Új Néplap, 2009. január (20. évfolyam, 1-26. szám)
2009-01-26 / 21. szám
ÚJ NÉPLAP — 2009. JANUÁR 26., HÉTFŐ 9 CSALÁDREGÉNY Az orosz forradalom magyar tanúja volt családportré Romanov herceg, Kirov lovásza, Móricz Zsigmond, lózsef Attila, Tersánszky tisztelője Édesapámról, idősb 1). Szabó Mik- gf lósról lesz szó, aki 2009-ben lenne I ■ ■ 111 éves. Sokszor elmondta, húszéves korára mindent látott és g mindennek az ellenkezőjét is tapasztalta. Spirálfüzetben lapuló feljegyzéseit, visszaemlékezéseit többször átolvastam, kijegyzeteltem. Magnóra mondott szavait megette az idő, de sok mindenre emlékszem belőle. Döbbenetes életutat járt be ez az ember a huszadik század vérzivataros esztendeiben meg később, és erről szeretnék néhány epizódot közreadni. Egy olyan lélekről, aki nyolcvanhét megélt éve közül negyvennégyet Kunhegyesen töltött. Hej, de sokszor emlegette a pipa mögül: Amerika először mindig összeugrasztja Európában a legerősebbeket, majd amikor azok hülyére verik, legyengítik egymást, belép a háborúba. Ezt tette 1917-ben, ugyanúgy 1944 júniusában. És a háborúból is ő jött ki legjobban, mert mindig más földjét rombolta, bombázta. Valószínű ezzel a nézetével ma, a nemzetközi nagytőke korában sem lenne egyedül az én apukám. Azért neki, mint világot látott embernek tartogatott még meglepetéseket a hetvenes évek vége, nyolcvanasok eleje. 1979 áprilisában egyszer egy lefüggönyözött autó állt meg az akkor még poros Csokonai utca végén, a Kossuth utcában. Beballagott a lakásunkba egy jól öltözött, diplomatatáskás úr, és a lényegre tért. — Jó napot kívánok, idős D. Szabó Miklóst keresem. — Itt áll ön előtt. — Kasza László vagyok, a Szabad Európa Rádió munkatársa. Hallottam, és tudjuk is, ott volt 1917-ben Szentpéterváron, a nagy Októberi Szocialista Forradalomnál. — No, nem mint bolsevik, Téli Palotát rohamozó, hanem magyar hadifogoly... — Kedves uram, ajánlok önnek egy soha vissza nem térő lehetőséget. Ha erre a magnóra beszél nekem egy-másfél órát arról, mi is történt ott igazán, és nem hallgatja el a szörnyűségeket sem, ötezer dollárt ajánl fel a szerkesztőségünk. Az összeg itt van nálam, és a beszélgetés után azonnal megkapja. Nagy pénznek, hatalmas ösz- szegnek számított ez akkor, hiszen ha háromévenként esetleg útlevelet kapott az ember, a korhadó, rothadó kapitalizmusba hivatalosan hetven dollárt vihetett magával. Apukám akkor már nyolcvanegy éves volt. Komótosan, sietség nélkül elkérte az igazolványát, feltette az olvasószemüvegét. Közben leültette a vendéget, majd alaposan megnézte az egészet. — Ide figyeljen Kasza úr, vagy mit tudom én minek hívják. Merthogy maga nem Kasza az biztos, hiszen amelyeket ön évek óta mond a rádiójában a szocializmus ellen, és tényleg Ön lenne az a rádióriporter, magát már a határon letartóztatták, jobb esetben visszazsup- polták. volna. Azt viszont elismerem, az irata olyan, akár az eredeti. De ha már ennyit fáradozott értem, egy első világháborús orosz hadifogolyért, maradjon velünk ebédre. Az anyju- kom éppen tyúkot vágott, húsleves lesz meg pörkölt, rizsával. És tudja, én úgy vagyok vele, ahol ketten jóllaknak, a harmadik sem marad éhen. Ami pedig az ajánlatát illeti, annak még most