Új Néplap, 2009. augusztus (20. évfolyam, 179-203. szám)

2009-08-17 / 192. szám

2 ÚJ NÉPLAP — 2009. AUGUSZTUS 17., HÉTFŐ MEGYEI TÜKÖR A Hortobágy volt egykor a magyar gulág kitelepítettek találkozója Tiszafüreden és környékén három évet dolgoztak fel hat napban „Tisztelet az áldozatok­nak, megvetés az elköve­tőknek!” — e felirat áll a * Hortobágyon az egyik emléktáblán. Leghíresebb pusztánk nem csupán ki- lenclyukú hídjáról, szür­kegulyáiról és betyárcsár­dáiról lett még ismertebb. Mészáros Géza Történelmünk legelhallgatot- tabb korszakáról ma már emlé­kezhetünk, ha még mindighem tanítják elégségesen és hitelesen az iskolákban. Az elmúlt héten - 2003 óta minden évben - Tisza­füreden és környékén rendezték meg a Kitelepítettek Találkozó­ját: „3 év ó napban, avagy az el­feledett hortobágyi gulág” cím­mel a Tisza-tó fővárosa adott ott­hont az emléksorozatnak. A vá­rosháza parkjában elhelyezett emléktáblánál kezdődött és Kócsújfalun, a Kápolna-alap melletti téren fejeződött be a hat­napos rendezvény. Miközben az egykori kitelepítettek és rokona­ik, barátok és a magyar történe­lem sötét korszaka - a kommu­nizmus pokla — után érdeklődők helyszínbejárásokon, filmvetíté­seken, kiállításokon és előadá­sokon keresztül elevenítették fel az 1950 és 1953 között a horto­bágyi kényszermunkatáborok­ban történt borzalmakat. A rend­szerváltásig a még élő tanúk nem beszéltek, nem beszélhet­tek,és a „szigorúan titkos” levél­tári anyagok 1995-ig a történé­szek elől el voltak zárva. W. Balassa Zsuzsanna, egyko­ri hortobágyi fiatal így számolt be az általa kutatott események­ről: „1950-1953-ig több hullám­ban történt a családok elhurcolá­sa Hortobágyra, amit a korabeli hivatalos iratok „kitelepítésnek” A hortobágyi tanyákra kitelepítettek 2003 óta minden évben találkoznak egymással. Náluk hitelesebb tanúja nincs a kommunizmus rémtetteinek. neveztek. Pontosabban fedné azonban a valóságot az interná­lás vagy a deportálás kifejezés, mellyel létrehozták - egy telje­sen titkosan kezelt akció révén - akkori belügyminisztériumi szó- használattal a „Hortobágyi Zárt Táborok” rendszerét. Az első tö­meges elhurcolási hullám 1950. június 22-éről 23-ára virradó éj­szaka történt, s a déli határ men­ti falvakat sújtotta. A legnagyobb titoktartás és szervezettség volt jellemző a műveletre, melyet az ÁVH irányított központilag. A családok kevés holmit összepa­kolva szekerekkel indultak a leg­közelebbi gyűjtőhelyig, ahol az állomáson marhavagon-szerel- vény várta őket. A lezárt vagon­ban másfél napos utazás után a Hortobágyot átszelő vasútvonal valamely állomásán kirakodták, s gyalogosan vagy szekerekkel szállították a családokat az újon­nan létesített táborokba. Egy-egy tábor valamelyik hortobágyi ál­lami gazdasághoz tartozott, an­nak egyik tanyaközpontja a pusztaságban, juhhodály vagy marhaistálló. Közelében rendőr­őrs, melybe egy őrsparancsnok vezetésével 8-10 tagú fegyveres csapatot telepítettek az átlag 500-600, de esetenként 1000 fős táborok őrizetére. A külvilág­tól elzárva éltek itt, levél, cso­mag kivételes, megvonható ked­vezménynek számított, látogatót fogadni nem lehetett. Az ország népe nem tudott róluk, a megfé­lemlített falvak népe hallgatott. Három éven keresztül a tizenkét felállított táborban , közel. tízez­ren fordultak meg az 1953-as au­gusztusi szabadon bocsájtásig.” — Állandóan éheztünk. Nyá­ron megaszalódtunk, télen meg­fagytunk - szólaltattuk meg a ti­szafüredi konferencián a most 80 esztendős Báldy Bélát. Őt és a hortobágyi kitelepítés