Új Néplap, 2010. január (21. évfolyam, 1-25. szám)
2010-01-05 / 3. szám
TÜKÖR ÚJ NÉPLAP - 2010. JANUÁR 5., KEDD Az álló tehervonatit rohant a személy visszapillantó A 680 utas közül 45 - köztük 17 gyerek - azonnal meghalt az ütközés során Óriási hó fedte a világot 1963. december 24-én reggel. Akkoriban jóval kevesebb gépkocsi volt, így az emberek vonattal utaztak a nagy bevásárlásra a fővárosba. Reggel kilenc óra előtt egy perccel, Szolnoktól mintegy három kilométerre, a paládicspusztai feltételes megálló körül súlyos vasúti szerencsétlenség történt. A Nyugati pályaudvarról induló személyvonat belerohant a nyílt pályán veszteglő te- hervonatba. D. Szabó Miklós A hőmérő -17 C-fokot jelzett, a látótávolság 40-50 méter volt, és a rohanó személy több mint ötven kilométeres sebességgel csapódott az előtte álló teherbe, amelynek mozdonyából kifogyott a víz. A jelzők hibátlanul működtek, az ütközés előtt egy kilométerrel álló sárgát jelzett, de ezt nem vette észre sem a mozdonyvezető, sem a két társa, így nem is lassítottak. Amikor észrevették a bajt, 50-60 méterre lehettek az ugyanazon a sínen álló tehervonattól, holott a megálláshoz 300 méter féktávolság kellett volna. A személyvonat mozdonya fél oldalára dőlt, és a hatalmas csat- tanást egy másodpercig dermedt csend követte. Majd az épen maradt kocsikból kiugrottak az emberek, a sebesültek pedig jajgatni kezdtek. A mozdonyvezető, Sz. J. félőrülten rohant a feltételes megálló felé.- Segítség, segítség! - majd haiálsápadtan állt a szerelvény mellett. Az összeütközés ereje akkora volt, hogy a 13 személykocsiból csak négy maradt a sínen. Ráadásul a mozdony után lévő három kocsi közül a gyermekeké, s a velük utazó szülőké teljesen összetört. Ez a kocsi régi, favázas szerkezetű volt, így nem bírta az összeütközés erejét. Belőle ép rész nem maradt, így nem véletlen, hogy a 45 halott között 17 gyermek is volt. Sőt, még további 27 súlyos és 5 könnyebb sérült, akik kórA személyvonat vezetői féktávolságon belül észlelték a pályán veszteglő tehervonatot. Képünk illusztráció. házi ápolásra szorultak. A halottak nagy része az első három kocsiban ült, mivel a személyvonat harmadik kocsija ráfutott és szinte letarolta a gyerekkocsit. ★ ★ ★ Vajon hogyan emlékeznek a szerencsétlenség életben maradt utasai erre a döbbenetes másodpercekre? Hét olyan család is volt ezen a vonaton, ahol vagy mindannyian meghaltak, vagy csak egy, esetleg két személy maradt életben. Az elsőfokú bírósági tárgyaláson felolvasták azt a levelet, amelyet egy, még akkor is kórházban lábadozó ember írt. — Ültem a pádon, és egyszer csak nagy csattanást hallottam. Aztán a kocsi összecsuklott, mint a harmonika. A lábaim térden felül a két pad éle közé szorultak, az élek villámgyorsan közeledtek egymáshoz. Azt még láttam, hogy letépi a lábaimat, azután már csak a kórházban tértem magamhoz. Györgyi akkor éppen nyolcéves kislány volt, és a szüleivel, valamint a két évvel idősebb nővérével utaztak a második, azaz a gyermekkocsin a nagymamához, Csongrádra. A lányok az ablakot huhukolták, hogy kiláthassanak a behavazott tájra. Beszéltek arról is, hogy a nagyszülők talán már a karácsonyfát is feldíszítették. Györgyi így idézte föl azokat a másodperceket:- Előbb egy hatalmas csatta- násra emlékszem, aztán a nővérem ölébe röpültem. Azt hittem, ő rántott magához, játékból. Aztán szétrobbant az ablaküveg, szilánkok repültek, és minden elsötétült. A szép alsó tagozatos kislány soha nem látta viszont élve az apukáját, anyukáját, tízéves nővérét. Csodával határos módon meggyógyult, Később édesapja legjobb barátja vette magához, és nevelte a feleségével együtt. A kislány soha többé nem beszélt nyíltan erről a napról, évekig