se jött el az ideje, éppen ezért kihagyjuk 1917-et, arról nem beszélek. Ezeket hallva, a bizonyos Kasza úr először meghökkent, majd elmosolyodott, és maradt. Valamikor a hetvenes évek végén, a nyolcvanasok elején (balról) édesapám, mellette én a másik oldalon anyukám és Attila keresztfiunk. Ő ma már az Amerikai Egyesült Államokban orvosként dolgozik. •: . vp Ellesett pillanatkép édesapámról: kinn az udvaron, a szőlők között Elbeszélgettek sok mindenről, kivéve a tizenhetes forradalmat. Megittak egy üveg házi bort, majd megették az ebédet. így apukám szegényebb lett ötezer USA-dollárral, meg nagy valószínűséggel egy letartóztatással. Mert a rendszerváltást követően, a kilencvenes évek elején megtudtam, Kasza úr bizony nem volt itt, ebben az országban. Sem 1979-ben, sem 1980-ban. Úgy tűnik, az öreg, világlátott, kétszeres nyugdíjast jó szimata, emberismerete még 1979-ben sem hagyta el. Akár 1981-ben. Akkor újra próbálkoztak, feltételezés szerint a belügyesek, hiszen bizonyos Smidt úr kopogtatott náluk. Ő már tízezer dollárt ígért neki az úgynevezett Amerika hangjától, ha beszél az orosz-szovjet forradalom rémségeiről. De az első szava ez volt: — Nem tudom ki küldte önt: az orosz KGB vagy a magyar titkosszolgálat, de erről Smidt úr szó sem lehet! A köpcös, kefefrizurás, őszülő úr erre úgy begurult, hogy egy alászolgájával kiviharzott. Nem csak a konyhából, hanem a portáról is. • Apukám nagyon büszke volt rám, hogy neki, a világlátott, hat- osztályos embernek - ha kitérővel is — tanár, újságíró fia lehetett. Nem az ötvenes, hatvanas években, hanem jóval később, a puha szocializmus idején. Nagyon szerette volna, ha ezt a históriát, hányattatásai, talpra állásai történetét már korábban, életében megírom. De hát erről, a szocializmus soha el nem múló- nak hitt idejében szó sem lehetett. Olyasmit állítani, hogy nem is volt 1917-ben igazi forradalom, amit az akkori és későbbi politikusok állítottak, hanem csak egy puccs, lehetetlen volt papírra vetni. Nem volt kiadó, aki megjelentette volna ebben, a Szovjetuniót mindig bőven majmoló országban. Temérdek emberi bölcsességet tanultam tőle, mert az igaz, hogy a két világháború meg szegény sorsa miatt egyetemre sose jutott, de azon kevesek közé tartozott, aki húszéves korára már kijárta a nagybetűs Élet egyetemét. Látott mindent, és mindennek az ellenkezőjét. Hatalmasakat porba hullani, és senkiháziakat hatalmassá válni. Természetesen ideig-óráig. Tudta, kegyetlen világ a kapitalizmus. Tele háborúval, gyilkossággal, de a szocializmus is az volt. Főleg a sztálini terror idején, amikor harmincmillió embert gyilkoltak meg. És mi ezt a szovjet példát követtük 1948 után, hiszen aki nem gazsulált a pártnak, annak annyi volt. Idős korára azért megenyhült a szocializmussal szemben, meg az is puhább lett, főleg a hetvenes évek végére. (Folytatjuk) Várjuk a hasonló történeteket! sajnos már elmentek azok az emberek, akik az első világháború katonái, részesei, hősei, szenvedő alanyai voltak. Esetleg a gyermekeik, unokáik élnek még. HA AZ EGYKORI, 1914-18 közötti magyar katonákról maradt hátra szóbeli, írásbeli emlék, esetleg korabeli fotó, kérjük, írják meg nekünk a pontos címet. Bárki