Új Néplap, 2010. december (21. évfolyam, 279-304. szám)

2010-12-07 / 284. szám

12 TŰKOR ÚJ NÉPLAP - 2010. DECEMBER 7., KEDD Mamámnak a betyárok is udvaroltak ív. ^ visszaemlékezés 1924-ben özvegyasszony lett, és egyedül nevelte fel három gyermekét A két lánytestvér: Szarvas Lajosné Szűcs Mária (balra), valamint édesanyám, D. Szabó Miklósné Sajátosan alakult a mi családunk élete, noha fő­leg az volt a bűnük, hogy soha, egyetlen korban, rendszerben sem szajkóz­ták az akkori politikai ha­talom jelszavait. Szóval, valahogy kilógtak a sor­ból. Éppen ezért nem vé­letlen, hogy temérdek tra­gédia, megpróbáltatás, ül­dözés érte őket, és mégis valamilyen hihetetlen életösztönnel a gubancos, tragikus helyzetekből szinte mindig kijutottak. D. Szabó Miklós Nagyanyának fogalma se volt kit zsákmányol ő ki, esetleg Kálmán fiát, mert ő művelte egyedül a földet. Igaz, a mama is hathatósan besegített, hi­szen nyaranta még túl a hatva­non is négykor kelt, telente meg ötkor, mert fejni kellett a két tehenet, majd a tejeskan­nát kivinni a tanyáról a mű-út- ra, ami oda két kilométerre volt. Szerencsére nem csak primi­tív végrehajtók akadtak az ak­kori rendőrségen, mert nemso­kára kijött két rendőr mamám tanyájára, afféle környezettanul­mányt végezni. Ke­resték a falakon Hitler, Szálasi, Hor­thy képeit, de csak néhány szentképet találtak, meg csalá­di fotókat. Mamám — mint mindenkit — derekasan megetette őket azzal ami volt, akik így búcsúztak mielőtt fe­lültek volna oldalkocsis motor- kerékpárjukra: — Mi itt semmiféle rendelle­nességet nem tapasztaltunk, Mari néni, ezért magas kora ellenére javasoljuk odabenn, ne kelljen jelentkeznie ezen­túl se a rendőrségen, se a ta­nácsházán. Mit végeztek, mit nem, ami lényeg: még kétszer vonatozott el Nagykátára, majd a második alkalommal közölték vele, hogy többé nem kell jönnie. Hogy miért, ezt nem indokolták, de hogy végre-valahára megszűnt ez a teljesen felesleges vonato­zás, ennek szívből örült. Hogy Kunhegyeshez mi kö­ze? Nagyon is sok. Az egyik az, hogy legjobban szeretett lánya, a szeme fénye, az én anyukám: Szűcs Matild ide jött férjhez 1941-ben. Erre az akkor járási székhelyre azért esett a válasz­tásuk, mert volt vasútja, aztán jó református iskolája. így 1941 őszén ide költöztek az akkor Csurgó utca 807-be, ma Csoko­nai utca 8-ba. Amikor 1942 nyarán megszülettem, a nagy­mamám egyre többször utazott hozzánk. Nem csoda, én let­tem, voltam az első unokája, ráadásul végre már nem lány. Aztán is jött, mert mint világé­letében tanyán élő lány, majd asszony, nagyon szerette a na­gyobb boltokat, különösen a pi­acot. Rendszerint vasárnap vagy hétfőn érkezett, mert a keddit, az ott szokásos, nagy hetipiacot mindig felkeresték anyukámmal. De a kunokhoz, különösen Kunhegyeshez való ragaszko­dásának még volt egy másik oka is. Mégpedig mély vallá­sossága, mert hitbuzgó refor­mátusnak számított. Annyira, hogy a tanyáján havonta az el­ső vasárnap még istentisztele­tet is tartottak, ahová messzi­ről, Tápiószeléről vagy Új­szászról jött ki egy református tiszteletes. Ugyan­is az a vidék meg a jászok főleg katoli­kusok. De ő és nagyapám, meg már a lajosmizsei dédszüleim ebben is másoknak, kivé­telnek számítot­tak. Ráadásul abban az időben - az ötvenes, hatvanas évek­ben - két csodálatos prédiká­tor is szolgálta a kunhegyesi református egyházközséget: Fabó Zsigmond és F. Tóth Sán­dor. Amikor igét hirdettek, szinte izzott a levegő a temp­lomban, és úgy beszéltek, hogy mikrofon, erősítés nélkül is le­hetett hallani szavaikat. Nagy­mamám szinte itta a gondola­taikat, és mindkettőt szerette. Általában évente kétszer jött el hozzánk: kukoricatörés