Új Néplap, 2009. augusztus (20. évfolyam, 179-203. szám)
2009-08-17 / 192. szám
2 ÚJ NÉPLAP — 2009. AUGUSZTUS 17., HÉTFŐ MEGYEI TÜKÖR A Hortobágy volt egykor a magyar gulág kitelepítettek találkozója Tiszafüreden és környékén három évet dolgoztak fel hat napban „Tisztelet az áldozatoknak, megvetés az elkövetőknek!” — e felirat áll a * Hortobágyon az egyik emléktáblán. Leghíresebb pusztánk nem csupán ki- lenclyukú hídjáról, szürkegulyáiról és betyárcsárdáiról lett még ismertebb. Mészáros Géza Történelmünk legelhallgatot- tabb korszakáról ma már emlékezhetünk, ha még mindighem tanítják elégségesen és hitelesen az iskolákban. Az elmúlt héten - 2003 óta minden évben - Tiszafüreden és környékén rendezték meg a Kitelepítettek Találkozóját: „3 év ó napban, avagy az elfeledett hortobágyi gulág” címmel a Tisza-tó fővárosa adott otthont az emléksorozatnak. A városháza parkjában elhelyezett emléktáblánál kezdődött és Kócsújfalun, a Kápolna-alap melletti téren fejeződött be a hatnapos rendezvény. Miközben az egykori kitelepítettek és rokonaik, barátok és a magyar történelem sötét korszaka - a kommunizmus pokla — után érdeklődők helyszínbejárásokon, filmvetítéseken, kiállításokon és előadásokon keresztül elevenítették fel az 1950 és 1953 között a hortobágyi kényszermunkatáborokban történt borzalmakat. A rendszerváltásig a még élő tanúk nem beszéltek, nem beszélhettek,és a „szigorúan titkos” levéltári anyagok 1995-ig a történészek elől el voltak zárva. W. Balassa Zsuzsanna, egykori hortobágyi fiatal így számolt be az általa kutatott eseményekről: „1950-1953-ig több hullámban történt a családok elhurcolása Hortobágyra, amit a korabeli hivatalos iratok „kitelepítésnek” A hortobágyi tanyákra kitelepítettek 2003 óta minden évben találkoznak egymással. Náluk hitelesebb tanúja nincs a kommunizmus rémtetteinek. neveztek. Pontosabban fedné azonban a valóságot az internálás vagy a deportálás kifejezés, mellyel létrehozták - egy teljesen titkosan kezelt akció révén - akkori belügyminisztériumi szó- használattal a „Hortobágyi Zárt Táborok” rendszerét. Az első tömeges elhurcolási hullám 1950. június 22-éről 23-ára virradó éjszaka történt, s a déli határ menti falvakat sújtotta. A legnagyobb titoktartás és szervezettség volt jellemző a műveletre, melyet az ÁVH irányított központilag. A családok kevés holmit összepakolva szekerekkel indultak a legközelebbi gyűjtőhelyig, ahol az állomáson marhavagon-szerel- vény várta őket. A lezárt vagonban másfél napos utazás után a Hortobágyot átszelő vasútvonal valamely állomásán kirakodták, s gyalogosan vagy szekerekkel szállították a családokat az újonnan létesített táborokba. Egy-egy tábor valamelyik hortobágyi állami gazdasághoz tartozott, annak egyik tanyaközpontja a pusztaságban, juhhodály vagy marhaistálló. Közelében rendőrőrs, melybe egy őrsparancsnok vezetésével 8-10 tagú fegyveres csapatot telepítettek az átlag 500-600, de esetenként 1000 fős táborok őrizetére. A külvilágtól elzárva éltek itt, levél, csomag kivételes, megvonható kedvezménynek számított, látogatót fogadni nem lehetett. Az ország népe nem tudott róluk, a megfélemlített falvak népe hallgatott. Három éven keresztül a tizenkét felállított táborban , közel. tízezren fordultak meg az 1953-as augusztusi szabadon bocsájtásig.” — Állandóan éheztünk. Nyáron megaszalódtunk, télen megfagytunk - szólaltattuk meg a tiszafüredi konferencián a most 80 esztendős Báldy Bélát. Őt és a hortobágyi