megörökítheti apja, nagyapja egykori háborús történeteit, de mi is szívesen vállalkozunk arra, hogy felkeressük önöket, és megírjuk őseik majd egy évszázados emlékeit. VÁRJUK AZ ÍRÁSAIKAT a szerkesztőség címére: Új Néplap 5000 Szolnok, Mészáros Lőrinc út 2. A borítékra írják rá: „Történetek”. Nő létére békefenntartóként bejárta már az egész világot kalandos életút Dr. Kis Annamária Kunhegyesről jutott el egészen a New York-i ENSZ-palotáig A most hatvannyolcadik évét morzsolgató Kis Imre virtigli kunhegyesi, hiszen már a déd- szülei is ott éltek, dolgoztak. Az ősök még álmukban sem gondoltak arra, hogy az egyik késői leszármazottjuk, Kis Annamária úgy jár ki s be az ENSZ New York-i üvegpalotájába, mint ők valamikor a helyi iskolába. Imre két gyerekét viszont már messze sodorta az élet: a fiuk a fővárosban dolgozik a bankszektorban. Ott is lakik családostul. A lányuknak viszont kalandosabb sors jutott. Annamari általános iskoláit helyben végezte, és olykor álmodozott arról: ha felnő, bejárja a világot. A kisasz- szony Debrecenben érettségizett, majd felsőfokú tanulmányait az Államigazgatási Főiskolán végezte. Titokban arra vágyott, hogy felvegyék a rendőrtisztire, mert azért a katonás rend mindig tetszett neki. Nagyon boldog A kun lélek azért innen is hiába, a magyar, de a kun lélek is már csak olyan, hogy inkább búskomor, mint vidám. Nem szívesen mozdul ki a kuckójából, a szülőhelyéről, és ha csak teheti, tűzzel-vassal ragaszkodik hozzá. Ezt tette kezdetben Kis Annamari is, de hát a sok iskola elvégzése, diploma megvolt, hogy ez a terve is sikerült, és végül ezen a főiskolán megszerezte második oklevelét is. Közben úgy belejött a tanulásba, hogy főnökei javasolták neki a jogot is. Ez is sikerült. Megtakitörhet szerzése után kinőtte kisvárosát, és megfordult a világ több térségében is. Bizonyítva azt a régi igazságot, hogy egy viszonylag kis helyről is eljuthat az ember akár az Európai Unió vagy az ENSZ központjáig is. nult angolul is, és úgy volt vele: ennyi diploma után szerencsét Ez a szép, szőke lány az enyém! — mutatja a büszke apuka, Kis Imre kun- hegyesi lányát az egyik f lapszámunkban próbál az országtól távolabb is. Egy évet töltött a Sínai-félszige- ten, mint békefenntartó. Esztendő teltével más helyre, Szarajevóba vezényelték, ahol két és fél évet húzott le, majd ^ India, Banglades, Ciprus következett. Ennyi kitérő után csendesebb vizekre vezényelték, hiszen Brüsz- szelben, az unió központjában is eltöltött két évet. — A korábbi, zajos esztendők után itt jóval csendesebb hónapok következtek-mondta lapunknak. FOTÓ: MÉSZÁROS JÁNOS Majd következett az újabb kihívás, állás New Yorkban, az ENSZ fellegvárában. Egyelőre ott dolgozik. Azért közben sűrűn telefonál haza, Kunhegyesre, mert a szíve csücske ebben a kisvárosban maradt. Sajnos édesanyját néhány éve elveszítette. Közben elfogadta apukája új élettársát, hiszen régi igazság: élőnek élő a támasza. Apukáját is sokszor csábítja, látogasson ki hozzá, a nagy világvárosba. De Imre köszöni szépen már nem szívesen vág egy tíz-egynéhány órás légi útnak. Inkább várja, várják Anna- marit, aki évente egyszer-két- szer azért Kunhegyes felé veszi az irányt. ■ D. Szabó Miklós
