Új Néplap, 2012. augusztus (23. évfolyam, 179-204. szám)

2012-08-11 / 188. szám

2 A NAP TEMAJA 2012. AUGUSZTUS 11., SZOMBAT Egykor annyira számítottak a harmadik világháborúra, hogy még a kitüntetéseit is elkészítették. Az más kérdés, hogy maradt-e volna viselőjük. Ettől függetlenül a túlélés reményében bunkerekké^ óvóhelyekkel építették tele az országot. EGY SOSEM VOLT HÁBORÚ EMLÉKEI Viszonylag békés világunkban már idegenül hatnak a hideg­háború, az ötvenes-hetvenes évek megmaradt katonai em­lékei. De itt vannak közöttünk, egy olyan őrült korszak híradá­saként, amikor hajszálon múlt az újabb világégés kitörése. Daróczi Erzsébet - Szathmáry István A vártnál jobb levegő fogad bennünket, amikor Nagy At­tila tűzoltó százados, megyei polgári védelmi főfelügyelő és Veres Csaba tűzoltó zászlós, a műszaki osztály munkatár­sa némi erőfeszítéssel kitárja a súlyos pácélajtót. Belépünk az egykori újszászi földalatti vezetési bázis területére, és fo­tósunkkal, illetve S. Tóth Ani­kó tűzoltó zászlóssal, a megyei katasztrófavédelmi szóvivővel együtt évtizedeket utazunk vissza az időben. Az asztalo­kon és falakon levő nyomtatvá­nyok, a néma telefonközpont, a háborús komfortot nyújtó bú­torok, a vetítő- és tanácsterem­ben összepakolt orvosi és sze­izmológiai műszerek, továbbá a levegőt, áramot és vizet biz­tosító gépház komor, szovjet gyártmányú alkatrészei hami­sítatlan hidegháborús légkört varázsolnak körénk. Csak az egykor közöttünk ténykedő embereket tüntette el a világ változása. Az Orczy-kastély fákkal bo­rított, mesterséges dombja alatt lapuló betonépítményt az ötvenes évek második felében emelték, az akkori, úgyneve­zett K vezetési rendszer része­ként. Az volt a feladata, hogy nukleáris támadás esetén, het­venkét órás felkészítést köve­tően ugyanannyi időre túlélési és munkalehetőséget nyújtson a megye polgári és katonai döntéshozói számára. Amint azt Búzás Tibor tűzoltó alez­redes, megyei igazgatóhelyet­testől előzetesen megtudtuk, ez a menedék annyira a dön­tés-előkészítési vezetési törzs elhelyezésére szolgált, hogy még családtagjaik számára sem volt benne hely. Tudomá­sa szerint a bázis elsősorban Megyénk legnagyobb, és so­káig mély titoktartással övezett ilyen létesítménye a kunma- darasi reptér volt, amit szinte minden errefelé járó hadsereg használt egy ideig. Vándor Ká­roly repüléstörténész adatai szerint a madarasi repülőteret még a magyar légierő kezdte építeni, tőlük 1944 nyarán át­vették a németek, aztán ismét a magyar hadseregé lett. A for­radalom után, amikor megren­dült a Nagy Testvér irántunk táplált bizalma, végül orosz alakulat települt ide, ők aztán végig benne is tanyáztak. Már 1956 novemberében bombázók érkeztek, de később is kifejezet­ten támadó célú repülőgépek állomásoztak itt. 1960-tól va­dászbombázók, majd felderítők voltak Madarason, ami a leg­nagyobb volt a hazai szovjet repülőterek között, s minden volt itt, akár egy kisvárosban. Kórház, bank, bolt, posta, lakó­telep, iskola. Utólag nagyjából arra a sokakat izgató és sut­togva vitatott titokra is fény derült, hogy Ivánék valóban tartottak itt atomfegyvereket is, ami nem sok jóval kecsegte­tett a környék lakóinak túlélési esélyeit illetően. 