Új Néplap, 2012. október (23. évfolyam, 230-255. szám)
2012-10-20 / 247. szám
2012. OKTÓBER 20., SZOMBAT 2 A NAP TEMAJA ■■HKüEüHBI Különleges látvány fogadott bennünket a síneken gördülő vaskapu mögött. A konyhában még a helyükön állnak a porlepte üstök és sütők. Ugyanakkor van, ahol már csak a folyosó kövén heverő kép emlékeztet a korábbi emberi jelenlétre. in EGYKOR EUT KATONÁK SZOLGÁLTAK Nem sietős menekülés, hanem tervszerű kiürítés nyomait őrzi az egykori körlet. Ami használható volt, elvitték, itt csupán a limlom maradt Betonfalnak ütközhet az, aki a körforgalom egyik ágán lehajt a szolnoki Szé- chenyi-lakótelepnél. Mintha ebbe az irányba valaki megálljt szeretne parancsolni a város, meg Zagyva- rékas felé akadálytalanul haladó forgalomnak. Valójában egy reménybeli útirány kezdetét jelzi a csonka elágazás. De senki sem tudja - vagy tudja, nem mondja -, hova visz majd idővel a kissé kurtára sikeredett útszakasz. A fal mögött hatalmas területen álló épületegyüttes, két egykori szolnoki laktanya alussza Csipkerózsika-álmát. Szathmáry István Halk zúgással tárul fel előttünk a sínen gördülő vaskapu, amikor a fotós kollégával többheti levelezés, időpontegyeztetés, majd alapos helyszíni igazoltatás után végre beléphetünk az egyébként jó ideje eladásra kínált honvédségi objektum területére. A velünk egy időben érkező kísérőink átveszik a kalauzolásunkat, elkezdődik az időutazás, de mivel mindketten töltöttünk itt nérí)i időt a haza szolgálatában, valójában ismerős helyen járunk. Most mégis úgy vagyunk, mint a bekötött szemmel megforgatott kakas, biztosan nem tudnánk eligazodni a magunk erejéből. A kapu táján még átlátható a terep, a főutakon is gond nélkül fut az autó, de másutt már a bozótvágó kés is elkelne testi épségünk megtartása érdekében. A jó néhány éve lakatlan - egykori légvédelmi tüzér és a mélységi felderítő, közismertebb nevén deszantos - laktanya épületei közt lelkesen foglalja vissza birodalmát a természet. A mániákus buzgalommal rendben tartott, tükörsima alakulótéren derékig érő bozótos övezi a rogyadozó parancsnoki emelvényt, a teniszpályát csak a kerítése különbözteti meg a körülötte levő erdőtől, s néhol már az ajtók előtt is strázsaként feszítő fács- kák hirdetik az idő múlását. Leginkább Pripjaty városára emlékeztet a táj, amit Csernobil után pánikszerűen hagytak sorsára lakói. Pedig valaha a honvédség elit alakulatának otthona volt ez a laktanya.- A jugoszláv válság idején, amikor a NATO bombázta déli szomszédunkat, felderítőként mi is ott voltunk az első vonalban, a határ mentén - emlékezik vissza a múltra Mucsi János nyugalmazott ezredes, a távolfelderítők egykori parancsnok ejtőernyős helyettese.. Ha bármi veszélyhelyzet alakult ki a határaink körül, a mélységi felderítőket azonnal odavezényelték, hogy bármire felkészülhessünk - folytatja. Persze, ma a 2004 óta elhagyott épületek nem sokat árulnak el ezeknek az időknek a feszültségéből. Az első épületbe, az egykori parancsnoki körletbe belépve is először csak bútorhalmokba botlunk, de kísérőnktől megtudtuk, valójában raktárt és nem egy pánikszerű menekülés hátrahagyott hordalékát látjuk. A használható értéket magukkal vitték a katonák az új körletbe, itt csak limlom maradt. Föntebb, az emeleti elhagyott irodákban néhány nyitott páncélszekrényen, falba vert szögeken kívül már valóban nincs semmi, s ugyanúgy kong az ürességtől következő úticélunk, egy régi, még a sorkatonaságot idéző legénységi körlet is. A mindenütt következetesen meghagyott páncélszekrényeken kívül csupán a folyosó kövén hányódó kép emlékeztet emberi jelenlétre, amin Hadik András sarcolja éppen Berlint, igaz, nem mostanában, hanem pár száz éve, a boldog emlékű Mária Terézia királynő idején. Az üres folyosók, hálótermek sora nem sokat árul el az egykor itt zajló mindennapi életből.- Az ejtőernyősöknél más, bajtársiasabb volt a szellem, mint a többi alakulatnál - meséli az ezredes. Itt jóval nagyobb volt az egymásra utaltság, mint általában a honvédségnél. Tiszt és katona együtt hajtogatta azokat az ejtőernyőket, amikre az életüket bízták és bevetéskor is egy fedezékben lapultak szoros összezártságban. Ráadásul nálunk régen bármelyik sorkatona elérhette a tiszti rendfokozatot is, ha elég ambíciót érzett hozzá, és elvégezte az ehhez szükséges tanulmányokat. Az ezredestől megtudtuk, hogy ő maga is sorkatonaként került az ejtőernyősökhöz, hogy végül ■ A jó néhány éve lakatlan laktanya épületei közt lelkesen foglalja vissza birodalmát a természet. parancsnokként fejezze be katonai szolgálatát. Következő úticélunk a konyha, ahol még helyükön állnak a porlepte üstök, sütők, s az ételkiadón át is boldogult katonakorunk hodályt megszégyenítő legénységi étkezdéje tekint vissza ránk. Szinte csak a tányércsörgés, meg a többi zsivaj hiányzik