Új Néplap, 2009. október (20. évfolyam, 230-255. szám)

2009-10-29 / 253. szám

UJ NÉPLAP - 2009. OKTOBER 29., CSÜTÖRTÖK DIÁKVILÁG kicsit más... Elmúlt a szeptember... A fecskék elrepültek, nem hal­lani a csivitelésüket. Lehul­lanak a vöröses-barnás szín­skálában pompázó falevelek a fákról, melyek csupaszak lesznek, és várják a hótaka­rót. Telik az október... A le­zser ruhák már a szekrény aljában csücsülnek a meleg ősziek alatt. Sok ember szá­mára az október csak egy hó­nap, mely gyorsan eltelik, hűvös és sokszor csapadék­kal teli. De számomra még­sem egy egyszerű hónapot je­lent, hisz minden évben ek­kor ünneplem a születésna­pomat — idén a tizenhatodi­kat. Mégis, ami ilyenkor el­bűvöl, az a természet. Érzem a napsugár melegét, mely ci­rógatja arcomat egy őszi dél­utánon séta közben, és cso­dálatos gondolatokat ébreszt bennem. Mintha ilyekor el­csendesedne minden... vagy mégsem?! Hisz annyi ember kel útra, hogy megcsodálhas­sa az őszi tájat. Október, no­vember, december, és már itt is a karácsonyt váró tél... JÁNOSI HELLA, VKG, SZOLNOK A mosoly csodákra képes odafigyelés A gimnazista értekezése a kor erkölcsi értékeiről- - "-k . Megmutatták! Talán ez a legjel­lemzőbb szó az U20-as labdarú­gó-válogatottra. Az egyiptomi vi­lágbajnokság bronzérmesére méltán lehetünk büszkék, hi­szen csodálatos teljesítményt produkáltak. Elsősorban meg­mutatták, hogy még korántsem érdemes temetni a magyar fut­ballt. Ezek a fiúk még csak húsz­évesek, de olykor a gyönyörű já­tékuk, látványos küzdeni tudá­suk és az elért sikerek feledtetik velünk fiatal korukat. Azt mondják, hogy az idősebb, tapasztalt embertől lehet a leg­többet tanulni, ám ezektől a fiúk­tól is sok mindent átvehetnénk. Például azt, hogy az ő „munkás­ságuk” nem a hírnévről, az önző- ségről szól, hanem az igazi, szív­ből jövő játékról, valamint a ki­lencven percen keresztül tartó küzdeni tudásról... Szép volt fiúk! LIGLER ERIKA Ez is egy unalmas, esős, szürke keddnek indult. Hideg volt, fáztam, és megint a vonaton ültem, ami vitt be Szolnokra. Csíkos Roland, TPG Kint esett, fújt a szél, és vala­hogy éreztem, hogy én nem akarok Szolnokon leszállni. Nem volt kedvem senkihez se szólni, nem volt kedvem sem­mit sem csinálni. Általában az ilyen napokon támadnak az em­bernek — nem csak nekem, ha­nem szerintem mindenkinek — világmegváltó gondolatai. Lehet, hogy csak én érzem úgy, de mintha manapság az emberek elvesztették volna az erkölcsi értékeiket, és mint va­lami robotok — vagy nem is tu­dom, mihez hasonlítsam: talán mint hangyák a hangyaboly­ban -, mindenki végzi a dolgát, nem szól a másikhoz, nem törő­dik a másikkal, mindenki a sa­ját tennivalójával van elfog­lalva. A gyerekeink­re sem figyelünk oda, még a tévét se együtt nézzük, kü- lön-külön vacsorá­zunk, nincs semmi, ami manapság összetartaná a csa­ládot. De álljunk meg egy pillanat­ra! Hová lettek a hősök? Mert szerintem, ilyen időben lenne szüksége igazán mindenkinek egy legendás kék harisnyás, pi­ros köpenyes, sárga „S” betűs hősre, aki megmenti a