1963 táján itt alakították ki Magyarország el­ső atombombaraktárát, s bár lehet, hogy soha nem kerül elő itteni atomfegyverekről szóló dokumentum, de az amerikai­ak erről már 1979-ben tudtak. Vándor úr is talált a repülőtéren nukleáris fegyverek tárolásá­ra alkalmas objektumot. Csak imádkozhatunk, hogy nem fe­lejtettek itt belőle semmit, mert kivonulásuk után a szóbeszéd szerint olajtartálytól a földbe ásott helikopteren át, bármit le­hetett találni utánuk. Mára az egykor nyüzsgő, élettel teli, szigorúan titkos, 768 hektáron elterülő, 68 han­gárból, 198 lakóépületből álló bázis nem több, mint a hideg­háború költséges és nyomasztó emléke. Az időnként a hangá­raiban tárolt zöldség, a motor- versenyek és miegyéb jelentet­te szerény hasznosítás mellett két alkalommal próbálták meg értékesíteni 4 milliárd forintos áron - sikertelenül. Látogatásunk során Nagy Attila tűzoltó százados egyúttal az egykori újszászi megyei vezetési bázis műszaki eszközeinek állapotát is ellenőrizte a talajmechanikai adottsá­gok és a jó megközelíthetőség miatt került Ujszászra, ahol 1995-ig töltötte be hivatalát, amikor visszavonták a rá vo­natkozó szabályokat. Azóta nincs itt ilyen vezetésbázis, és jelenleg jórészt a polgári véde­lem raktáraként szolgál a léte­sítmény. A csernobili kataszt­rófa idején betöltött szerepére vonatkozóan az igazgatóhe­lyettestől azt a választ kaptuk, hogy az újszászi, és a Szolno­kon, a mostani illetékhivatal épületében működő polgári védelmi bázis mérési adatait ugyan akkor is folyamatosan jelentették, de kifejezetten katonai, a közeli atomcsapás érzékelésére alkalmas műsze­reik nem voltak alkalmasak az erőmű-katasztrófa okozta háttérsugárzás-változás észle­lésére. Mára pedig már csak a múlt emlékeként kezelhetjük a létesítményt, ahol távozá­sunk után újra a csend motoz tovább a földalatti labirintus folyosóin, szűkre szabott lakó- és kommunális helyiségeiben. Búzás alezredes azt is el­mondta, hogy ezen a kiemelt fontosságú vezetési központon kívül még több mint száz, fő­leg az ötvenes évekből való kü­lönböző szintű háborús élet­védelmi létesítmény található a megyeszékhelyen. Közülük a Járműjavító, a Papírgyár, vagy a MÁV területén levő, job­ban kiépített bunkerek a város létfontosságú ipari, közlekedé­si létesítményeinek dolgozóit védték volna, az akkoriban épült társasházak óvóhellyé átalakítható pincerendszere pedig a polgári lakosság szá­mára készült. Utóbbiak főleg a Ságvári és a Szapáry út kör­nyékén levő, illetve a cukor­gyári négyemeletes házak alatt épültek és a második világháború színvonalát kép­viselik. Huszonnégy óra alatt kellett a pincék ideiglenes közfalait kibontva alkalmas­sá tenni őket feladatukra, s legfeljebb a rájuk omló épület súlyát bírták volna el. A máso­dik világháború tapasztalatai - például Drezda pusztulása, ahol a gyújtóbombák a levegő oxigénjét elégetve végeztek a hozzájuk hasonló óvóhelyek­re menekült polgári lakosság­gal -, nem sok biztatást jelen­tettek értéküket illetően. Né­hány városi legenda ellenben nem háborús helytállásukról, hanem vidámabb kalandjaik­ról szól. Az I. számú irodaház pincéiben állítólag egyik alka­lommal az ott tartott légoltal­mi képzést tette életszerűvé ■ A lakóházak alatti óvóhelyek legfeljebb a rájuk