Új Néplap, 2014. február (25. évfolyam, 27-50. szám)
2014-02-10 / 34. szám
2014. FEBRUÁR 10., HÉTFŐ TÜKÖR égi kaland Utazás a Delta 498-as New York-Salt Lake City járatán, avagy biztonsági megállás Chicagóban. RÉMÜLET A MICHIGAN-TÓ FELETT Az alábbi írásra nem érvényes az ismert megjegyzés, miszerint a történet bármely elemének a valósággal való egyezése csupán a véletlen műve, mert amit itt olvashatnak, az maga a valóság. A kőkemény valóság. „Itt a kapitány. Mivel időközben az olajnyomás teljesen elszállt, le kellett állítanunk a bal hajtóművet. Folytatjuk az ereszkedést a chicagói reptérre". gunkat, hogy ott biztonságban leszünk, mert a megfagyott vízre le lehet tenni a gépet. Ha elég vastag a jég, megtart bennünket, és gond nélkül csúszunk rajta. Bár egyelőre némi izgalommal és idegességgel ugyan, de reménykedtünk a célba érésben. A legutóbbi bejelentés óta eltelt 15 perc, amikor újból megszólalt a kapitány: „This is the captain again. In the meantime, the oil pressure is gone in the left engine, so we had to shut it down. We continue the landing process to Chicago”. Azaz: „Itt ismét a kapitány. Mivel időközben az olajnyomás teljesen elszállt, le kellett állítanunk a bal hajtóművet. Folytatjuk az ereszkedést a chicagói reptérre”. A pánik szolidan, de kezdett kibontakozni. Lehet, hogy pontosabb lenne nyugtalanságnak nevezni, de az utasok az újabb közleményre egyből felkapták a fejüket. Azért ez már nem vicces, igaz, maradt még egy hajtómű, de kező utastársa kezére. Közben felállt a kettővel előttünk ülő néger srác, odament az egy sorral előtte ülő három haverjához, és nevetve ezt mondta: „If we don’t make it, it was nice knowing you!” Vagyis: „Ha nem sikerülne leérni épségben, azért örülök, hogy megismerhettelek benneteket!” Nevettek rajta egyet, jóllehet nem találták any- nyira viccesnek. Öt sorral előrébb a stewardess nyugtatott három utast, hogy biztos minden rendben lesz. Széles, fogvillantós mosollyal beszélt hozzájuk, de a szeméből látszott, hogy nem túl őszinte ez a mosoly. A társaság hangulatára a koronát a kapitány újabb, utolsó bejelentkezése tette fel: „When we land in Chicago airport, there will be fire trucks and ambulance cars by the runway and they will also going to follow us. Don’t worry, that is the standard procedure”. Azaz: „Amikor földet érünk Chicagóban, a kifutópálya mellett mentő- és múló percek között láttam magam előtt ötéves fiam sírásra görbülő száját, aki próbál zokogva rakétát küldeni, hogy megmentsen bennünket, vagy hároméves lányomét, aki nem érti mi történt, csak azért sír, mert a bátyja is, és közben újra és újra azt kérdezi az anyjától, hogy jó, de mikor jön haza apa. És persze ott van a nyolc hónapos, kék szemű, mosolygós kisebbik fiam, akinek emléke se lesz rólam. Ezek a gondolatok kavarogtak a fejemben, és az a legrosszabb, hogy hiába adna erőt ez a túléléshez és a küzdéshez, a dolgok nem az én kezemben vannak. Ez nem olyan, hogy fuss gyorsabban, vagy ússz tovább, és megúszod. A repülj tovább opció nem létezik. Eközben folyamatos veszített a gép a magasságából, ilyen lelkiállapotban szinte természetes, hogy felszínre törtek a leghülyébb gondolatok, és a látszólag önálló életre kelt, s az egyre haldokló repülőnk minden egyes rezdülését, berregéAmikor azt is elhagytuk, arra gondoltunk, biztosan lakatlan terület felé vezetik a gépet, hogy minél kisebb legyen a veszteség. Ám ebbe a gondolatba már nem nagyon tudtunk belemerülni, mert a kifutópálya megjelent alattunk. Úgy éreztük, még mindig túl gyorsan ereszkedünk, és attól tartottunk, hogy egy hajtómű nem tud megállítani egy ekkora súlyt. Bár úgy voltunk vele, hogy mindegy csak legyünk lent. Valami vagy valaki majd csak megállít bennünket. Ott mégis jobbak a túlélés