Új Néplap, 2012. augusztus (23. évfolyam, 179-204. szám)
2012-08-18 / 194. szám
2 A NAP TE MAJA 2012. AUGUSZTUS 18., SZOMBAT Egyik reggel meglepetés érte a szolnokiakat. A korábbi Lenin-szobor helyén türelmesen álldogáló lófigura várta a korán kelőket. A nyomok a színházba vezettek, mert a művészek nem csak a színpadon kedvelték a mókát. > •• M TITKOK A KULISSZÁK MOGUL Nehéz most ráismerni a szolnoki Szigligeti Színház sokunk számára varázslatos világára. A nyári szünet miatt kihalt falai közt alig lézeng ember, s igencsak szokatlan arcát mutatja felénk, amikor László Béla fővilágosító kalauzolásával az épület rejtelmeibe igyekszünk bepillantást nyerni. Szathmáry István Gyerekkorunkban valószínűleg sokan szerettünk volna beszabadulni az érdekfeszítő játékok közé, amivel megszületik a színpadi varázslat. így a kelléktárban kezdjük felfedező utunkat, ahol igen vegyes kép tárul elénk. A László Béla kezében levő tekintélyes hóhérbárd végén például egy vízcsap feje szolgál gombként.- Sajnos, néha egymással köszönő viszonyban sem levő alkatrészekből kell a kellékesnek csodát csinálnia - mosolyog megdöbbenésünkön kísérőnk. Régen gyakoribb volt a kellékek között a valódi érték - meséli. A hatvanas években még egyszerűen megvették, ha egy darabhoz eredeti tárgyra volt szükség, mert több volt a pénz és olcsóbb a régiség, mint ma. Jelenleg nagyon komoly indok kell egy új darab beszerzéséhez.- Azért amikor a Néma leventében színpadra kerül ez a fegyver, teljes lesz az illúzió - nyugtat meg bennünket. Amint megtudtuk, a régi gazdag kelléktár egy része sajnos máig tisztázatlan körülmények között áldozatául esett a felújítás körüli kavarodásnak.- Néha nem is árt, ha hungarocellből van valami - meséli kalauzunk. Egy Iglódi Istvánnal történt eset rá a példa. A jeles színész-rendező munka közben többször kérte, hogy a színpadon máshová tegyenek egy jókora szobrot, mert takarja a szereplőket, de a kellék valami érthetetlen okból mindig A Néma levente című darab félelmetes hóhérbárdja közelről, ahogy kalauzunk, László Béla fővilágosító kezében szemügyre vehettük ugyanott kötött ki. Iglódi idegességében végül jól irányzott rúgással próbált nyomatékot adni véleményének. Rossz rágondolni, hogy mi történik, ha a szobor valóban nemes anyagból készül. Lehet, hogy kereshettek volna új rendezőt Igló- di felépüléséig. így csak a feje repült el a műalkotásnak, s a világrend helyreállásával nyugodtan folytatódhatott a próba. A cikk elején említett lóról meg azt tudtuk meg, hogy esete egész regénynek számított a színház berkeiben.- Egy tehetséges művésznek, Katona Józsinak kellett elkészítenie a szobrot, az idő telt, múlt, de a ló még nem volt sehol. Egyre jobban sürgették, míg végül egy átmulatott nap után kirohant a színészklub udvarára, lovaglóülésben felpattant egy hatalmas hungarocelltömbre, s a kezében levő jókora bozótvágó késsel elkezdte veszettül csépelni. Fogalmunk sem volt, hogy mi történt vele, így aztán jobbnak láttuk elmenni a környékről, magára hagyva Józsit az ülőkéjével meg a fegyverével. Másnap aztán volt meglepetés, mert az udvaron ott állt a tökéletesen kifaragott állat, rajta a bronzszínű festék, még az öntési nyomokat is hitelesen megformálta. No, kérdeztük, hol van lózsi, hadd gratuláljunk neki. Aludt, mint akit agyonütöttek, mert egész éjszaka csatázott az udvaron a művével, míg reggelre kész nem lett vele. Ez a szépen sikerült jószág került aztán tréfából néhány napra Iljics helyére, a városban meg váltig mondogatták, hogy végre normális szobor áll azon a helyen. A ló egyébként előtte és utána is számos darabban bizonyította tehetségét, nagyon megszolgálta a ráfordított fáradságot. Közben László Béla történeteiben elmélyedve, szépen felértünk a színpad fölé, ahol olyan látvány tárult elénk, amire álmunkban sem számítottunk. Gyanítottuk, hogy sok olyat tapasztalunk, amit nézőként sosem, de egyikünk sem gondolt időutazásra. A legfelső szinten ugyanis megérkeztünk Thália egykori, már elfelejtett szolnoki hajlékába. A mennyezeten túl, a jelenlegi nézőtértől eltakarva, megszűnt páholyok maradványai, cirádás oszlopfők, kazetták és stukkódíszek merengenek a régi dicsőségen, amikor még ők adták a nézőtér ünnepélyességét.