a teljességhez. Hasonló a hangulata a hatalmas kultúr- és színházteremnek is, ahol valamikor a hatvanas, hetvenes években állt meg az idő, már ami az épület megjelenését illeti. Itt a földön szétszórt radiátorok tűnnek furának, amik nem a közelgő felújítás, hanem éppen a pusztulás jeleként hevernek a padlón. A néhai laktanyát védelmező csekély számú őrség korlátozott lehetőségeit kihasználva, az épületek jó része a közelben állomásozó fémgyűjtő testület szakadatlan érdeklődésének központjában áll, s ez ellen nem sokat tudnak tenni. Még az általunk annak idején szentnek és sérthetetlennek tekintett ajtópecsétek sem tántorítják vissza őket a ki-be járkálástól, ennek látható nyomaival többször is szembesültünk. Menet közben az is kiderül, hogy nem csupán elhagyott honvédségi objektumban, hanem egy legenda bölcsőjénél is járunk. A következő épület a hazai kyokushin-karate szülőhelye, ahol az egykori küzdőtér fala mellé hordott tatamik mellett a sportágat létrehozó Furkó Kálmán ezredes szobájában lakójának japánul felírt neve is a hősi időkről tanúskodik.- Soha akkorákat nem futottunk reggeli tornán, mint amikor ő volt az ügyeletes tiszt! - mereng kollégám, majd futó pillantást vetve a több emelet magas ejtőernyőszárítóra, némileg elszótlanodva megyünk ki az egykori ejtőernyősök arcát őrző nagyméretű fotók közt a szabad levegőre. Ismét legénységi körletbe lépünk, de mintha évszázadot utaznánk az időben, s földrésznyit a térben. A kívülről szokványos, jó állapotú épület belső megjelenésével és történetével is megdöbbentő. A már a szerződéses katonaság követelményeihez igazított kényelmes, minden igényt kielégítő, hipermodern környezetben a súlyos milliókba kerülő felújítást követően ösz- szesen fél évig éltek a katonák, ekkor kapták meg a költözési parancsot, azóta a csend motoz a szállodai nívót idéző falak közt. Szerencsére itt legalább nem látni rongálás vagy betörés nyomait, talán jobb a felügyelet, vagy a rendezett környezet hatott sok- kolóan az érdeklődőkre, nem tudni. Hála istennek, egyelőre érintetlenül vár sorsára minden. Nehéz elképzelni, hogy miért kellett sorsára hagyni egy 4-5 milliárd forintért felújított laktanyát, amikor másra csak legalább ekkora befektetés árán tudnák használni. Ezzel szemben, mint az ország második legnagyobb, jó fekvésű helyőrsége, kiváló bázisa lehetne akár a sokat emlegetett tartalékos kiképzésnek, nem beszélve az errefelé igén fontos árvízvédelemtől kezdve számos olyan feladatig, ahol hirtelen sok embert kell megfelelő körülmények között elhelyezni. Kérdések, amikre jelenleg úgy tűnik, nincs jó válasz, talán rossz sem. Ami meg az eddig beleölt pénzt illeti, az egyébként sem csekély telekérték mellett ma valószínűleg ez lehet az ország egyik legdrágább használaton kívüli földje, amíg egy valóban bölcs döntés új életre nem kelti. Mi pedig - laktanyakör- utunk végén - üres raktárak, puszta lövegszínek gondolat- ébresztő sora előtt visszasétálunk a kijárat melletti egykori őrszobához, ahol a fogda betonlépcsőjén golyónyom őrzi egy rosszul sikerült fegyverürítés emlékét, majd a betonkerítés övezte múltidézőből kilépünk a mindennapok nyüzsgésébe. Békeidőben sem volt veszélytelen felderítőnek lenni békeidőben sem volt volt veszélytelen hivatás felderítőnek lenni, mert időnként gyakorlatozás közben is kerülhettek olyan nehéz helyzetbe a katonák, amikor akár a halál szele is meg- legyinthette őket. Mucsi ezredes egyik emléke szerint egyszer Szilvásvárad környékén gyakorlatozott az alakulatuk, ahol számtalan vasútvonal és alagút szelte át a tájat. A gyakorlat célja az volt, hogy a terepen álcázott katonák úgy figyeljék meg az ottani forgalmat, hogy közben ők maguk rejtve maradjanak a külvilág elől. Ennek megfelelően kisebb csoportokban helyezkedtek el a környéken, az ezredes úr meg Nagy István és Szabó Lajos főhadnagyokkal sorba járta őket, hogy ellenőrizze a feladat megfelelő végrehaj- Az idő az ajtókat sem kímélte, némelyik már csak rábeszéléssel nyitható fását. hogy útjukat rövidítsék, éppen egy vasúti alagúton indultak a következő helyszínre, amikor megfagyott ereikben a vér. A közepén haladhattak a kosszú járatnak amikor szembe velük megjelent egy semmilyen menetrend által nem jelzett, gyorsan haladó mozdony, ami a sínek és a fal közötti szűk hely miatt még a falhoz lapulva is súrolta a ruhájukat. A szabadba kiérve tudták meg, hogy az őr, aki már halottnak hitte őket azért nem tudta megállítani a mozdonyt, mert nagy igyekezete közben váratlanul felbukott a jelzőrendszer vezetékében. így csak a jó szerencséjüknek tudhatták be, hogy élve úszták meg a kalandot. A mozdonyvezető meg álmában sem gondolt arra, hogy a síneken gyakorlatozó ejtőernyősök vannak. A padlón még ma is ott hever a dicső magyar katonai múlt egyik emléke i t 4 l t t \