listá­jára bárki felkerülhetett, elég volt egy gazdag porta, egy szép városi lakás, vagy egy szemé­lyes ellenség. A cél azonban vi­lágos volt: elsősorban a pa­raszti és városi középosztály likvidálása és a társadalom megfélemlítése. A kommuniz­musnak a pártvezetés irányítá­családját még az elsők között, Mohácsról szállították a magyar gulágra. - Édesapám levente volt, majd a háború után keres­kedése lett. ló eszű ember volt, s ez volt a bűne. A Borzasra kerül­tünk, s abból éltünk, amit ma­gunknak megtermeltünk. Em­lékszem minden rettenetre, áve­résekre és az öngyilkosságokra, s arra is, amikor a téli fagyban az anyák a testükön melegítették fel a hóban kimosott pelenkákat. Az a legszomorúbb, és valószí­nűleg azért hallgatnak még ró­lunk, kitelepítettekről, mert a fe­lelősök és leszármazottaik még köztünk élnek — véli a hortobá­sa alatt álló, az agyukat úgymond kihasználatlanul hagyó munkásokra volt szük­sége. A magyarországi határ­sáv falvai esetében a szegé­nyebb paraszti réteget is nagy számban érintette a kitelepí­tés. A városi volt középosztály közé gyári munkások is kerül­tek szép számmal. gyi „Szibériát” fiatalon megjárt Báldy Béla. Az első, nem határsávból érke­ző csoportot a hatvani vasutas­asszonyok és gyermekeik képez­ték. 1950. június 19-én az újhat­vani Szent István plébánia előtt tömegmegmozdulásra került sor. A ferences szerzetesek el­hurcolása elleni, ÁWl.^Jjtal ki­provokált tüntetés után kegyet­len csapást mértek az újhatvani vasutas-lakótelepre. Akkor 33 családot hurcoltak el - a férfia­kat Recskre, a feleségeket és gyermekeket pedig a hortobágyi Borzasra és Kónyatanyára. Zsá- kai Piroskát és rokonait is ekkor száműzték a hortobágyi Konya- tanyára: — „Sztálin nevében, ro­ham!”. Ezzel estek az újhatvani­akra az ávósok, és ennek volt a következménye a kitelepítés. A déli határ menti falvakból első­ként érkezők voltak a Tito-béren- cek, mi, néhány héttel utánuk jövők pedig a klerikális reakció­sok. De minden osztályellensé­get hasonló jelzőkkel bélyegez­tek meg. Lett légyen az egykori grófkisasszony, színész, tanár vagy pap. Akárcsak a „Te ron­gyos élet” című filmben. Én 8, A deportáltak társadalmi összetétele az öcsém 3 éves volt. Apám vas­utas hivatalnok volt, értette a dolgát, ezért el kellett mozdítani a helyéről. A kommunizmus le­fejezte az országot. Internált és deportált okos parasztot, azaz kulákot és értelmiséget. Meg­nyomorította a papságot, és be­súgókká változtatta az ország la­kosságát. Minden társadalmi ré­teg ellenség volt. Még saját ma­guktól is féltek. De beszéljünk Hortobágyról. A Kónya-tanyán mi, gyerekek akár jól is érezhet­tük volna magunkat, ha anyáink meg nem szakadnak a munká­ban, s nem sírják át az egész na­pot. így aztán játék helyett mi is beálltunk a sorba. Azt tudom, hogy az fájt a felnőtteknek a leg­jobban, hogy nem tud mirólunk odahaza senki, s mi sem tudhat­tunk az otthon maradottakról semmit. Az egész életemet arra áldoztam, hogy minden ki telepi- tettet rehabilitáljanak, és min­den bűnöst felelősségre vonja­nak. Csakhogy, ahogy tapaszta­lom, a jelenkor politikai elitje er­re nem hajlandó. Azért nem, mert mi tudjuk, hogy kik vagy kiknek a szüleik verték le a kör­meinket, s aláztak porig bennün­ket — beszélt életéről Piroska. — Én a ferences rendi bebör- tönzöttek miatt és a ferences ba­rátokkal való bűnrészességgel alaptalanul megvádolt kitelepí­tettek miatt vagyok itt — vála­szolta érdeklődésünkre a rendi öltözetben megjelenő Hidász Fe­renc. - Jómagam csak 49 éves vagyok, xle