Új Néplap, 2010. október (21. évfolyam, 229-253. szám)
2010-10-14 / 240. szám
4 MEGYEI TŰKOR ÚJ NÉPLAP - 2010. OKTÓBER 14., CSÜTÖRTÖK Nálam a kisemberek voltak nagyok pályafutás Végleg nyugdíjba vonult ötven munkával töltött esztendő után lapunk újságírója Ötven ledolgozott év, 33 néplapos esztendő után D. Szabó Miklós újságíró végleg nyugdíjba vonult. Nevéhez egy korszak kapcsolódik lapunknál. Ő az, akit szinte mindenki ismer a megyében, írásait nagyon sokan szeretik. Pályafutása kimeríthetetlen tárházának emlékeiből elevenítettünk fel néhányat otthonában. Baranyi György Az újságírónak cikkíráskor meg kell őriznie a objektivitását. Most azonban nem lehet ennek megfelelni. Hiszen egy olyan kollégáról írok, akivel két évtizedes munkakapcsolat köt össze, akitől nagyon sokat lehetett és lehet tanulni, szakmailag és emberileg is. A 69 éves D. Szabó Miklós, a régi vágású újságírók generációjának képviselője ötven, dolgos esztendő után (amiből harminc- három évet töltött főállású újságíróként lapunknál) október 1-jén végleg nyugdíjba vonult. Azaz letette a tollat - amit persze esetében nem kell szó szerint venni. Hogyan is tudná abbahagyni egyik napról a másikra az írást az, akinek ez volt a lételeme, a mindennapja? Olvasóink ezért D. Szabó Miklós írásaival még találkozni fognak lapunk hasábjain, ha nem is olyan gyakran, mint eddig.-Kilencéves voltam 1951-ben, amikor megírtam életem legelső komoly „sztoriját" - fogad bennünket Miklós. - A kunhegyesi Kossuth iskolában Tóth György is a tanárom volt, apám jó barátja, katonatársa. Nagyon szerettem, bár szigorú volt, és sokszor meg is vert. Azt mondta, apádnak jó barátja vagyok, ezért apád leszek. Ez magyarul azt jelentette, hogy kikaptam. Nagyon dühös voltam, mert mindenért megkent. Akkoriban ez volt a divat. írtunk egyszer egy tollbamondást, amiben egyetlenegy hibám volt csak. „A tárnákban a vájárok csákánnyal fejtik a szenet” — szólt egy mondat, én azonban a fejüket ly-nal írtam. Erre adott két nagy tenyerest. Nagyon begurultam. Kitéptem a húgom füzetéből egy lapot, hogy mégse az enyémből hiányozzon, és írtam neki egy levelet. „Gyuri, vered a gyerekeket? Vigyázz, ha felnövök, úgy jársz, mint Döbrögi! Háromszor adom vissza Ludas Matyiként. XY” Bedobtam a levelesládájába. Nem történt azonban semmi. Eltelt húsz év, és ’71-ben megírtam az iskola történetét, ezért elmentem hozzá. Nagyon kedvesen fogadott, majd végül azt mondta: „Volna még itt egy kérdés. Ugye hogy te írtad azt a névtelen levelet ’51Névjegy Harminchárom év termése: D. Szabó Mlklós-cikkek több kötetnyi dossziéban. A kollégánkkal készült videót keresse a SZOUON.hu hírportálon! ben?” Azt hittem, elsüllyedek szégyenemben. Az írásból meg a fogalmazásból tudta, hogy én írtam. Azért adott két tenyerest, mert micsoda magyartanár lesz belőlem, ha a fejüket ly-nal írom?! Az újságíró mumusa a sajtó- és nyomdahiba. Főleg, ha nem tehet róla, ám a neve mégiscsak ott áll a cikk végén. Persze hogy nem maradhatott ki ebből Miklós sem. Számára a legemlékezetesebb a Hortobágyi Állami Gazdaság főmérnökével megjelent interjú volt. Az egyik mondat így hangzott: „Erre a kérdésre a főmérnök úr megvakarta az üstökét.” De úgy választotta el az üstökét a nyomdász, hogy az „üs-” a mondat végére került, a szó többi része pedig a következő sor elejére. Ami aztán úgy jelent meg a lapban, hogy végül az „üs-” lemaradt...