esélyei, mint tízezer méteren. A föld egyre jobban közeledett. A kifutópályára először a jobb oldali kerekek csapódtak le, majd rögtön utána a bal oldali és az elején lévő is. Végre lent voltunk, a földön, a kerekeken. A pálya szélén tűzoltó- és mentőautók sorakoztak kék-piros villogó lámpákkal. A mentőegységek egy darabig még szirénázva követtek bennünket, aztán leváltak rólunk. A repülőgép fokozatosan lassulva megállt a kifutópálya végén. Hatalmas taps és megkönnyebbülés. Pár perc várakozás után a mentőegységek otthagytak bennünket, mert minden rendben volt. Ekkor még azt mondták, rövid javítás után megyünk tovább. Húsz perc múlva azonban közölték, szálljunk ki, mert lehetséges, hogy egy másik géppel folytatjuk az utat, amiért nem haragudtunk, mert nem lett volna kedvünk ezzel a repülővel utazni tovább. A kijáratnál közölték, mindenkinek megoldják a problémáját, aki lekési a csatlakozást - mint mi - szállást kap estére vagy átszállással továbbrepül. Közben az egyik hölgy kiosztotta a repülőtársaság központi számát, amin keresztül átfoglalást lehet intézni. Mivel a sor nem haladt, felhívtuk őket, ahol lényegében tőlünk hallottak az esetről. Azt mondta a hölgy, hogy beszél a felettesével. Néha bejelentkezett, hogy kis türelmet kér, nem felejtkezett el rólam, de nyerésben van a passziánsszal, nem akarja abbahagyni. (Ez utóbbit csak én teszem hozzá.) Végül 14 percnyi várakozás után abban maradtunk, hogy minden rendben lesz, a problémát orvosolják. Nem részletezem a további bonyodalmak sorát, de kétórás tehetetlenkedés után végül megjelent egy főnökszerű hölgy, aki intett, hogy csönd legyen, mert fontos bejelentést tesz. Közölte, hogy a gép nagyobb javítást igényel, ezért egy másikkal megyünk tovább. Nagy ujjongás és taps. Ezeknél a jeleneteknél úgy éreztük magunkat, mintha a Love Actually, Igazából szerelem című film repülőteres jeleneteiben lennénk. Ezt az érzést csak fokozta, amikor az ajtóban megjelent a két pilóta. Tapsvihar és „köszönjük” bekiabálások fogadták őket. Mosolyogtak, de olyan fáradtnak éreztük a mosolyukat, ami talán nem is csoda. Amikor már benn ültünk a másik gépben, a kapitány kis türelmet kért, mert miután a repülő egész nap itt állt, át kell ellenőrizni. Öt perccel később újabb tájékoztatás következett: a hideg miatt a Szárnyak jegesek, jégoldóval le kell locsolni őket. Ahogy elkészültek vele újból jött a kapitány: befagyott a tartályban a víz. Ezt is meg kell oldani. Eltelt öt perc - van víz! Kitolattunk, már indultunk volna, amikor újból a kapitány beszélt: a szárnyakat mosó fiúk nem végeztek valami jó munkát. Újból jégteleníteni kell, mert így nem tudunk repülni. Végül újra jöttek, és újra fújtak. Ezúttal már jól. Ráfordultunk a kifutópályára, és felemelkedtünk. A kaland véget ért. Közben besötétedett. Az ablakon kinézve semmit nem lehetett látni, csak tőlünk pár méterre egy piros és egy fehér fény villogott. Először megijedtünk, aztán rájöttünk, addig jó, amíg látjuk ezeket a szárny végén villogó lámpákat... Budapestről Amerika észak- nyugati államának, Utahnak a fővárosába, Salt Lake Citybe tartottunk, berlini és New York-i átszállással. Az a bizonyos kőkemény valóság az amerikai nagyvárosból január 25-én induló járaton zajlott le. Amikor beléptünk a gépbe, még nem sejtettük, milyen viszontagságokat fogunk átélni. Az utolsó előtti sorban kaptunk helyet, egy morcos ázsiai stewardess jutott nekünk, aki indulás előtt nem túl kedvesen ide-oda ültetett bennünket. Rossz előjel! A Nagy-tavak felett repülve arra lettünk figyelmesek, hogy valami motyogás szűrődik át a hangszórókon. A kapitány beszélt, de nem lehetett rendesen kivenni, hogy mit mondott. Annyit elkaptunk, hogy Chicago, meg engine problem, de a teljes szöveget nem. Ebből