- Ezek nem csupán díszként szolgáltak, hanem az épület ■ A színpad fölé érve, olyan látvány tárult elénk, amire álmunkban sem számítottunk. akusztikáját is javították - mondja kísérőnk. Sajnos, az átépítéskor az rosz- szabb lett valamivel, tudtuk meg. Közben az is kiderült, hogy még a padlástérben, az újonnan épült tető alatt is lehet látni egy-két építészeti emlékét a múltnak, de idő és kellő felszerelés hiányában most eltekintettünk a megtekintésétől. A zsinórpadlásra beérve, talán csak tengerészek számára átlátható kötélhálózatra bukkanunk, amikről megtudtuk, hogy ezeket a háttereket cserélő szerkezeteket részben még ma is kézzel mozgatják. Közben a rájuk tekert színes műanyagcsíkok mutatják, hogy hol kell megállniuk az éppen aktuális jelenetnél. De van itt olyan kötélzet is, amivel a színpad fölött repülő élő emberi alakot tudnak a nézők elé varázsolni, mint a Gyalog galopp című darabban a boszorkányt.- Ez annak a kollégának a szolgálati helye, aki fülhallgatóval a fején az egész bonyolult rendszert vezényli - mutat a sarokban diszkréten megbújó fotelre László Béla. - Elég sok van rá bízva, mert ha elmaradna a darab ritmusától, hát komoly kavarodást okozna vele odalent. Az egész bonyolult rendszer mindenesetre elég félelmetesnek is tűnik, s amint megtudtuk, nem alaptalanul. A színház veszélyes üzem.- Ez egy élhető épület, de régebben előfordultak balesetek - idéz fel néhány emlékezetes esetet kalauzunk. - A hetvenes években az egyik neves színművésznőt szerepe szerint egy libikókaszerű szerkezeten tolták ki a zenekari árok fölé, s ezt az alkotmányt néhány kollégája tartotta a túlsó végén. Nos, valamin annyira elkezdtek nevetni, hogy a rázkódástól a hölgy váratlanul eltűnt a színről, nekem pedig a világosítóhelyiségben, ahonnan ráláttam a történtekre, megfagyott az ereimben a vér. Az alatta levő árok ugyanis olyan mély volt, hogy akár tragédiába is torkollhatott volna a történet. Életem egyik legnagyobb megkönnyebbülése volt, amikor kicsit sántikálva, de újra feltűnt előttünk. Minden tagja fájt, de szerencsére más baja nem lett. Máskor meg a színpadon a színészek közé csapódott be egy jókora golyó, aminek elszakadt a kötele a zsinórpadláson. Rossz belegondolni, mi történik, ha egy hajszállal arrébb megy valamilyen irányba. Ugyanakkor inkább látványos, mint veszélyes volt az a baleset, amikor a függöny felhúzásakor beleakadt egy színpadon álló szekrénybe. A fenti díszletmunkás nem látta, mi történt odalent, kihívásnak tekintette, hogy nem halad a függönnyel, így minden erejét beleadva veselkedett neki a dolgának. Sikerült is neki egy darabig felhúznia a jobb sorsra érdemes bútort is, ami végül megunva az utazást, kiakadt a szövetből és visszahullva a színpadra, nagy csattanással ripityára tört. Az biztos, hogy igen hatásos indítása volt az előadásnak a jelenet, valószínűleg többen meg voltak arról győződve, hogy szerepel a darabban. Legfeljebb az okozhatott némi fejtörést, hogy honnan tudnak minden estére új szekrényt keríteni. Utunk végén, a színpadra leérve, végigtekintettünk a fotózás kedvéért kivilágított nézőtéren. Tény, számunkra szokatlan volt a látvány, az üres széksorok is furán hatottak, hiszen egy jó színházat ritkán lát így a néző. De a háttérben már folyik a munka. Készülnek a következő évadra, amikor zsongó széksorok várják a zenés bolondságtól a komédián, drámán át az operettig, táncműsorig széles skálán mozgó bemutatókat. Régi munkatársak, Kovácsné Róza és Pókáné Katalin a nézőtér előtt Legek a szolnoki színház történetéből a szolnoki Szigligeti Színház legnagyobb létszámot megmozgató előadása a Jézus Krisztus szupersztár bemutatása volt. A színészeket, zenészeket, rendezőt, technikai személyzetet, mindenkit beszámítva, körülbelül százhetvenen vettek részt benne. Ennek megfelelő volt a technikai háttere is, messze felülmúlva a színház megszokott lehetőségeit. az egyik legnyomasztóbb színpadi élmény pedig mindenki számára az, ha a végszóra nincs a helyén a következő szereplő. Ez így van a világ minden teátrumában, a szolnoki színház sem kivétel alóla. Az ügyelő ugyan időben szólítja az illetőt, de itt is előfordult már, hogy valaki a büfében felejtette magát, míg végül rohanva csak befutott a színre. Közben az előtte szóló vért izzadt a világot jelentő deszkákon, hogy valamivel kitöltse az időt a következő szereplőfelbukkanásáig, és a publikum semmit ne vegyen észre ebből az egész dologból. az egyik legnehezebb időszaknak az előző színházépület végnapjai számítottak. Az ekkor már életveszélyessé vált teátrumban a mennyezetről rendszeresen a nézőtérre potyogtak a stukkók, beázott a tető, így a szaporodó technikai akadályok végül lehetetlenné tették a további munkát az épületben. Az illetékesek a pénzhiányra hivatkozva eleinte hallani sem akartak a felújításról. Végül az akkori igazgató megmakacsolta magát. Kijelentette, hogy itt pedig több előadás nem lesz, s végül csak lett új, ma is látható, szép otthona a társulatnak. A mai, sokadik színházépület talán a legszebb lett a sorban i i i i í í í
