Új Néplap, 2013. január (24. évfolyam, 1-26. szám)

2013-01-19 / 16. szám

2013. JANUÁR 19., SZOMBAT

INTERJÚ

9

wemmm

Fiatalon gőgösen kerülte a teátrumokat. Aztán belelkesedett, és kijárt mindenféle színházi tanfolyamot. Kritikákat, könyveket írt a színházról, rendezett, társulatalapításban vett részt, fesztivált szervezett. Ő úgy véli, mindez empátia, szerencse és a véletlen összjátéka

BÉRCZES LÁSZLÓ ÚJ MULATSÁGRA KÉSZÜL

Képes-e korunkban a színház elvarázsolni a nézőt? Bérezés László élete tökéletes példája annak, hogy létezik még ilyen csoda. A középiskolai tanárt ugyanis olyannyira elragadta a színházi világ, hogy előbb társulatot alapított, majd rendezőként tette le névjegyét, egy ideje pedig mintaértékű színházi és összművészeti fesztiválokat szervez.

Mészáros B. Endre- Mi volt az első színházi élménye?- Későn érő típus vagyok, nagy kerülőkkel kerültem oda, ahol vagyok. A diákkoromat Egerben töltöttem, s középiskolásként bennünket nem hordtak színházba, talán mert az egri társulat akkor szerintem korántsem volt olyan erős, mint az elmúlt években. Szóval az első színházi élményem egy divatbemutatóhoz kapcsolódik. Akkor jártam először a színház épületében, na nem a ruhák miatt, hanem mert az Illés adta hozzá a háttérzenét. Valódi, meghatározó színházi élményhez debreceni bölcsészként jutottam a KLTE-n rendezett egyetemi színjátszó napokon. Akkoriban egyébként azt sem tudtam, mi az, hogy színház, mert sznob, gőgös és tudatlan értelmiségiként távol tartottam magam a városi teátrumtól. A hetvenes évekről beszélek, ami a magyar színháztörténet egyik virágkora volt - éppen az akkor amatőröknek mondott társulatok miatt. Ruszt József, Halász Péter, Fodor Tamás és Paál István társulataira gondolok. Ez utóbbival, a Szegedi Egyetemi Színpaddal találkoztam az említett egyetemi színjátszó napokon, ahol szinte sokkolt két, azóta legendássá vált előadásuk, a Petőfi-rock és a Kőműves Kelemen. Valószínűleg fogalmam sem volt, hogy mit látok, de belém égett az élmény.- Hogy lett ebből mégis színházi pálya?- Szolnokra kerültem angolt tanítani 1976-ban, s megint jött a véletlen. Szerintem ez volt a szolnoki színház egyik fénykora, előbb Székely Gábor, majd Paál István vezetésével. Itt már kicsit tudatosabban csodálkoztam rá a színházra, például klubot szerveztem a diákjaimnak, ahová meghívtuk a színészeket, rendezőket is. No és egy sikeres március 15-ei, valamint egy betiltott november 7-ei iskolai műsorunk is besegített. És persze'pótolandó a felismert hiányokat, eljártam mindenféle színházi tanfolyamokra.- Ez azért még elég passzív kapcsolatnak tűnik.- Bejelentkeztem a megyei laphoz is néhány színházi esz- szével, előadás-kritikával. Aztán nyolc évi tanítást követően Budapestre kerültem, és előbb a Film-Színház-Muzsika, majd a Színház című folyóirat munkatársa lettem. Vagyis a napjaim már elsősorban a színházról szóltak. Az angoltanítást abbaBárka még mindig létezik, és még mindig nagyszerű lehetőség a színházteremtésre.- Azért akadt ott néhány emlékezetes bemutató. Mrozek Mulatságát hová tenné ebben a sorban?- Közeleg a háromszázadik előadás, és még 14 év után is teltházas a darab. Ez elsősorban Mucsi Zoltán, Scherer Péter és Szikszai Rémusz érdeme. Szerencsém volt, olyan színésztriót kaptam, akik az improvizációs játék mesterei. No és az is közrejátszott a sikerben, hogy nagyon pontosan kérdeztünk: mi az a mulatság, létezik-e egyáltalán? Egyszerre konkrét, az aznapokra lefordítható és közben az élet egészére, létezésünk teljességére vonatkoztatható a fogalmazás. És mindezt frenetikus humorral.- Mi volt az, ami másfél évtized után mégis elvitte innen?- Talán az, hogy egy idő után ki kell mozdulnia az embernek ahhoz, hogy a napi rutin ne darálja be. És nem tagadom le, a bizalom elveszítése. Nem a társulattól, hanem annak vezetőjétől. Éppen akkor, amikor az általam rendezett Nehéz című előadás díjak sorát hozta el, és azóta is telt házzal megy. Ezt a bizalmat kaptam meg Rátóti Zoltántól Kaposvárott, ahol most művészeti vezetőként dolgozom.- Kaposváron akkor most újra legendás teátrum formálódik?- Biztos, hogy nem tudjuk visszaállítani a régi történéseket, ezt szerintem ugyanannak a nagy társaságnak, Ascher- nak, Zsámbékinak, Ácsnak és a többieknek sem sikerülne újra. A nyolcvanas évek óta sokat változtak az idők, színházi szempontból nem feltétlenül kedvezően. A pénztelenség és az igénytelenség korát éljük.