omló épület súlyát bírták volna el. a hallgatóság feje fölött szét­durrant szennyvízvezeték, s ugyanitt vadásztak hetekig kecskebékákra is, amikor azok egy felborult teherautó­ról megszökve húzódtak be az óvóhely számukra kellemesen nyirkos hűvösébe. Mindannyiunk szerencséjé­re az elmúlt több mint hatvan évben nem kellett élesben ki­próbálnunk ezeket az óvóhe­lyeket és egyéb háborús létesít­ményeket. Búzás alezredes azt is elmondta, hogy kiépítettsé­gük sem volt elég a teljes lakos­ság befogadására, ezt az ország anyagi ereje sem tette lehetővé. Egy idő után le is álltak az épí­tésükkel, csak a meglévők kar­bantartását írták elő. Az ak­kori megoldáskeresés a klasz- szikus szovjet anyagok kriti­ka nélküli átvételével történő pótcselekvés volt, s ma már egy másik szövetségi rendszer tagjaként változott a polgári védelem filozófiája is. A poli­tika és a gazdasági teljesítő- képesség együttes függvénye­ként nem az elrejtés, hanem szükség esetén a kitelepítés, a kiemelt célpontok környékén élő lakosság fokozottabb meg­óvása és a távolsági védelem jelenti a megoldást. A hideg­háború mára elavult emlékeit pedig, melyek között időnként elképesztő ötletek is akadtak - mint a gázszűrővel ellátott, igaz később használhatóvá fej­lesztett csecsemő-hordtáska -, a szolnoki MÁV állomás mel­letti felszíni óvóhelyre terve­zett, állandó polgári védelmi kiállításon szeretnék bemutat­ni a mának. Bunkertúrát nemcsak védel­mi, hanem támadó céllal ké­szült építményben is tehet, aki kedveli a félelem borzongását. Ujszászon a bejáraton kívül csak egy antenna látszik ki a föld alól Védekezni tudunk, de magunkat megvédeni nem A hátország fogalma nagyon sokat változott az elmúlt évszá­zad során. Régen is ostromoltak városokat, volt, hogy a földdel tették őket egyenlővé, de a repü­lőgép, a légitámadások megjele­nése előtt nem a polgári lakos­ságvolta támadások fő célpont­ja. Az elvesztett hozzátartozók iránt érzett fájdalmon kívül többnyire csak a nehezedő élet- körülmények, a drágulás és a növekvő élelemhiány adtak hírt a távoli frontokon dúló öldöklés­ről. Közben a két világháború megtanított bennünket arra, hogy a védtelen civil lakosság szinte nagyobb vesztese a hábo­rúnak, minta harcra kiképzett, felfegyverzett, önmagára jobban vigyázni tudó katona. Azóta is tart a versenyfutás a polgári vé­delem és a fegyverek között, de nem túl megnyugtató eredmény­nyel. Főleg, hogy közben a had­viselés durvulásával polgárjogot nyert a terror, a lakosság tuda­tos pusztítása is, amit nem egy­szer az ellenfél ellenállásának megtörésére használnak. Coventry, Rotterdam, Drezda, Budapest, Hirosima és Naga- szaki sorsa figyelmeztet, hogy védekeznünk mindenképpen szükséges, de igazából megvé­deni nem tudjuk magunkat. Ettől függetlenül nem létezhe­tünk polgári védelem nélkül, hiszen szervezett légoltalom hiá­nyában az eddigieknél jóval na­gyobbak lettek volna a főleg nagyvárosi lakosság háborús veszteségei. Rengetegen köszön­hették életüket a pincék, föld­alatti vasutak oltalmának, még ha azok sem nyújtottak teljes védelmet. Erre csak egy tökéle­tes megoldás létezik - a béke. A vezetési bázis központi része, a filmvetítésre is alkalmas tanácsterem t * # * 4 t

Next

/
Thumbnails
Contents