kitelepítés listájára bárki felkerülhetett, elég volt egy gazdag porta, egy szép városi lakás, vagy egy személyes ellenség. A cél azonban világos volt: elsősorban a paraszti és városi középosztály likvidálása és a társadalom megfélemlítése. A kommunizmusnak a pártvezetés irányítácsaládját még az elsők között, Mohácsról szállították a magyar gulágra. - Édesapám levente volt, majd a háború után kereskedése lett. ló eszű ember volt, s ez volt a bűne. A Borzasra kerültünk, s abból éltünk, amit magunknak megtermeltünk. Emlékszem minden rettenetre, áverésekre és az öngyilkosságokra, s arra is, amikor a téli fagyban az anyák a testükön melegítették fel a hóban kimosott pelenkákat. Az a legszomorúbb, és valószínűleg azért hallgatnak még rólunk, kitelepítettekről, mert a felelősök és leszármazottaik még köztünk élnek — véli a hortobása alatt álló, az agyukat úgymond kihasználatlanul hagyó munkásokra volt szüksége. A magyarországi határsáv falvai esetében a szegényebb paraszti réteget is nagy számban érintette a kitelepítés. A városi volt középosztály közé gyári munkások is kerültek szép számmal. gyi „Szibériát” fiatalon megjárt Báldy Béla. Az első, nem határsávból érkező csoportot a hatvani vasutasasszonyok és gyermekeik képezték. 1950. június 19-én az újhatvani Szent István plébánia előtt tömegmegmozdulásra került sor. A ferences szerzetesek elhurcolása elleni, ÁWl.^Jjtal kiprovokált tüntetés után kegyetlen csapást mértek az újhatvani vasutas-lakótelepre. Akkor 33 családot hurcoltak el - a férfiakat Recskre, a feleségeket és gyermekeket pedig a hortobágyi Borzasra és Kónyatanyára. Zsá- kai Piroskát és rokonait is ekkor száműzték a hortobágyi Konya- tanyára: — „Sztálin nevében, roham!”. Ezzel estek az újhatvaniakra az ávósok, és ennek volt a következménye a kitelepítés. A déli határ menti falvakból elsőként érkezők voltak a Tito-béren- cek, mi, néhány héttel utánuk jövők pedig a klerikális reakciósok. De minden osztályellenséget hasonló jelzőkkel bélyegeztek meg. Lett légyen az egykori grófkisasszony, színész, tanár vagy pap. Akárcsak a „Te rongyos élet” című filmben. Én 8, A deportáltak társadalmi összetétele az öcsém 3 éves volt. Apám vasutas hivatalnok volt, értette a dolgát, ezért el kellett mozdítani a helyéről. A kommunizmus lefejezte az országot. Internált és deportált okos parasztot, azaz kulákot és értelmiséget. Megnyomorította a papságot, és besúgókká változtatta az ország lakosságát. Minden társadalmi réteg ellenség volt. Még saját maguktól is féltek. De beszéljünk Hortobágyról. A Kónya-tanyán mi, gyerekek akár jól is érezhettük volna magunkat, ha anyáink meg nem szakadnak a munkában, s nem sírják át az egész napot. így aztán játék helyett mi is beálltunk a sorba. Azt tudom, hogy az fájt a felnőtteknek a legjobban, hogy nem tud mirólunk odahaza senki, s mi sem tudhattunk az otthon maradottakról semmit. Az egész életemet arra áldoztam, hogy minden ki telepi- tettet rehabilitáljanak, és minden bűnöst felelősségre vonjanak. Csakhogy, ahogy tapasztalom, a jelenkor politikai elitje erre nem hajlandó. Azért nem, mert mi tudjuk, hogy kik vagy kiknek a szüleik verték le a körmeinket, s aláztak porig bennünket — beszélt életéről Piroska. — Én a ferences rendi bebör- tönzöttek miatt és a ferences barátokkal való bűnrészességgel alaptalanul megvádolt kitelepítettek miatt vagyok itt — válaszolta érdeklődésünkre a rendi öltözetben megjelenő Hidász Ferenc. - Jómagam csak 49 éves