Bérezés László társával, Kiss Mónikával. Létrehozták az Ördögkatlant.

„Februárban hatvankét eves leszek, s azt gondolom, szerencsém volt egész életemben. Szeretnék még sokáig aktív és lelkes maradni, és megőrizni azt a tudatos naivitást, ami egész életemben vitt az utamon

hagytam, de a kapcsolatteremtő képességem, ami talán a legerősebb tulajdonságom, működött tovább. Ez segített át a nehézségeken később a Bárka Színházban, a Művészetek völgyében Pulán, és az Ördögkatlanban is.- Mi vette rá a színikritikust, hogy a deszkák felé mozduljon?- Fokozatosan csúsztam át a „másik oldalra”: dramaturgként egyre több előadás megszületését figyelhettem meg, és egyre nehezebben viseltem, hogy nem mondhatom él az ötleteimet. így magam is belevágtam, Szatmárnémetiben rendeztem először Mrozek Emigránsok című darabját. Ekkortájt ismerkedtem meg Csányi Jánossal, aki a legendás Szentivánéji álom előadást hozta létre egy „szabadcsapattal”, benne vérprofikkal és úgynevezett alternatívokkal: Udvaros Dorottyával, Kulka Jánossal, Scherer Péterrel, Mucsi Zoltánnal, Szabó Győzővel. Tulajdonképpen ennek az előadásnak köszönhető a Bárka Színház megszületése is 1996 nyarán, ahol aztán másfél évtizedet töltöttem el.- Mi a Bárka szerepe a színháztörténetünkben?- A kilencvenes években jelentős új, fiatal rendezői gárda bukkant föl az országban. A Szentivánéji álom kapcsán minket feldobtak igen magasra, de úgy gondolom, hogy nem tudtunk ott megkapaszkodni. Ha az akkoriban született Krétakörrel vetem össze a tevékenységünket, akkor az a konklúzió, hogy a Bárka fontos előadásokat hozott létre, de energiáit lekötötte az intézményesülés folyamata, míg a Krétakör csak az előadások létrehozására koncentrált, s ennek eredménye lett a jogos európai hírnevük. Akárhogyan is, a