tanítottak, s temet­tem is olyan társaimat, akiket bebörtönzött az akkori rendszer mondta Ferenc barát. A Cúnról elhurcolt Géczi De­zső a Lenin-tanyán, a Kunmada­rasról rabosított Kenyeres Imre a Borsós-pusztán volt gyermek­korában „elszállásolva”. Utóbbi kezdeményezte a tiszafüredi vá­rosháza előtti emléktábla felállí­tását. Ők és több százan szüléi­kért, rokonaikért, önnön magu­kért és internált társaikért láto­gatnak el évek óta a Kitelepítet­tek Találkozójára. A kitelepítések számokban Kezdete: 1950. június 23. __________ Ös szesen 451 településről deportáltak. Hortobágyi táborok száma: 12.________ Ös szesen 7282 embert hurcoltak el. Közülük 300-an a táborokban haltak meg. Összesen 2524 család szabadult ki végül 1953-ban._________________ FO RRÁS: ÚJ NÉPLAP-GYŰJTÉS A szépkorúak szinte megfiatalodak szórakozás Egész napon át tartottak a kulturális és sportversenyek Jókedvű ünnep avatta várossá Rákóczifalvát A Kunszentmártonban megren­dezett Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Idősotthonok Szépkorú, de Ifjúszívű Lakóinak Kulturális és Sportversenyén 16 csapat, 240 versenyző vett részt. A ren­dezvény elismertségét igazolja, hogy több mint 50 támogatója volt. Az idősek egész nap sport- és ügyességi, valamint kulturá­lis versenyeken vehettek részt. Ez utóbbi során például énekel­hettek, zenélhettek, színészked- hettek, verset vagy prózát mond­hattak, de akár tornázhattak is. A sport- és ügyességi versenyek számait is külön-külön díjazta a zsűri. A díjak nagy részét a Bal- láné Veres Éva által vezetett kun­szentmártoni Szociális Alapellá­tási Központ Idősek Otthona dol­gozói és lakói készítették. Mint megtudtuk, ebben az életkorban is fontos, hogy az em­ber egy közösséghez tartozzon, legyenek barátai. Nagyon sok szervezet alakult, amely ilyen és ehhez hasonló rendezvényeket szervez, hogy az idős korosztály is megtalálhassa a szórakozását. Nem csak magára a versenyre, hanem az azt megelőző időszak­ra is jókedvvel, mosolyogva em­lékeznek vissza a szépkorúak. A nap végén bár mindenkin lát- szódtak a fáradtság jelei, de ugyanannyira lehetett látni azt is, hogy a csarnokban mindenki szinte megfiatalodott. ■ Palatínus Nikolett Minden csapat érdekes és színes programokkal készült a napra Rákóczifalva, államelnöki dön­téssel, ez év július 1-jétől sorol­tatott be hivatalosan a városok közé, és szombaton a település polgárai is várossá avathatták. Az egész napos ünnepi forgatag­ban sok kívülről jött vendég ün­nepélyes szavaiból is megerő­södhetett a helyiekben: történe­te során immár harmadszor is városnak nevezhetik az e helyen álló települést. Kovács Árpád, az Állami Számvevőszék elnöke ad­ta át Tóth Lajos polgármesternek a városi rangot tanúsító okleve­let, valamint szimbolikus őrzés­re a város jelképes kulcsát - amit Berényi Sándor helybéli mester kovácsolt. Azt a kulcsot, amiről azt mondta a város első embere—üzenve kicsit a pesszi­mistáknak is —, hogy nem egye­dül szeretne az őrző lenni. Szö­vetségbe hívta a feladatra a tele­pülés minden lakóját. Rákóczifalva számára nem cél, hanem eszköz a várossá vá­lás - mondta a polgármester. Eszköz és út ahhoz, hogy igazán otthonos, élhető településsé vál­hasson a város. Tóth Lajos ki­emelte, hogy a településfejleszté­si rendszer a városok számára több lehetőséget rejt, mint a fal­vaknak, s ez volt az elsődleges oka a várossá minősítés kérel­mezésének. Megerősítette: város létére továbbra is „falvának” hív­ják majd a települést. ■ L. Murányi László

Next

/
Thumbnails
Contents