Új Néplap, 2009. augusztus (20. évfolyam, 179-203. szám)
2009-08-07 / 184. szám
Szoknyás, fejkendős tiszazugi gyilkosok sorozat Összesen huszonhat lányt, asszonyt ítéltek el a példa nélkül álló arzénos perben ÚJ NÉPLAP - 2009. AUGUSZTUS 7., PÉNTEK T U li U It ÍJ A letartóztatott tiszazugi asszonyok a szolnoki fogház udvarán. A méregkeverőknek Nagyréven és Tiszakürtön 162 ember, többnyire hozzátartozók estek áldozatul Sorozatunk megtörtént gyilkosságokat elevenít fel. Egészen pontosan ma sem tudjuk, hogy 1912 és 1929 között hány ember szende- riilt jobblétre arzén okozta mérgezés miatt, de az tény: 162 esetben történt a régebben eltemetett elhunytak kihantolása. Döbbenetes, hogy a tettek elkövetői két kivétellel mind lányok, asszonyok voltak. Még találtunk egy szemtanút, azután a régi, elsárgult iratok között a kihallgatási jegyzőkönyveket lapozva kerestük a válaszokat. A munkában komoly segítséget kaptunk a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltártól, a megyei főügyészségtől, különösen dr. Varga Árpád megyei főügyészhelyettestől. Több, eddig sehol nem közölt adatot, titkot adunk közre. 10. D. Szabó Miklós Az arzénes perekben nem csak Nagyrév, de Tiszakürt is érintett volt Csordás Bálintné és Szabó Lászlóné személyében. A gyilkosságsorozat egy panasszal kezdődött. Madarász Józsefné egy ízben panaszkodott az apósára az urának: — Képzeld, az apád udvarolni akart nekem! Ráadásul még szerelmet is vallott... Hogy valóban így történt-e, vagy csak egyszerűen meg akartak szabadulni az öregtől, hogy a vagyon hamarább rájuk szálljon, ez már soha nem derül ki. A házaspár a helyett, hogy tisztázta volna ezt az egész kérdést a papával, éktelen haragra gerjedt: — Megleckéztetjük a vén idiótát. Úgy, hogy majd leszokik az ilyesmiről... Először Csordásnét, majd Sza- bónét keresték fel, mert a faluban ekkor már nyílt titokként kezelték, hogy rájuk mindig lehet számítani, ha van valaki a családban, rokonságban, akit el kellene tenni láb alól. Meg is egyeztek: 50 csomó rőzse, némi készpénz, és már vihetik is a mérget. Csordásné és Szabóné most is megtette a magáét, sikerült eltenni egy olyan idős férfit, akiről tulajdonképpen soha nem derült ki, miért is kellett meghalnia. Ennek is híre ment, olyannyira, hogy már más településekről is keresték őket. Mire aztán az illetékesek fülébe is belemászott a nyílt titoknak számító pletyka, már néhány ember: após, férj, kikapós szerető, gyerek, anyós idő előtt kiköltözött a temetőbe. Persze ez a bizonyos korsó is addig járt a kútra, míg egyszer eltörött. lőttek a csendőrök: egyszerre mindkettőjükért. Innen már nem volt visszaút: sem az idősebbik Csordásnénak, sem a fiatal és még szép Szabónénak, aki ráadásul akkor várta a kisbabáját. Az a furcsa és sajátos helyzet állt elő, hogy a kicsi a rácsok között érkezett a világra, cseperedett, játszott. Közben folytak a kihallgatások, a tárgyalások, amelyek eredményeképpen a tanúk vallomása után a két tiszakürti mé- regkeverőt gyilkosságokért, fel- bujtásokért kötél általi halálra ítélték. Hiszen ketten együtt nyolc, mások szerint tíz személy erőszakos megölésében voltak bűnösek. Enyhítő körülményt egyetlen fokon sem találtak, így az ítélet jogerőssé, végrehajthatóvá vált. A két nő ezt hallva, sírva fakadt, sőt Szabó Lászlóné annyira rosszul lett, hogy összeesett, és csak segítséggel tudott távozni a teremből, ahol az ítéletet kihirdették. Együtt követték el a tetteiket, egy napon, egymás után vezették őket a bitófa alá. A kivégzés 1931. június 21-én reggel hat és