sikoltozva ébredt. A sebek idővel behegedtek, és ma már családjában, önállóan él. Egy olyan puha fészekben, amelyet mások raktak alá. Vajon el tudja-e felejteni azt a másik, az eredeti családját, akiket pillanatok alatt elveszített? Józsi tizenöt éves volt, amikor az édesapja ebben a vasúti szerencsétlenségben meghalt. Amikor ezt otthon megtudták, az édesanyját is kórházba kellett szállítani. Józsi zenét tanult, muzsikus szeretett volna lenni, de kellett a pénz, és így segédmunkás lett. Majd kitanulta a lakatos-, azaz a vasasszakmát. Csendes, szorgalmas fiú lett, állítólag jó szakember vált belőle. Hogy milyen hegedűs lett volna, ez örök rejtély. A szolgálatba azzal a kopott vasutastáskával jár, amellyel édesapja indult a műszakokba. Képtelen megválni tőle, mert ha megfogja, állítja, érzi édesapja keze melegét. Aki úgy ment el, hogy el sem tudott búcsúzni tőle. Egyetlen fiuk nagyon nehezen született, 14 év házasság után. Már-már lemondtak róla, de bekövetkezett a csoda. Az apa már 51 múlt, az anyuci 40. Madarat lehetett volna velük fogatni, ők voltak a világ legboldogabb szülői. Mivel tanyán éltek, a legény Pesten járt iskolába, az édesanya özvegy nővérétől. Viszont ekkor téli szünet volt, röpült a fiú haza, a szülőkhöz. Pontosan ezzel a vonattal. Kimentek elébe, de késett a vonat. Aztán jött a hír: Nem is jön, mert a szerelvény összeütközött, kisiklott. Gépkocsit fogadtak, és a két megtört szívű ember Szolnok felé araszolt a csúszós, havas úton. Reménykedtek, hátha csak megsérült a fiuk, de sajnos már csak a halottasházban találkozhattak életük értelmével. A szülők összeborultak a kórház kertjében, mint két kiszáradt fa. Fent ragyogtak a csillagok, szikrázott a hó, de ők csak a sötét eget látták belőle... * * * A mentésben segített a magyar honvédség, de adtak gépeket a szovjet alakulatok is, mert a nagy hóban nehéz volt megközelíteni a szerencsétlenség színhelyét. Hét család maradt részben vagy teljesen árván. A Legfelsőbb Bíróság 14 év szabadság- vesztésre ítélte a mozdonyvezetőt, és ettől a foglalkozástól örökre eltiltotta. A figyelő fűtő 3 év szabadságvesztést kapott. A mozdonyvezető valószínű letöltötte a büntetését, bár erről nincs pontos adatunk. Akkoriban volt egy kisgyereke. Egyébként kiváló dolgozó volt, remek szakember, de életében egyszer, 1963. december 24-én kilenc óra előtt végzetesen, jóvátehetetlenül tévedett. Hiába, vannak olyan szakmák, ahol a pillanatnyi kihagyás családok özönét döntheti gyászba. Akadnak hivatások, ahol soha nem szabad tévedni, legyen az illető pilóta, mozdonyvezető, esetleg hajós- kapitány. Valamikor ő, még a hetvenes évek második felében, hazamehetett szeretteihez. Igaz, a fiából akkorra legény lett. De a negyvenöt áldozat, közöttük a tizenhét gyerek soha nem foghatta meg többé a szülői ház kilincsét. (Köszönetét mondunk a megyei levéltárnak és dr. Varga Árpád főügyészhelyettesnek az átadott dokumentumokért.) Nehéz volt megközelíteni a helyszínt A szolnoki Nánai Tibor akkoriban a kórházban dolgozott:- mint fiatal legényt, engem is rögtön mozgósítottak, egyébként is annyi volt a sérült, hogy mindenkinek be kellett jönni. Óriási hó borította a tájat, és a betegszállítók is csak úgy bírták megközelíteni a szerencsétlenség színhelyét, hogy előtte a magyar és a szovjet katonai alakulatok harckocsikkal utat törtek a hóban. Az ütközés úgy nézett ki, mintha háború, bombázás lett volna. Legalábbis az első kocsiknál. Emlékszem: ruhák, bőröndök, síró, jajgató vagy mozdulatlan emberek voltak mindenfelé. Csupa piros volt a szerelvény eleje. Kiderült, valahová őrölt paprikát vittek, jókora tételben, és ez mind kiborult a friss hóra... wxmmxncm Az egyik leghasznosabb sorozat az igényes