalmasan nézett ki. A Liget utca, a Lehel utcai MÁV-kolónia, a Báró Jósika utca, Mátyás király utca, Levente utca, Szép utca és a Géza utca házainak többsége romba dőlt, teljesen leégtek az első sínpár mellett álló német fertőtlenítő barakkok, ahol a hőtől összezsugorodott vaságyakban szénné égett emberi testeket láttunk. A rejtekből előbújt emberek egymást keresték, szülők a gyermekeiket, gyermekek a szüleiket, ki a házát. Sokan azt sem tudták a romhalmazban, hol vannak. Döbbenten láttuk a földig lerombolt házakat, tótágast álló vasúti kocsikat. Több száz méteres sugarú körben vagondarabok, síndarabok borították a földet, az Eötvös téri víztorony tövében vagonütköző hevert. Tíz körömmel téglákat kaparó embereket lehetett látni, akik romok alatt rekedt hozzátartozóikat keresték, de volt, aki csak állt a törmelék tetején, s körbe forogva keresett valami támpontot, merre találja az otthona helyét... Dr. Király Ferenc: „Sohasem feledem" Szurovecz Pál: „Döbbenten álltunk’ Ez csak a kezdet volt - egy kiszolgáltatott város a háború frontvonalában A településnek 1944-ben anyagiak híján nem voltak a lakosságot befogadó biztonságos óvóhelyei. Az idetelepített légvédelmi tüzérség löve- gei sem rendelkeztek általában akkora lőtávollal, amilyen magasságban a támadó gépek repültek. az első támadás után sokan úgy oldották meg a védekezést, hogy nappal kimentek a városból, mások elküldték a családjukat vidéki rokonaikhoz, ismerősökhöz. A légiriadók után a városból kivezető utakfeke- téllettek a kitóduló emberektől, akik zömében az útszéli árkokban várták ki a vész elmúltát. A házak pincéi sem voltak bombabiztosak. A lakosok egy része földbevájt udvari búvóhelyeken, vermekben próbálta átvészelni a támadásokat. A júniusi első támadásnak a Magó Károly zászlós, a szolnoki repülőmúzeum munkatársa által közzétett adatok szerint 163 magyar, 174 német, és egy orosz, összesen 338 halálos áldozata lehetett. Szolnok város halotti anyakönyve szerint az ismeretlen orosz hadifogoly a bombázáskor kapott sérüléseibe tíz nap múlva halt bele az Attila úti, mai nevén Hetényi Géza Kórházban. A MAGYAR SÉRÜLTEK Száma 351 és 450 fő között, a németeké 1000 fő körül volt. Az adatok hozzávetőlegességét a korabeli nyilvántartások pontatlansága indokolja. Anyagi javakban is hatalmas veszteség érte a várost, a pályaudvar megrongálása mellett rengeteg házat döntöttek romba a bombák. Ez a csapás volt a bevezetője a megyeszékhelyet érő további légitámadásoknak. u- fiWTWTTBwwWwT f^nirri iim iTnrnr i —— i—'• if—i— x.MWVW'Jwm.i'i.’j. ■ •«■r'a«; crüiwraH. *‘®ww '•.■mmsujZtsw™'! wwr~ «.•» - - . -w ■Szolnoki utca a bombázást követő órákban. Az emberek a romok alatt rekedt hozzátartozóikat keresték, de volt, aki otthona helyét sem találta...