hét óra között történt. Szabónénak az volt az utolsó kívánsága, hogy az utolsó előtti földi éjszakáját csodaszép kisgyerekével tölthesse. A kivégzés szerda reggel történt, ezért a hétfő éjszakán a gyönyörű apróság még vele, mellette szuszogott. A foglárok kedd reggel vették el tőle. Sírva búcsúzott a csöppségtől, és amikor elvitték az ajtóig, arra kérte az őrt, hogy neki nincs más kívánsága az életben, csak hogy még egyszer magához ölelhesse kicsinyét. Erre a mord foglár még egyszer visszafordult, átadta néhány másodpercre a kicsit, aki állítólag még mosolygott is, amikor az anyja megpuszilgatta. így történt. A bitófa alá másnap reggel mentek. Először Szabó Lászlónét akasztották fel, a szemtanúk szerint teljes apátiában, beletörődve tette meg az utolsó lépéseket. Utána következett volna Csordás Bálintné, de az egymást követő kivégzések menete közé egy kis forgács került. Amíg Sza- bónét akasztották, Csordásné a zárkában öngyilkosságot akart elkövetni: egy vasdarabbal felvágta a kezét. Az őrök észrevették, a sebet bekötötték, majd néhány perc múlva, ugyanaznap, szerdán reggel a szolnoki fogház udvarán Szabó Lászlóné után Csordás Bálintnét Is felakasztották. Tulajdonképpen így és ezzel ért végett a tiszazugi arzénes per döbbenetes folyamata, amely után a Tiszazug név rossz híre miatt a településen lakók közül sokan névváltozást javasoltak. Ebben a legtöbb szavazatot a Ti- szaköröszug kapta, de végül ezt is elvetették. Úgy voltak vele az akkor élő, legbölcsebb ott lakók: nincs szükség új földrajzi névre, ahol sok tízezer dolgos ember, lélek között mindössze húszegy- néhányan követtek el olyan bűnöket az emberiség, de főleg a férfiak ellen, amelyek azóta is időnként megjelenik a fél világ újságjaiban, televíziós műsoraiban. Okulásként a mának, hogy hasonló esetek többé soha ne fordulhassanak elő. A tiszazugi arzénes asszonyok Hogy miképpen történhetett meg mindez a XX. század első harmadában, egy európai országban, vajon hogyan látja, magyarázza az előzményeket kiváltó okokat egy olyan ember, aki már csak szakmájánál, beosztásánál fogva is ért a kriminalisztikához? Dr. Varga Árpád, lász-Nagykun- Szolnok megye főügyészhelyettese véleményét az alábbiakban közöljük.- A jogtudomány mit mond a bűnről, hogyan fogalmazza meg annak természetét, milyen hatások kellettek ahhoz, hogy azon a pár négyzetkilométernyi területen, amelyet Tiszazugnak nevezünk, kevesebb mint két évtized alatt ennyien és éppen asszonyok vétsenek a „Ne ölj!" parancsa ellen?- A jogtudományi, ezen belül pedig jogelméleti megközelítésben azt tekintjük kiindulási pontnak, hogy az ember általában rendelkezik azzal a lehetőséggel és képességgel, hogy a magatartását tudatosan alakítsa. Viselkedési szabadságunk azonban nem korlátlan, annak a különböző szabályok (normák), szabnak határokat. A társadalmi normák létezése és az emberi együttélést szabályozó szerepe az emberi akarat, a választás szabadságának relatív önállóságára utal. A norma, általános tartalma szerint magatartásszabály, amely a lehetséges cselekedetek közül előírja a helyeset, a követendőt. Szokás, vallás, illem, erkölcs és a jog, mindenki számára ismerősen csengő fogalmak. Ezek azok a normarendszerek, amelyek az emberek együttélését hivatottak alakítani. Feladatuk, a nagyon összetett társadalmi kapcsolatok rendezése, a közösség szempontjából előnyös magatartásformák megteremtése, stabilitásának biztosítása. E norma- rendszerek a megsértésükhöz kapcsolódó következmények - jogi nyelven fogalmazva a szankciók - fajtája és