könyvkiadványok sorában a Mindennapi történelem. Érdekesen, olvasmányosan, lebilincselő- en, gazdag képanyaggal, térképekkel és tetszetős kivitelben mutat be az olvasóknak egy-egy kort, történelmi időszakot. A legújabb kötet a régvolt Egyiptomi Birodalomba vezet el bennünket, Hétköznapi élet a fáraók korában címmel. Egyiptom ókori történelmét újabban ismét „divatba hozták” a kutatók, mondhatni szerencsére, mivel így nem felejtődik el egy több mint 4000 évvel ezelőtti birodalom és lenyűgöző kultúra az utókor előtt sem. A könyvben sorra veszik a francia szerzők a fáraók korának családi és erkölcsi életét, a lakóhelyeket, a ruházatot, az ételeket, a vallást és hitet, a társadalmi rétegződést, a hadsereget és a háborúkat, a kultúrát és a szórakozást. Megelevenednek előttünk a sok-sok ezer évvel ezelőtti emberek, testet öltenek ha csak lapokon is a szereplők, a nevesebb személyek és a hétköznapi emberek egyaránt. Megtudhatjuk, miként is töltötték mindennapjaikat az egyiptomi férfiak, nők, gyerekek, hivatalnokok és rabszolgák. (Hétköznapi élet a fáraók korában. Kiadó: Corvina) ■ B. Gy. Tv-notesz VALKO MIHÁLY ROVATA Helyénvaló-e egy szilveszteri műsorról még néhány nap múltán is beszélni, amikor jól tudjuk, a csodák is legfeljebb csak három napig tartanak. Igen, ha van miért visszagondolni rá, miként Szolnokról, a Tisza-partról a nagyvilágba is „bocsátott” óévbúcsúztatóra, mely ezúttal is egy vállalkozó kedvű színház, a Szigligeti és egy értékorientált televízió, a Duna példás összefogásával jött létre. Nem is annyira részletszépségei okán szólnék róla, bár azok is számosak. Szívesen emlékezem például Dósa Mátyás csillogó francia dalára, a úszások örömujjongós táncára, kellemes meglepetésként a kis Bor Panka lenyűgöző éneklésére, de Lőrincz Judit Határtalan szeretettel gyűlölettől izzó-lobogó Éjkirálynőjére is a Mozart-operából. Inkább azért, mert összbenyomásával hatott mélyen rám, felemelő, szeretetteljes hangulatával. A képernyő előtt is jólesett látnom, hogy nem holmi tűnő játék ez a gála, a Határok nélkül, hanem a szenvedély teremtő ereje munkálkodik benne, és határtalan szeretet fűti. A mottóként elhangzó Szeretethimnusz Pál apostoltól - határon túli színművészek mondják el - mintegy alaphangját adja a nagyszabású eseménynek. Úgy éreztem, hogy még a felhangzó muzsikából is áradt felénk a szeretet, ahogy a színház társulatának tagjai és a meghívott jeles vendégművészek, így Tókodi Ilona, Rost Andrea, Nyári Zoltán - aki a múlt évben nemzetközi operaversenyt is nyert - szólaltatják meg olyan odaadással, mintha muzsikájukkal át akarnának ölelni bennünket, mindazokat, határon innen és túl, akik magyarságukban együtt éreztek ezen a szép estén. Mert a szívvel, csínnal, léleköröm- mel megírt muzsikát, dalt avagy áriát szívvel és szépen énekelték el nekünk. S amely hatalmas ívet ír le a népszerű operettektől a közismert musicaleken át, a zene legmagasabb régiójáig, s úgy szárnyalt, hogy Rost Andrea Verdi-áriájában, a Traviatából már-már a meny- nyek magasába ért, hogy aztán odaröpítsen bennünket is. Balázs Péter, e gála szellemi atyja és színre álmodója köszöntőjében kedves közvetlenséggel tavaszról vizionált, melyet egy napsugaras nyár követ majd. Nos, melegét, helyenként a forróságát is mintha már ott érezhettük volna ebben a lélekemelő estében - télvíz idején is. (Talán ezért is nem hangzottak el ezúttal a felzendülő Szózatban a költő Vörösmarty lehangoló, nemzethalálról szóló sorai Molnár László előadásában?) Kellett pedig mindezekhez egy olyan színház, amely legmámorosabb, pezsgős pillanataiban sem feledkezik meg arról, hogy miközben szórakoztat, lelket is öntsön nézőibe. Ezt feltétlenül el kellett mondanom - utólag is.
