Új Néplap, 2013. február (24. évfolyam, 27-50. szám)
2013-02-08 / 33. szám
4 RIPORT 2013. FEBRUÁR 8., PÉNTEK A székely, aki megrengette Amerikát Dani zoltán: „Az az egy másodperc nemcsak egy pillanat, hanem maga az élet” Egy székelykevei pék nagy veszteséget okozott tizennégy éve az amerikai hadseregnek. Hogy miként sikerült a világon elsőként lelőniük a kor egyik legkorszerűbb repülőgépét, egy F-117-es „Lopakodót”, arról mesélt egy rendezvényen a minap. Tapodi Kálmán Gyerekkoromban gyakran játszottunk katonásdit, egy-egy fadarab volt puskánk, amit madzagra kötve hordtunk a vállunkon, s az igazi katonákat utánozva masíroztunk, idézte fel egyik meghatározó élményét Dani Zoltán, aki hatvan éve jött világra Kevevárán. Most a születési helyétől, a bánáti közigazgatási központtól hat kilométerre található Szé- kelykevén él, ami alig 45 kilométerre van a szerb fővárostól. Mi vagyunk a legdélebbi magyarok lakta település, mondja büszkén a jugoszláv hadsereg nyugalmazott ezredese, akinek ősei Hadikfalvá- ról együtt jöttek azzal a 645 bukovinai székely családdal, akik 1883-ban érkeztek új honfoglalóként az Al-Duna környékére, ahol a gátépítésért földeket is kaptak. A két és félezer lelkes Székelykevén máig összetartó székely közösség él, s a falu 87 százaléka magyarnak vallja magát. Anyám román, apám székely-magyar én meg csak szerb iskolákba jártam, s előre is elnézésüket kérem, ha nem mindig tökéletes magyarsággal fogalmazom - szabadkozott előadása elején Dani Zoltán, aki 1978-ban kezdte katonai pályafutását és 2004-ig szolgált a jugoszláv, majd a szerb hadseregben. Az egykori szövetségi köztársaságról csupa jó emléket őriz Dani ezredes, aki úgy vélekedett, hogy az emberek 80 százaléka jól élt ott az 1980-as évek végéig. Tisztként 2500 márka volt a fizetése, ami felesége jövedelmével együtt komoly summa volt abban az időben, mindenük megvolt és a Zastavával is el lehetett jutni mindenhová. Feléjük a nemzetiségek közötti konfliktusok sem voltak jellemzőek, inkább csak a lányok miatt csattant el néhány pofon... Katonának lenni is népszerű dolog volt akkoriban a fiatalok körében, akikbe belenevelődött, hogy büszkeség szolgálni a hazát és kötelesség megvédeni az ellenségtől. A történelmi változások során azután Jugoszlávia is felaprózódott, a hazát most Szerbia jelenti számára. Hetvennyolc nap állandó életveszélyben A délszláv háború idején - 1991-ben Zágráb környékén szolgált alakulatával - került először életveszélybe. A horvá- tok bekerítették a kaszárnyájukat és két lövedék kis híján eltalálta a parancsnokot, majd egy év múlva egy részeg szerb fegyveres, is rálőtt, amikor meghallotta, hogy magyarul beszélt egy ivóban. A lövedéket egy bőröndkulcs fogta fel, Az egykori katona a lelőtt gép roncsaiból megmentett néhány darabot, amiket el is vitt magával az előadására ami a pénztárcájában lapult, így szerencsével túlélte mindkét esetet, de akkor egy hosszú levelet írt szeretett feleségének, Irénnek. Az egyik legjobb barátjára bízta a levelet, hogy adja át nejének, ha ő meghalna. „Mire vége lett a háborúnak a gyermekeink felcseperedtek, miközben alig látták apjukat” - s ez bántotta leginkább a végigharcolt időszakban. Amikor a NATO-alakulatok 1999-ben elkezdték bombázni Szerbiát már nem írt több levelet. Tudta, hogy bármelyik nap az utolsó lehet számára, hiszen a légicsapások egyik fő célja a szerb légvédelmi állások megsemmisítése volt, ahol ő is