vagyok, xle tanítottak, s temettem is olyan társaimat, akiket bebörtönzött az akkori rendszer mondta Ferenc barát. A Cúnról elhurcolt Géczi Dezső a Lenin-tanyán, a Kunmadarasról rabosított Kenyeres Imre a Borsós-pusztán volt gyermekkorában „elszállásolva”. Utóbbi kezdeményezte a tiszafüredi városháza előtti emléktábla felállítását. Ők és több százan szüléikért, rokonaikért, önnön magukért és internált társaikért látogatnak el évek óta a Kitelepítettek Találkozójára. A kitelepítések számokban Kezdete: 1950. június 23. __________ Ös szesen 451 településről deportáltak. Hortobágyi táborok száma: 12.________ Ös szesen 7282 embert hurcoltak el. Közülük 300-an a táborokban haltak meg. Összesen 2524 család szabadult ki végül 1953-ban._________________ FO RRÁS: ÚJ NÉPLAP-GYŰJTÉS A szépkorúak szinte megfiatalodak szórakozás Egész napon át tartottak a kulturális és sportversenyek Jókedvű ünnep avatta várossá Rákóczifalvát A Kunszentmártonban megrendezett Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Idősotthonok Szépkorú, de Ifjúszívű Lakóinak Kulturális és Sportversenyén 16 csapat, 240 versenyző vett részt. A rendezvény elismertségét igazolja, hogy több mint 50 támogatója volt. Az idősek egész nap sport- és ügyességi, valamint kulturális versenyeken vehettek részt. Ez utóbbi során például énekelhettek, zenélhettek, színészked- hettek, verset vagy prózát mondhattak, de akár tornázhattak is. A sport- és ügyességi versenyek számait is külön-külön díjazta a zsűri. A díjak nagy részét a Bal- láné Veres Éva által vezetett kunszentmártoni Szociális Alapellátási Központ Idősek Otthona dolgozói és lakói készítették. Mint megtudtuk, ebben az életkorban is fontos, hogy az ember egy közösséghez tartozzon, legyenek barátai. Nagyon sok szervezet alakult, amely ilyen és ehhez hasonló rendezvényeket szervez, hogy az idős korosztály is megtalálhassa a szórakozását. Nem csak magára a versenyre, hanem az azt megelőző időszakra is jókedvvel, mosolyogva emlékeznek vissza a szépkorúak. A nap végén bár mindenkin lát- szódtak a fáradtság jelei, de ugyanannyira lehetett látni azt is, hogy a csarnokban mindenki szinte megfiatalodott. ■ Palatínus Nikolett Minden csapat érdekes és színes programokkal készült a napra Rákóczifalva, államelnöki döntéssel, ez év július 1-jétől soroltatott be hivatalosan a városok közé, és szombaton a település polgárai is várossá avathatták. Az egész napos ünnepi forgatagban sok kívülről jött vendég ünnepélyes szavaiból is megerősödhetett a helyiekben: története során immár harmadszor is városnak nevezhetik az e helyen álló települést. Kovács Árpád, az Állami Számvevőszék elnöke adta át Tóth Lajos polgármesternek a városi rangot tanúsító oklevelet, valamint szimbolikus őrzésre a város jelképes kulcsát - amit Berényi Sándor helybéli mester kovácsolt. Azt a kulcsot, amiről azt mondta a város első embere—üzenve kicsit a pesszimistáknak is —, hogy nem egyedül szeretne az őrző lenni. Szövetségbe hívta a feladatra a település minden lakóját. Rákóczifalva számára nem cél, hanem eszköz a várossá válás - mondta a polgármester. Eszköz és út ahhoz, hogy igazán otthonos, élhető településsé válhasson a város. Tóth Lajos kiemelte, hogy a településfejlesztési rendszer a városok számára több lehetőséget rejt, mint a falvaknak, s ez volt az elsődleges oka a várossá minősítés kérelmezésének. Megerősítette: város létére továbbra is „falvának” hívják majd a települést. ■ L. Murányi László