súlya szerint is elkülönülnek egymástól. A szankció nem más, mint a társadalom, a csoport válasza az egyén normával ellentétes viselkedésére. A szankciók egyik, - nyugodtan állíthatom elsődleges — feladata, hogy belépjenek a magatartást megelőző motivációs folyamatba, és a szabályoknak megfelelő magatartás tanúsítására ösztönözzenek. Egy közösség tagjainak viselkedése, magatartása részben a normák tartalmára figyelemmel, részben pedig a valóságos társadalmi viszonyokhoz kapcsolódóan felismert (vagy vélt) érdekeiknek, szükségleteknek megfelelően alakul. Az élet produkál olyan eseteket, ilyen a tiszazugi arzénes asszonyok esete is, amikor a társadalom elvárásainak, a széles körben elfogadott normáknak nincs kellő befolyásoló ereje az egyén vagy csoport olyan belső, különös érdekeivel szemben, amelyek őket az általános követelményekkel ellentétes magatartásra késztetik. A különböző történelmi korokban az említett normarendszerek egymáshoz képest eltérő erővel, nem ritkán egymást is lefedve, de lényegében mindig együttesen hatva, a korra jellemző hierarchikus rendben határozták meg az emberek viselkedését, cselekedeteit. Amikor ez az egymásra épülő rendszer, akár a társadalmi-gazdasági változások akár háborús események következtében megbomlott, a hierarchikus rend legyengült, zilálódott. Az arzénes asszonyok legidősebbje 1862-ben született, a legfiatalabbak, a XX. század első éveiben látták meg a napvilágot. A XIX. század második felében Magyarországon a kiegyezés elősegítette a kapitalista fejlődés fellendülését amelyet a társadalom különböző rétegei eltérően éltek meg. A társadalmi változások üteme elmaradt a gazdaságitól, a feudális struktúra vontatottan bomlott fel. Az első világháború, majd Trianon csapást, csapásra halmozott. Ha csak egy kicsit is belegondolunk abba a történelmi korba, amelyben a perek vádlottjai megszülettek, felnőtté váltak, családot alapítottak láthatjuk, hogy a magyar társadalom ebbeniaz időszakban óriási változásokat, ellentmondásokat, tragédiákat élt meg. logelméleti megközelítésben tehát az én véleményem szerint, a korszak közvetítette hatásoknak nagy szerepe volt abban, hogy az emberek viselkedését meghatározó szabályok átértékelődtek, a rendszer bomlásnak indult, elemei egymással szemben hatottak és a tiszazugi települések asszonyai közül feltűnően sokan léptek a bűn útjára. Az asszonyi közösség szokásai, erkölcsi értékrendje nem csak tűrte és megengedte, hanem hosz- szú ideig azonosult olyan tettekkel, amelyeket a legerősebb norma, a jog évezredek óta büntetni rendel, és amelyeket az alkalmazott módszer, a sértetti kör, valamint az áldozatok különösen nagy száma miatt is mind a mai napig a kriminalisztikai különlegességek közé sorolnak itthon és az egész világon. — A változások milyen konkrét hatásai hozhatók összefüggésbe az arzénes esetekkel?-Úgy gondolom, hogy mielőtt a konkrétumokra térnék az ösz- szefüggések miatt, a szakterületem korszakos változásairól is kell néhány szót ejtenem. Az ipari forradalommal együtt járt a különböző tudományágak, így a jogtudomány fejlődése is. A XIX. században, főként annak utolsó harmadában a kapitalizálódás érdekében a római jogból átvett jogintézmények mellé újonnan, számos ma is irányadó szabályt dolgoztak ki. A kiegyezés után Magyarországon több, az állami és a gazdasági fejlődést segítő nagy jelentőségű törvényt fogadtak el. Döntően ebben a korszakban épült ki az állami és jogi intézményrendszer, amelynek működése alatt a tiszazugi „méregkeverések” zajlottak. (Folytatjuk)