szolgált. A bombázások 78 napja közül bármelyik az utolsó lehetett volna számukra. Állandó életveszélyben voltak, huszonhárom alkalommal támadták az alakulatukat, de mindegyiket megúszták emberveszteség nélkül. Ha egy helyen maradunk, könnyű célponttá válhattunk volna, így szinte állandóan mozgásban voltunk, idézte a tizennégy évvel ezelőtti történéseket Dani Zoltán, aki a 250. légvédelmi dandár 3. rakéta osztályát alaposan felkészítette az előre sejthető támadások idejére. Az Sz-125M Nyeva nevű, orosz gyártású légvédelmi komplexum áttelepítésének előkészítését - ami nem egyszerű feladat, hiszen radarokat, rakéta indító berendezéseket, irányító egységeket kellett menetkész állapotba hozni - másfél óra alatt végrehajtották és a műveleteket már sötétben, világítás nélkül el tudták végezni Dani ezredes katonái, amit vagy két tucatszor meg is tettek a bombázások idején. Székely furfang tette láthatóvá a láthatatlant Dani Zoltánt már régóta érdekelte, hogy mitől tartják láthatatlannak és legyőzhetetlen- nek az F-117-es bombázókat. Nem hagyta nyugodni a dolog, hiszen olyan nincs, hogy egy repülőgépet nem észlel a radar. Az Öböl-háború idején Iraknak is hasonló légvédelmi ütegei voltak, mint a szerbeknek, de teljesen tehetetlenek voltak a „Lopakodókkal” szemben. Évekig nem jött rá a megoldásra, csak amikor egy barátja felhívta a figyelmét, hogy az amerikai szakirodalomban úgy fogalmaztak az F-117-es- ről, hogy „alacsony észlelhe- tőségű”. - Szóval, akkor nem láthatatlan! A „láthatatlan” csak a marketinghez tartozik és néhány napom belül rájöttem a megoldásra - idézte az ezredes, aki találmányáról tájékoztatta a feletteseit is, de nem kapott engedélyt a radar átalakítására. A „hadi titok” lényege nem volt más, mint a negyvenes-ötvenes évek technológiájának újbóli alkalmazása. Az ezredes elmondta: a modern radarok alapvetően centiméteres, milliméteres és mikrohullámú sugárzást bocsátanak ki. Ezekkel valóban nem észlelhető az F-117-es, aminek fegyverzete rejtve van, a szerkezeti - kialakítása miatt pedig nem a radar irányába veri vissza a jeleket. A repülőgépet egy különleges, 27 rétegű, radarhullám-elnyelő festékkel vonták be, ami mindössze másfél milliméter vatag. Dani Zoltán ezért úgy gondolta, hogy a méteres hullámsávot alkalmazva eredményesek lehetnének a Lopakodókkal szemben. A saját egységénél titokban mégis végrehajtatta a filléres átalakítást - mindezt írásos parancsba is adta, nehogy valamelyik katonájának baja származhasson később ebből -, így várták az ellenséges gépek feltűnését a radaron, de két napig semmit sem észleltek. A világhírnevet hozó találat A NATO-erők a műholdak segítségével alaposan feltérképezték a szerb erőket. A jakovói tüzelőállást - amit néhány órával előtte hagyott el egységével a „partizán taktikát” alkalmazó Dani Zoltán - már a légicsapások első napján öt bombatalálat érte, ahol megsemmisült két földalatti rakétatároló bunker is. A bombázások harmadik napján - 1999. március 27-én - élesben is kipróbálhattuk a „mi kis titkunkat”. Nagyon rövid idő állt rendelkezésünkre-, mert a korábbi gyakorlataink során bebizonyosodott, hogy mindössze 20 másodpercünk van az észleléstől a rakéták elindításáig, hogy lelőhessük az ellenséges gépet. Ha csak egy másodperccel túllépjük ezt az időt, akkor végünk, mert felfedeznek bennünket és mi kapunk találatot. Mondtam is a katonáimnak: „A 21. másodperc az a miénk. Az az egy másodperc nem csak egy pillanat, hanem maga az élet.” A NATÖ-gépek az olasz- országi Avianóból indultak támadásra. A szerb légvédelemnél este nyolckor rendelték el az I. fokú készültséget, Dani ezredesék addigra éppen végeztek az időközben meghibásodott radarjuk megjavításával. Kétszer is bekapcsolták a berendezést, de a „felfejlesztett” radaron sem tűnt fel semmi. Az ezredes azonban megparancsolta, hogy harmadszor is kapcsolják be a méteres frekvenciájú radart, amin egyszer csak feltűntek a „láthatatlan” gépek, amik közül egyik 'a megsemmisítési övezeten belülre került. A parancsnokságon és más egységek lokátorain nem látták az ellenséges gépeket, de mégis megkapták a tűzparancsot. Az észleléstől számított 18. másodpercben indítottak két rakétát a célpontra. A második rakéta célba ért, az F-117-es a vajdasági Lopakodó egy NATO-támaszponton, visszatérőben Jugoszlávia légteréből Budjanovci falu közelében csapódott a földbe. A lelőtt Lopakodó híre pillantok alatt bejárta a világsajtót, hiszen harci körülmények között előtte egyetlen F-117-est sem veszített az amerikai hadsereg. A lángoló gép roncsainak képe napokig szerepelt a híradásokban, ami pedig megmaradt belőle múzeumba került, de ez az egyetlen F-117-es, ami más ország birtokában van. Pékséget nyitott a légvédelmi tüzér A lelőtt gép pilótájának sikerült katapultálni, de majd fél napot töltött elrejtőzve az ellenséges területen, mire az amerikai kommandósoknak sikerült kimenekíteniük. A pilóta a szlovén származású Dale Zelko alezredes volt, akivel néhány éve személyes enis találkozott Dani Zoltán. A „második találkozásból” dokumentumfilm .is készült, amit Oscar-díjra is szeretnének jelöltetni. Barátok lettünk és nem haragszunk egymásra, hiszen hivatásos katonaként, csak parancsot hajtottunk végre- mesélte Dani Zoltán, akinek jóvoltából a találkozó közönsége is kézébe vehetett egy-egy darabot a szupertitkos technológiával készült Lopakodóból. Majd egy évtizedig még azt sem lehetett tudni, hogy kinek az irányításával lőtték le az F-117-est, meg aztán, hogy is festett volna az, hogy egy magyar tiszt volt a szerb hadseregből. (Mellesleg Dani ezredes rakéta osztálya egy F-16-ost is „leszedett”, valamint egy B-2 Spirit bombázót, de utóbbit nem ismerték el veszteségként, mert horvát területre zuhant.) A dicsőséges hadtett utáni előléptetés azonban elmaradt - Dani Zoltán egyik barátja szerint csak azért, mert nevének végéről hiányzik egy „cs” betű -, az ezredest pedig irodai munkára vezényelték. Ez azonban nem az ő világa, így 2004-ben kérte nyugdíjaztatását. Hazatért Székelykevére a családjához, feleségéhez és három gyermekéhez, akiktől annyit volt távol. Aktív nyugdíjas életet él, mert családi vállalkozásban egy pékséget nyitott.- Nem kenyeret sütünk, mert az éjszakai munka, inkább rétestésztát, mert azt nappal is lehet nyújtani - mesélte nevetve, miközben azt is elárulta busás ajánlatokat kapott olyan országokból, ahol igény lenne a hadi tudományára. Dollármilliókkal kecsegtették, amit gondolatban már el is költött, de végül mindenkinek nemet mondott.- Tízmillió dollárt is ígértek, de nem fogadtam el, mert onnan nem lenne visszaút. Mit ér a pénz, ha ott kell élnem, ahol nem érzem jól magam? Szeretem Székelykevét, itt vannak a barátaim, rokonaim, itt él a családom, akikkel boldogan élünk, én azt a 21. másodpercet nekik ajándékozom - mondta a székely-magyar katona, aki megfricskázta az amerikai légierőt.