után, meg tavasszal, a vetést követő­en. Ilyenkor mindig több napig Az egy szem fiú, Szűcs Kálmán, aki sose nősült meg maradt, és ha csak alkalom nyílt rá, két istentiszteletet is meghallgatott. Engem, mint egyetlen és ked­ves fiúunokáját sok mindenre megtanított Gál nagymamám. Arra például, hogy kell köpül- ni: tejből vajat készíteni, hány kéve csutkaszárat kell behozni a kemencébe (négyet meg egy kis tuskót, mert annak erősebb a tüze, parazsa). Aztán 12 éve­sen ott arattam először: hajna­li kettőkor keltünk, az istálló­ban petróleumlámpa mellett csavartuk a köteleket, mert azokba kötöttük a kévét. A kö­tél mindig árpaszalmából ké­szült. Markot szedtem, illetve köteleket teregettem a marok­szedőnek, sőt be is kötöttem a kévét. Ezt úgy kellett, hogy rá­juk is térdeltem, hogy fesze­sebb legyen. Itt cigarettáztam először életemben, megtanítot­tak a nagyobb tanyasi suhan- cok, de mivel nem ízlett, meg köhögtem, 10 évesen örökre le­szoktam róla. Szántottam is: a két roppant erős ökörrel, Csá­kóval és Vadásszal, sőt 14 éves koromban a fordulásnál az ekét is ki bírtam rántani. A kaszát akkor még nem bírtam forgat­ni, meg féltette a bátyám, hogy eltöröm. És emlékszem rá, 12 évesen mintegy 30 méter hosz- szú rendet vágtam, annyi elég is volt, mert kifáradtam. Egyik este arra kért mamám, hogy számoljam már meg a csirkéket, mert neki az a gyanú­ja, hogy ritkítja őket a róka. Be­vallom, nem örültem a megbí­zatásnak, mert este hattól söté­tedésig ott kellett állnom a tyúk­ól ajtaja körül. Ami lényeg: sö­tétedésig 216-ot számoltam ösz- sze, fogalmam sincs, ennyiből hogy tűnt fel mamának, hogy híja van. Ami érdekes, ez a 216 jószág csak egy szakajtó mor­zsolt kukoricát kapott estefelé. A mamám mindig azt mondta: nem kell több, a tanyasi csirke önellátó, ott a nagy határ, kapir- gáljon magának amit talál! Egy nekem fura dologban még rendíthetetlenül hitt az én rengeteget látott, tapasztalt na­gyim. A boszorkányokban, a rontásokban. Nem csoda: meg­fordultam Lajosmizse tanyaví- lágában, és főleg éjszaka igen komorak, ijesztőek a sötéten zú­gó erdők, a tocsogók. Nem tud­ja az ember, mire lép egy lefo­lyástalan területen, ha nem lát. Szóval, ezt a két történetet is tő­le hallottam. Valamikor 1904 őszén esett meg, hogy az egyik ködös, bo- rongós reggelen az édesapja ki­vert két szép lovat legelni a ta­nya körüli gyepre. Néhány óra múlva felszállt a köd, és a tata ki­ballagott megnézni a paripáit. Hát, hűlt helyüket találta. De mint derült égből villámcsapás, megjelent hirtelen egy fura alak.- Mért szomorkodsz, édes gazdám?- Hogyne szomorkodnék, oda lett, eltűnt a két szép lovam. Nem is sejtem, ki tehette, mert engem nem szoktak meglopni.- Hátha segíthetek rajtad édes uram! Mutasd a tenyered, megmondom, hol lehet... Hogy éppen most merre járhatnak nem tudom, de két nap múlva, pénteken menj fel, kísérettel Pestre. Dél körül menj oda a Lánchíd pesti hídfőjéhez. Hama­rosan jön majd egy hatlovas hin­tó. Álljatok elébe, az első két ló lesz a tiéd. Fogd ki, hozd haza. Mire megköszönte volna, meg, hogy mennyibe kerül ez a jóslás, a kis, ismeretlen öreg­asszony úgy eltűnt, akár a haj­nali harmat reggelre. Pénteken aztán két markos legényével felkocsizott Pestre. Dél körül már a Lánchíd pesti hídfőjénél szobroztak. lőtt is a hintó, elébe álltak, tényleg az első kettő az ő lova volt. Méltat­lankodott a hajtó, de ott volt a két markos legény, mást nem tehetett. Átfogták a saját hintó- jukba, és hazahajtották. A tata még sokáig kereste az ismeret­len, kis öregasszonyt, hogy megjutalmazza, de az örökre eltűnt. A másik története is érdekes, ezt az egyik nyári szünetben hallottam tőle.- Amikor az én drága uram 1924 tavaszán a kanálisba fúlt, rá tíz évre ahogy lefeküdtem és elfújtam a lámpát, kis idő telté­vel egy 80-90 centis öregasz- szony mindig feltűnt benn a ki­lincsnél. Ez így folytatódott egy­szer, kétszer, sokszor, míg vég­re elszántam magam. Sose vol­tam afféle vérengző alkat, de le­fekvés előtt oda tettem az. ágyam szélére a kenyérszelő nagykést. Nem, dehogy akar­tam én megölni, ilyesmire nem vitt volna rá a lelkiismeret, csak megijeszteni. Amikor megje­lent, óvatosan kikeltem az ágyamból, odalopóztam a kés­sel. El nem érhettem, mert el­tűnt. Örökre, mintha a föld nyel­te volna el, sose jött többé. Ezen, ezeken a történeteken én jót nevettem, még a köny- nyem is kicsordult. Erre életem­ben először az én drága nagy­mamám kék szemeivel szomo­rúan nézett rám.- Kinevetsz? Te is kinevetsz engem? Ez nem szép tőled... Erre nem tehettem mást, megöleltem mind a két kezem­mel, és megcsókoltam a még akkor is szép arcát. Unokái ra­gaszkodásom minden szerete- tével, tiszteletével... ■ Sokáig kereste az ismeretlen, kis öregasz- szonyt, hogy megjutalmazza, de az örökre el­tűnt. Bábjáték a fő közlekedési szabályokról siker A kunszentiek elsők, míg a túrkeveiek negyedikek lettek A minap, december 2-án Bu­dapesten az ORFK Teve utcai székházában került sor a XIII. „Úton-útfélen” elnevezésű köz­lekedési és baleset-megelőzési témájú bábversenyre, melyen megyénket az elmúlt évhez hasonlóan a Kunszentmártoni Városi (Epreskerti) Óvoda Margaréta, valamint a Túrkevei Dr. Nánási Lajos Úti Tagóvoda Tűzmanók bábcso­portja képviselte. A versenyen 8 csoport indult 5-10 perces előadással azzal a céllal, hogy játékos keretek között ismer­tesse a legalapvetőbb közleke­dési szabályokat. A túrkevei, nyolc főből álló lelkes kis csapat (Debreczeni Richárd, Ratkai Réka, Szabó Bence, Szabó Péter, Nemes Zsuzsánna, Ábrahám László, Nemes Zsófia és Gaál Anikó, felkészítő pedagógus Gombos- né Papp Ibolya, Vajda Tiborné és Finta Zoltánné) a Kutya-kötelesség című darabot adta elő, mellyel holt­versenyben ne­gyedik helyezést értek el. A kun­szentmártoni hat főből álló csa­pat (Kiss Emese, Földi Máté, Szabó Vivien, Képes Róbert, Tigyi Róbert és Gyevnár Zsó­fia) a Csipike közlekedni tanul című darabot adta elő, amely a látványos bábfigurákon és díszleteken kívül azért aratott hatalmas sikert, mert nemcsak az alapvető gyalogosközlekedé­si szabályokat mutatták be a mese keretein be­lül, hanem a téli közlekedés veszé­lyeire, valamint alapvető viselkedé­si normákra is fel­hívta a figyelmet. A gyerekek kitű­nő bábjátéka, vala­mint a felkészítő óvodapeda­gógusok: Szilágyi Éva és Pintérné Tóth Mária több hé­ten át tartó kitartó munkája eredményeként első helyezést értek el, melyhez a Jász­Nagykun-Szolnok Megyei Bal­eset-megelőzési Bizottság szívből gratulál. A gyermekek értékes ajándékokkal és él­ményekkel tele tértek haza, ahol az óvoda előtt a Kun­szentmártoni Helyszínelő Centrum egyik rendőre várta és köszöntötte a nyertes kis csapatot. A megyei baleset-megelőzé­si bizottság tervei között sze­repel, hogy a versenyről ké­szült összes mesejátékokat tartalmazó DVD-t a megye összes óvodájába eljuttatják, hiszen az óvodások így játé­kos formában tanulhatják meg az alapvető KRESZ-sza- bályokat. ■ Az óvoda előtt a helyszínelő centrum egyik rendőre várta és köszöntötte a nyertes kis csapatot. Játszóházi program az ovisoknak. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat szandaszőlősi Gondviselés Házában a napokban játszóházi programot rendeztek. A vidám délelőttre meghívták a Tesz-vesz óvodásokat közös al­kotásra, együtt gondolkodásra és rétesevésre.

Next

/
Thumbnails
Contents