azt raktuk össze, hogy gond van, de reménykedtünk, hogy rosz- szul hallottuk. Az egyik stewardess épp mellettünk állt, amikor hátrajött az egyik utas, és megkérdezte, ez mi volt? Azt válaszolta: „I have no idea”, vagyis fogalmam sincs! Újabb két perc múlva bejelentkezett a kapitány! Ezúttal tisztán és érthetően jött át az üzenet: „Here is the captain speaking. Due to some mechanical issues, we have to make a precautionary stop and divert the plane to Chicago. We will be landing in 30 minutes. There is a problem with the oil pressure and for safety reasons, we better land there. We will most likely land safely and probably even taxi to the terminal”. Azaz: „Itt a kapitány beszél! Technikai probléma adódott a bal hajtóművel. Gondok vannak az olajnyomással, de megelőzés miatt jobbnak látjuk a járatot átirányítani Chicagóba. Harminc perc múlva szállunk le. Aggodalomra tehát semmi ok, ez csak biztonsági megállás. Nagy valószínűséggel gond nélkül leszállunk, és a terminálhoz is be tudunk gurulni.” Tessék? Mi az, hogy nagyon valószínű?! Értjük, hogy nem kell pánikot kelteni, de attól még meg lehetne mondani, hogy gyerekek, nagy szar van, de igyekszünk uralni a helyzetet. Bár bizonyára épp ezt próbálták elmondani - virágnyelven. A fejtámla kijelzőjén meg is jelent az új irány: Chicago! Ahogy a térképet néztük, rájöttünk, hogy az út nagy részét a Michigan-tó felett tesz- szük meg. Valamilyen furcsa oknál fogva azzal nyugtattuk mamár csak egy. A gép közben folyamatosan ereszkedett. Talán mondani se kell, nem kellemes a föld felett tíz kilométerrel megtudni, hogy a megelőző beavatkozás sikertelen volt, és nem bírta ki a hajtómű. Egy motorral süvítünk lefelé. Ez persze visszavetette a sebességünket, mert a beharangozott 30 perc már lassan eltelt, és még mindig a víz felett voltunk, egész magasan. Az utasok próbálták nyugtatni egymást, egyre többen és gyakrabban mentek WC-re. Az előttünk ülő idősebb szőke hölgy a kapitány minden bejelentkezése után felállt és kiment. Az utolsónál, amikor levette az idegesség miatt felvett kabátját, nem tudta visszacsukni a WC-ajtót, rácsapta segédtűzoltóegységek várnak bennünket. Ne izguljanak, ilyen esetben ez normális eljárás”. Ennyi. Itt már úgy járt a lábunk, mint Christian Horner- nek, a Red Bull csapatfőnökének, amikor Mark Webber a sérült kocsival első helyen az utolsó körét kezdi. Ez a fajta humorérzék most teljesen kiveszett belőlünk. Az utóbbi időben egyébként is egyre jobban tartottunk a feleségemmel a repüléstől, és milliószor átbeszéltük az ehhez hasonló helyzeteket, de élőben ez más. Tényleg azt hittem, ennyi volt, és úgy gondoltam, három jó okom is van, amiért borzasztóan tartok a lezuhanástól. Ezek pedig a három gyerekem. Nem is az életem pergett le a szemem előtt, hanem a gyerekeimé nélkülem. Ahogy másnap a feleségem leveszi az ajtóról a kockás papírt, amin azt számolják, hogy apa hány nap múlva jön haza. A lassan sét az utolsó cseppnek érezte az ember. Még mindig a tó felett repültünk, lassan elértük a partját, amikor újabb lassú emelkedés után a gép jobbra dőlve visszaállt a tó felé. Ekkor már arra gondoltunk, most jön a vizes leszállás. Néhány éve láttuk, hogyan tettek le repülőt a Hudson folyóra, és mindenki túlélte. Most mi is ezt választottuk volna. Legyünk lent, aztán a többiért majd küzdünk. Nem ez történt. A pilóta visz- szacsavarta balra a gépet, és folyamatosan ereszkedett. Eleinte orral lefelé, majd felfelé. Normális esetben ez természetesnek tűnne, de nem most. Ráadásul a monstrum kicsit dobálózva, kicsit billegve tovább süllyedt. Nem tudtuk, a szél vagy az egyik hajtómű hiánya az oka, inkább az utóbbira tippeltünk. Már látszódtak alattunk Chicago nevezetes felhőkarcolói, majd a kertvárosi rész.