- Már másnap fél hatkor csörgött a telefon otthon: gratulálunk, ez egy bátor cikk, néven nevezi a dolgokat. Égtem, mint a gyapotraktár, mert az én nevem volt ott. Mondanom sem kell, kaptam meleget meg hideget is — nevet fel Miklós. Nem kevésbé emlékezetes kollégánk számára a Szövetség újságba írt cikke sem. (Nem mellékes megjegyzésként: bedolgozott a Szabad Földhöz, az MHSZ Élethez, a Képes Újsághoz, és a Népsportban is jelentek meg írásai.) — A Palotási Állami Gazdaságnak volt egy kacsafarmja, és ott egy Tyereskova Szocialista Brigád. A cikkhez két kép került be, csakhogy a tördelőszerkesztő felcserélte a fotókat. A Tyereskova brigád képe alá került a „Tipegő, vágásra érett kacsák” képszöveg, míg a Tyereskova brigád képaláírás fölé pedig a üpegő kacsák képe. Meg is kaptam ezektől a nőktől, miszerint visszaéltem a hatalmammal - pedig csak a tördelő cserélte fel a képeket. D. Szabó Miklós világéletében kétfajta témájú cikket kedvelt igazán, és ilyeneket is írt: vagy a humoros, vidámakat, vagy emberi sorsokról szóló döbbenetes cikkeket. hogy az ostorát szúrják a sírhantja tetejébe. Az ostort azonban ellopták... Csapongunk a történetek között, oda-vissza haladva az időben. így térünk rá a főhivatású újságírói kezdetekre, amikor is 1977-től öt évig Szolnoktól száz kilométerre, Tiszafüreden volt tudósító, és ott is lakott D. Szabó Miklós. Azt mondja, ezzel szerencséje is volt, mert maga találArról írni, amiről az emberek beszélnek, fogalmazásban, hogy min- se, és szeretettel közelíteni a riportalanyokhoz. Ezek jelentik D. Szabó Miklós ars poeticáját D. Szabó Miklós tavaly vehette át a megyei Jubilumi Prima Díjat- Az egyik legfurcsább riportalanyom egy Piros Zsiga nevű ember volt, aki Kunmadaras és Tiszaörs között lakott egy tanyán. Hét felesége volt, mind törvényesen. S hogy miért ennyi? Erre azt mondta az öreg, hogy valószínűleg volt hozzá tehetsége. Már nem vagyonilag, hanem lámpa- fúvás után. Ő asszonyt sose szidott, nem bántott, mint a hímes tojással, úgy bánt velük. Csak simogatni kellett őket. Mondom, ezek szerint Zsiga bátyám ismeri a nőket? „Én ilyet nem mondtam - felelte. - Kevés ahhoz egy élet, hogy a nőket kiismerje az ember. Na de kérdezze meg, akinek 14 asszonya volt, annak már csak nagyobb a tapasztalata, ugye.” Itt fejeztük be. Az egyik legdöbbenetesebb, ami hirtelen előugrik, az egy árva szolnoki lány sorsa volt, akinek először meghalt az apukája, majd az anyukája, és ott maradt 18 évesen teljesen árván. Egyszerűen nem tudott mit kezdeni önmagával, bár segítettek neki családsegítők meg az emberek, de mégis szörnyű volt, hogy néhány hónap alatt mindkét szülőjét elveszítette. Végül úgy állt talpra, hogy örökbe fogadta egy jászsági házaspár. Ma már főiskolás a lány. De mondom, rengeteg ilyen, szomorúan gyönyörűséges esetről írtam. Mint például egy kunhegyesi öreg kocsis haláláról, akinek az volt az utolsó kívánsága, ta ki a témákat, nem nagyon szóltak bele a főnökök. Kéthetente bejött a szerkesztőségbe, és akkor egyeztettek, de azt is csak nagy vonalakban.- Hamar rájöttem, hogy nekem a gazdasági témák nem mennek. Magyar-orosz szakos tanár voltam azelőtt, a történelmet is szerettem, ezért az emberi történetekhez vonzódtam. A politika sem érdekelt különösképpen. Viszont azt mondták, hogy menjek ki az emberek közé, és arról írjak, amiről ők beszélnek. Ez az alfája és ómegája az újságírásnak. A jó újságíró mindig arról ír, amiről az emberek beszélnek. Ezt pedig csak úgy lehet megtudni, ha kimegyünk közéjük. Sosem volt autóm a szemem miatt, viszont volt egy kis robogóm. „Borzasztó” sebességgel — a végsebessége 38 km/h volt - szeltem a kilométereket, és azzal kora tavasztól késő őszig mindenhova elmentem, s emberekről írtam. Méghozzá általában a kisemberekről. Nálam a kisemberek voltak nagyok. Vezetőkről ritkán írtam, ellenben mindig csodáltam azt, aki alacsony fizetésből, kis nyugdíjból nemcsak hogy eltartja magát, de segít a gyerekének, az unokájának, és nem segélyért járkál, hanem dolgozik, kertet művel, jószágot tart. Rengeteg ilyen hős van, csak nincs időnk felfedezni őket, és úgy megírni a cikket, hogy azt mindenki értse. Mert az is nagyon fontos! D. Szabó Miklóstól pedig mi sem állt távolabb, mint az íróasztal mögötti újságírás. Nincs olyan települése a megyének, ahol meg nem fordult volna, ahonnan ne hozott volna érdekes, olvasmányos írásokat. — A legjobban az Isten háta mögötti helyekre, tanyákra, kisfalvakba szerettem járni. Tudniillik ott