Maratoni pálya Egertől Szolnokon át Kaposvárig

BÉRCZES LÁSZLÓ 1951. február 15-én született Tiszanánán. Egerbe járt általánosba, ott is érettségizett, majd Debrecenben a KITE angol-német szakán szerzett tanári diplomát 1976-ban. 1984-ig a szolnoki Varga Katalin Gimnáziumban tanított angolt. A Eilm-Szín- ház-Muzsika hetilapnál 1990- ig, a Magyar Naplónál 1996-ig, a Bárka Színháznál 2011-ig dolgozott. 2012. őszétől a kaposvári Csiky Gergely Színház művészeti vezetője. Lánya, Anna 34 éves, unokája, Gáspár másfél esztendős. Hatodik éve a pécsi Kiss Mónika a társa. Bérezés László a színház mellett levezetésként évtizedeken át focizott, de egy Katlan-mecs- csen három éve megsérült, azóta a futás jelenti a kikapcsolódást. Tavaly szeptemberben hatodszor is lefutotta Budapesten „A maratonit.

Az értékrend káoszában a mi küzdelmünk most arról szól, hogy a közönség maradéktalan megtartásával hozzunk létre igényes, művészi előadásokat. Ez ma sokkal nehezebb feladat egy vidéki kisvárosban a televízió, az internet és a plázák kétséges értékű kínálatában mint húsz évvel ezelőtt. Márpedig sem a minőségből, sem a nézőszámból nem engedhetünk, és ha ez nem sikerül, akkor abba kell hagyni a munkát.- Befutott a színházban. Mi inspirálta mégis beszélgetőkönyvek írására?- Egyszerűen kedvem volt az íráshoz. Arra szerencsére hamar rájöttem, hogy nem értek a fikciók kitalálásához, az empátiakészségem viszont nagyon alkalmas mások érzéseinek, gondolatainak megfogalmazására. Persze kellettek ehhez az olyan karizmatikus személyiségek is, mint Paál István és Tompa Miklós, Cseh Tamás és Kovács Lajos. Most is foglalkoztat egy ilyen könyv Törőcsik Marival, de még nem állt kötélnek. Motivál, hogy ők olyan bölcsességet sugároznak, amit szavakba öntve derűsebben és elfogadóbban tudunk tekinteni mások és a magunk életére.- Hogyan jutott ki a színházzal a szabadba?- A Bárka egyik stúdiósa jelentkezett az ötlettel, hogy keressünk magunknak helyet a Művészetek Völgyében. Aztán ő hamar kiszállt, én viszont belelkesedtem, mert megtapasztaltam, hogy ez a tíz nap ünnep tud lenni, amikor az emberek szebbik arcukkal fordulnak a másik felé. Amikor pedig 2008-ban az összerakott programoknak pénz hiányában nem maradt tere, jött egy újabb véletlen. Találkoztam Kiss Mónikával, aki azóta már a társam, és a völgyet „lemásoltuk” Baranyában, Ördögkatlan elnevezéssel, persze a magunk személyiségét és az ottani falvak jellegzetességeit is beleszőve.- Nem félnek attól, hogy ez a kedélyes találkozó kinövi a barátságos falusi kereteit?- A legutóbbi, az ötödik Katlan valóban eljutott addig a határig, aminél nagyobbat már semmiképp sem szeretnénk. Idén nyáron csakis a minőségre koncentrálunk, vonatkozik ez mind a programokra, mind a körülményekre. Inkább kevesebb helyszínen, de még jobbat szeretnénk nyújtani a sok ezer embernek.- Vannak még nagy tervei?- Februárban hatvankét éves leszek, s azt gondolom, szerencsém volt egész életemben. Egy kicsit jó lenne ezzel a tapasztalattal, életbölcselettel fiatalabb- nak lenni, és többet hasznosítani belőle, de hát fiatalabb már nem leszek. Szeretnék viszont még sokáig aktív és lelkes maradni, és megőrizni azt a tudatos naivitást, ami egész életemben vitt az utamon. Azon az úton, ahol számolok a nehézségekkel, s nem kerülöm ki azokat.