hétköz­napok szürkeségétől és a szoci­ális megsemmisüléstől. De nem is supermannek kellene itt közbelépni! Elég lenne ha mi, hétköznapi emberek kicsit jobban odafigyelnénk a má­sikra. Hogy miről is beszé­lek...? Arról, kedves em­bertársaim, hogy már mindenki azon nő föl, olyan sorozatokat néz, amelyben családtagok tesznek ke­resztbe a másiknak, ahol nincsen fontosabb, csak a pénz. És ezt nézi a fél ország, szinte nap mint nap a tévében estén­ként. Vagy azt, hogy délutánonként egyes emberek a családi problémáikat, ami egyébként nem a képernyőre való lenne, ország-világ szeme láttára be­szélik ki. De még ha beszél­nék?! Kiabálják, köpködik, ve­rik le a másikon. És ezek az em­berek, ha minden igaz, pénzt is kapnak érte, ami - legalább is szerintem - nagy pofátlanság, vagy inkább butaság, esetleg szánalmas dolog... Gondolom e szavak után sok emberben az a kérdés merül föl, hogy vajon mit is akarok mondani? Hát, kérem szépen arra szerettem volna rávilágíta­ni, hogy figyeljünk oda a má­sikra, és legyünk kedvesebbek a másikkal, mivel a világ nem egy szuperhős hőstetteitől lesz jobb, hanem attól a sok kis ap­ró jótettől, amit tenni tudunk embertársainknak. Tehát kedves Asszonyom vagy Uram! Ki-ki minek érzi magát. Ha ön ezt a pár sort épp a buszon vagy a vona­ton olvassa, akkor ölelje meg, aki mellette ül, na jó, az is elég, ha rámosolyog! Higgye el, jól fog esni neki (és Önnek is). Vagy épp elég, ha köszönnek a busz­sofőrnek, mosolyognak a kala­uzra, leállnak a szomszéd, kis­sé flúgos nénikével beszélgetni, vagy megölelgeük azt a néha ki­csit bosszantó, szemüveges, za­bagép mélynövésű lánykát, aki nap mint nap zaklat (ez személy szerint rám vonatkozik - a szer­ző). De hát el kell ismerni, hogy ez a törődés jólesik, nem csak ha mi adjuk, hanem ha mi kap­juk. (Épp ezért örülök az én kis bosszantómnak, mert legalább valaki törődik velem.) De nem akarom bő lére eresz­teni a mondanivalómat, zárom is soraimat azzal, hogy bármi­lyen szürke, szomorú, esős nap­ra ébredtünk, mosolyogjunk embertársainkra, szeressük a másikat, hisz nekünk is jólesik, ha valaki szeret minket! Egy ölelés, sokszor eny- nyi elég, hogy jó legyen a napunk... Nehogy ti is elkapjátok! Nyár óta a csapból is a sertés­influenza „folyik”. Hogy mennyi áldozatot szedett, merre jár... Szeptemberben arról szóltak a híradások: Magyarországra is begyűrű­zött a vírus. Az iskolákban hasznos tanácsokkal látták el a diákságot. Ám mi, a ti­zenévesek úgy „védeke­zünk”, hogy ritkán mosunk kezet, mert a suliban hideg a víz. Reggel három puszival üdvözöljük egymást, vagy kézfogással. Olykor azok is részt vesznek az órákon, akik köhögnek. Ráadásul több gyümölcsöt is fogyaszt­hatnánk... Ha-ha-ha-hapci! Juj, már én is? Ahogy ezt ol­vassátok, vigyázzatok, ne­hogy elkapjátok... KOVÁCS ANNAMÁRIA, 10. D, TISZAPARTI GIMI Régimódi hangulatban Hét végén kipakoltuk a régi, ki­nőtt ruhákat. Régi ruhadarabok, amelyeket, amikor megláttam, annyi minden eszembe jutott. Nadrág, pulóver, póló: mindnek története, múltja van. Ha más is