mindenki ismer mindenkit Ha elmegyek valahová, akkor betérek a kocsmába. No nem inni, hanem ahogy egykori tanárom tanácsolta: fizess egy fröcs- csöt az embereknek, és rögtön tudni fogod, mit beszél a falu. Ha lerántod róla a maligánfokot, akkor rájössz, hogy tulajdonképpen minden igaz. A szerkesztőségben Miklóst sokan irigyelték, hiszen olyan témával is ő foglalkozott, mint a szép lányok. A férfi kollégák igencsak néztek, amikor egy-egy csinos ifjú hölgy kereste őt. S honnan is ered mindez? Szolnokon rendezték meg 1985-ben, a Tiszaligetben a legelső megyei szépségversenyt. Az ide meghívott kolléga viszont, mit szépítsük, kissé beborozott, így nagy bajban volt. Ekkor a szerkesztő Miklóst ugrasztottá helyette. Olyan jól sikerült ez a beugrás, hogy „rajta maradtak” a szépség- versenyek és vele együtt a szép lányok.- Elmondhatom, hogy minden valamirevaló megyénkbéli szépségkirálynőt én fedeztem fel, én írtam róluk. Csótó Kláritól kezdve Sági Csillán, Polgár Krisztinán át Debreczeni Zitáig hosszan sorolhatnám, és fel is léptettem őket sok helyen. A legérdekesebb tanulságos történet a kisújszállási Csótó Klárihoz kapcsolódik. Sokáig készült, pedig rohantunk volna Kunhegyesre, egy rendezvényre. Akkor leszidtam Klárit, SZÜLETETT: 1942. június 10., Kunhegyes ISKOLAI VÉGZETTSÉG: Kossuth Lajos Tudományegyetem, Debrecen (magyar szak) családi állapot: nős, felesége pedagógus, akárcsak Miklós (32 éves) és Zoltán (29 éves) fiuk munkahelyek: Ganz-Mávag (Budapest), Mélyfúró-berendezések Gyára (Budapest), Kossuth Úti Általános Iskola (Kunhegyes), Szolnok Megyei Néplap-Új Néplap elismerései: Kiváló Munkáért, Bálint György-díj, Jász- NagykunSzolnok Megye Újságírója (kétszer), Szolnok Város Újságírója, Jubileumi Príma Díj, Pro Cultura (Kunhegyes) hobbi: kertészkedés a család tápiógyörgyei kertjében, olvasás, illetve a munkája maga, az újságírás aki egy nagyon művelt, finom lány: „A kutyafáját, te vagy a megnyitó, téged várnak, tolódik az egész rendezvény, hát mit ga- tyáztál már?” Rám nézett a nagy, gyönyörű szemeivel, potyogtak a könnyei: „Miklós bácsinak köny- nyű - felelte. - Maga egyformán szép, de nekem, meg minden szépségkirálynőnek, hogy szép legyek, nagyon kell készülnöm.” Te Úristen, gondoltam, ha én szép vagyok, akkor itt valami nagyon nem stimmel, mert az én szépségemen már csak egy kiadós kocsmai verekedéssel lehetne rontani. De a viccet félretéve: akkor jöttem rá a nagy titokra, miszerint ezek a szép lányok nagyon sebezhetők. Bizony szeretni kell őket, mint ahogy az ösz- szes riportalanyomat is, szeretettel kell írni róluk. Egyébként jómagam sosem írtam senkiről sem lekicsinylőleg. S hogy miként telnek majd a napok D. Szabó Miklós számára a mindennapi szerkesztőségi munka nélkül? — 1960. szeptember 27-én kezdtem a Ganz-Mávagban, mint segédmunkás, és 2010. október 1-jén tettem le a tollat. Igaz, 2002- .ben már nyugdíjba mentem, de utána még három évig dolgoztam a nyugdíj mellett. Öt éve végleg nyugdíjas lettem volna, ám egy felmérés szerint engem olvastak a legszívesebben, így azt mondta a főszerkesztő, maradjak még. így teljesedett be aztán az ötven év. Most egy kis erőgyűjtés következik, és ahogy az erőm engedi, majd bejárogatok a szerkesztőségbe. De ez már csak olyan levezetés. Legújabban családtörténeteket, családregényeket írtam-írok. Például már papírra vetettem nagymamám történetét, akinek még betyárok ud- varolgattak. Az pedig természetes, hogy a munkával telt ötven évem történetét is megírom... Újra közöljük a tíz legemlékezetesebb írást D. SZABÓ MIKLÓS néplapos pályafutása során mintegy húszezer cikket írt, a kishírektől az egész oldalas riportokig. Ezeket az évek során gondosan le is könyvelte, összegyűjtötte dossziékban. Úgy véli, közöttük van néhány száz olyan, ami említésre érdemes jelenleg is. Ezek közül válogatott ki tíz, számára legemlékezetesebb írást, amelyeket az Új Néplap hasábjain hamarosan újra közölni fogunk.