megnézné a szekré­nyét, biztos találna hasonló dara­bokat. Gondoljunk bele, mennyi­re fontosak ezek a „régiségek”! Ha mindet összegyűjtenénk, ta­lán az egész életünk ott lenne előttünk. Az én ruhatáram még nem lenne túl nagy a 17 évem­mel, de a nagymamáim... Ha az ő szekrényeik tartalmát elemez­getnénk, bizony előkerülne — ahogy ők mondanák - néhány „leánykori darab”. Emlékszem, kisebb koromban az unokatesó- immal, a húgommal divatbemu­tatót tartottunk a családnak a nagymamák régi ruháiból. „Jaj, ez milyen nagy divat volt ak­kor!”, mondták. Aztán a pakolá­skor mindig félreteszünk egy­két darabot, amit nem lesz szí­vünk elajándékozni, kidobni. Ta­lán sok év múlva a mi unokáink vonulnak végig ezekben a csalá­di kifutón. m SZŰCS SÁRA, VKG m ntírásokat U ^iv 0/iasíb, Tanterv szerinti szakmai gyakorlatát töltötte az Eagle Ottawa Hungary üzemében kilenc bőrdíszműves tanuló. A 42 órás gyakorlat a szolnoki Szolgáltatási Szakközép- és Szakiskola Ruhaipari Tagintézménye, valamint az autó­ipari beszállító cég immár hagyományosnak tekinthető együttműködése alapján zajlott. így játszottunk mi, vargások 24 órás vetélkedő Rómeó és Júlia, na és az áljapán vers Elkezdődött. Ezt a szót nem is ar­ra a hivatalos kezdetre értem, amikor október 17-én reggel megkezdtük a 24 órán át tartó já­tékot, hanem amikor elkez­dünk lázasan gyakorolni, . / festegetni és transzparen- 4L seket készíteni. Két héten keresztül mindig a suliban maradtunk tanítás után, és készültünk, hogy arra a bi­zonyos szombat reggelre minden a legsimábban menjen. Amikor aztán eljött a 17-e, korán találkoztunk. A meleg tea és a pogácsa után kereplőkkel és me- gafonnal indultunk el a felvonu­lásra. A felvonulás egész a Tisza- ligetig tartott. Ekkorra - azt hi­szem —sok szolnoki lakos álmát vertük fel, mert mindenki han­gosan skandálta a szurkolónótá­kat. A csarnokban minden csa­pat előadott valamit, nekünk a Rómeó és Júliát kellett három \ . perc leforgása alatt. Bár ifc klasszikus darabról be­szélünk, mégis sikerült egy kicsit fiatalossá és 21. századivá tennünk. A bemutatók után elkez­di1 dődött a játék, móka és kaca­gás. Többek között egy filmet kellett megelevenítenünk, aztán a versírással - japán (vagyis ál­japán) nyelven kellett írnunk - igencsak meggyűlt a bajunk. A makett- és mézeskalácsház-ké- szítést a csapat legjobb rajzosa­ira bíztuk, és nagy sikert arat­tunk. A legnagyobb sikert a kó­russal, a Mission impossible ze­néjével arattuk. A feladat után állva tapsolt nekünk a zsűri. A lelátón a szurkolók mind a 24 óra alatt kitartottak mellet­tünk. Bár a tavalyi elsöprő győ­zelem után idén csak a negyedik helyen végeztünk, a csapat ösz- szes tagjának maradandó élmé­nye lett a 24 óra. Sok segítséget kaptunk a szülőktől, akik ételt, süteményt hoztak nekünk, Óno­di Barbara tanárnőtől, aki 24 órán keresztül ott volt velünk, segített és lelkesített. És köszö­net nagyszerű csapatkapitá­nyunknak, aki remekül össze­tartotta bennünket. CSILLIK ORSOLYA, VKG 4

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents