Új Néplap, 2009. január (20. évfolyam, 1-26. szám)
2009-01-13 / 10. szám
13 ÚJ NÉPLAP - 2009. JANUÁR 13., KEDD CSALÁDREGÉNY Az orosz forradalom magyar tanúja volt családportré Romanov herceg, Kirov lovásza, Móricz Zsigmond, József Attila, Tersánszky tisztelője Édesapámról, idősb D. Szabó Miklósról 8 lesz szó, aki 2009-ben lenne 111 éves. Sokszor elmondta, húszéves korára mindent látott és mindennek az ellenkezőjét g is tapasztalta. Spirálfüzetben lapuló feljegyzéseit, visszaemlékezéseit többször átolvastam, kijegyzeteltem. Magnóra mondott szavait megette az idő, de sok mindenre emlékszem belőle. Döbbenetes életutat járt be ez az ember a huszadik század vérzivataros esztendeiben meg később, és erről szeretnék néhány epizódot közreadni. Egy olyan lélekről, aki nyolcvanhét megélt éve közül negyvennégyet Kunhegyesen töltött. Megszeppent a hájas, nagydarab és már csak az előkelő származása miatt is nem ehhez szokott úr, és minden ízében remegve bicegett befelé a csendőrőrsre, ahol átadta az urat az ügyeletesnek. Ő pedig rosszat sejtve, elment az orvoshoz, bekötöztet- te vérző sebét, és látleletet vetetett fel. Bizony, volt oka az elővigyázatosságnak, mert nem telt bele bő óra, és a papa — aki akkor Rómában tárgyalt—már tudta, mi történt Leányfaluban a fiával. Az idős diplomata így válaszolt:- Megdöbbentett az eset, ugyanakkor tudom, az én fiam sem mindig kenyérre kenhető modorú. Ugyanakkor elfogadhatatlan, hogy egy törzsőrmesterféle úgy viselkedik a gyerekemmel, hogy kórház lesz a vége. Arról nem beszélt a kedves papa, hogy az egész incidenst akkor is kapatos, italos fia idézte elő. És ha a szúrás talál, akkor apunak annyi. Hiába, akkor is úgy volt: aki magas polcon ül, messze elér a keze, akár igaza van, akár nincs. Édesapám esete igen gyorsan hadbíróság elé került. Nagy szerencséjére egy olyan öreg ezredes tárgyalta, akit a nyugdíjaztatása előtt nem sokkal kiraktak a minisztériumból, és naponta kellett a fővárosból Vácra ingáznia, meg vissza. Szóval, utálta a főnökét, feletteseit, élen a minisztériummal. Éppen ezért figyelmeztette édesapámat.- Ide figyelj, fiam, ezért éveket is kaphatnál, de én nem adok neked még egy hónapot sem ezek javára. Viszont javaslom az azonnali leszerelésedet, nyugdíjaztatásodat, mert ebbe a döntésbe még a magasságos se köthet bele. Annak ellenére, hogy még csak harmincnyolc éves vagy, így valahol lesz időd meg talán lehetőséged más elfoglaltságot választani! Apu örömében majd' a hófehér hajú ezredes nyakába ugrott, hiszen ő is már régóta itt szerette volna hagyni ezt a testületet, a káderlapján olvasottak miatt, így a tárgyalás után 1936-ban leszerelt a csendőrségtől. Visszament Váchartyánba, és a feleségével együtt a kisboltjukban árult. Felváltva: az egyik nap ő, a másik nap a párja. Azután 1940-ben újabb baj történt: özvegy maradt, a felesége, Pintér Mária szívelégtelenségben hirtelen meghalt. Később megismerkedett anyukámmal, akivel 1941 júliusában Tápiógyörgyén polgári, majd református esküvőn örökre összekötötték az életüket. Apukám ekkor negyvenhárom éves volt, anyu pedig huszonöt. Hogy végül is Kunhegyesre költöztek, annak több oka volt. — Én gyendai vagyok — így apu. - De oda nem akartam menni, mert úgy éreztem, túlságosan kicsi hely. Kunhegyes azért jöhetett számításba, mert mégis járási központ, jó a református iskolája, azután vasútja is van, nem úgy mint Gyendának. így mindenképpen élhetőbb helynek tűnik, különösen, ha majd jönnek a gyerekek. így is lett: 1941 őszén költöztek Váchartyánból KunhegyesA kép két szélén a büszke szülők, közöttük csekélységem nyolc és félhónapos korban egy csörgővel Anyukám, apukám esküvő utáni képe, 1941 szeptemberében re, a Csurgó utca 807-be. Ez ma Csokonai utca 8. Ugyan apu eredetileg az alsóvégesi iskola (volt Vörös Csillag székház) melletti, főutcai lakást szerette volna megvenni, de az egy nappal korábban elkelt. így jöhetett a második változat, a Csurgó utca. A házat a nagy portával Kohn Bercitől vásárolták a szüleim ötezer pengőért. Én 1942-ben születtem, a húgom, Márta pedig 1945- ben. Apukánkat a második világháború 1944-es évében újra behívták, de rövid szolgálat után úgy döntött, elég volt a háborúskodásból. Megszökött, és bár keresték, eszükbe se jutott, hogy Pokoltanyán húzta meg magát anyai nagymamámnál, nagybátyámnál, egy Isten háta mögötti tanyán. Megszökni már csak azért is megszökött, mert már világosan látta, ezt a háborút is elveszítettük, akár az elsőt. Kinn dolgozott a határban: takaros kis körszakállt növesztett. Mindig nála volt a farzsebében egy Browing pisztoly, két tele tárral. Úgy volt vele, ha jönnek és igazoltatják, golyóval fogadja őket, az utolsót meg magának szánja. Hála Istennek, ez a tanya minden lakott településtől messze volt, és senkinek nem jutott eszébe a csutkakúpok, ligetes erdők, szántóföldek között egyetlen katonát sem keresni. Az őszi front elvonulása után lovas kocsival jöttünk haza a ti- szaroffi kompon, át Kunhegyesre. A házból minden mozdíthatók bútort elvittek, az ukránok telerajzolták a falakat szénrajzokkal, írással. Szerencsére a jó szomszédok szinte az utolsó szögig mindent visszaadtak. Apukám a nyugdíját mindaddig kapta, amíg a kopasz vezér, Rákosi nem került hatalomra. Ekkor egyetlen levéllel közölte vele, nincsen többé nyugdíja, elveszik tőle is. Meg sok ezer embertől. Miközben az új, kommunista hatalom csupa jót írt róla, egyetlen terhelő bizonyítást sem találtak, amikor igazolni kellett a múltját. Ráadásul már 1936-ban elkerült, nyugdíjazták a csendőrségen, ami akkor kimondott jó pontnak számított. Olyannyira, hogy kétszer hívták a pártba is, de ő igen kategorikusan nemmel válaszolt. Mondván: a mi családunkban sose volt divat a pártoskodás, és nem is lesz. így csak fizikai munkásként tudott elhelyezkedni, bár először a gyendai földet, az öt köblöst művelte, amelyben egy hold szőlő és gyümölcsös is volt. (Folytatjuk) Várjuk a hasonló történeteket! sajnos már elmentek azok az emberek, akik az első világháború katonái, részesei, hősei, szenvedő alanyai voltak. Esetleg a gyermekeik, unokáik élnek még. HA AZ EGYKORI, 1914-18 közötti magyar katonákról maradt hátra szóbeli, írásbeli emlék, esetleg korabeli fotó, kérjük, írják meg nekünk a pontos címet. Bárki megörökítheti apja, nagyapja egykori háborús történeteit, de mi is szívesen vállalkozunk arra, hogy felkeressük önöket, és megírjuk őseik majd egy évszázados emlékeit. VÁRJUK AZ ÍRÁSAIKAT a szerkesztőség címére: Új Néplap 5000 Szolnok, Mészáros Lőrinc út 2. A borítékra írják rá: „Történetek”. k/ A szolnoki Panteon újabb domborművel gazdagodik Három sírkő őrzi az ősök emlékét jászjákóhalma A dédapák leszármazottja ragaszkodik a településhez Gróf Szapáry Gyula, a megyénk és városunk történetében meghatározó szerepet játszó államférfi alakját hosszú időn. át méltatlan feledés övezte. A Budapesten 1832-ben született és Abbáziában 1905-ben elhunyt egykori miniszterelnök, Heves vármegye főispánja fiatal korában vidékünk szolgálatában kezdte politikusi pályáját. 1860-tól Heves vármegye alispánjaként szolgált, kilencszer választották országgyűlési képviselővé. Több ízben viselt miniszteri tárcát, Tisza Kálmán után 1890- ben bízta meg őt az uralkodó kormányalakítással. Szolnok városa neki köszönheti az Alcsi- és Ten- ke-puszták megszerzését, ahol a helyi gazdák juthattak termőföldhöz. A második világháború után emlékét igyekeztek kitörölni a köztudatból. Borbereki Kovács Zoltán alkotta szolnoki szobra elpusztult, a nevét viselő utcát 1948- ban átkeresztelték, csak 1990-től őrzi újra emlékét. A szolnoki ön- kormányzat újabb lépést tesz gróf Szapáry Gyula emlékének méltó megőrzésére. Január 20-án délután négy órakor avatják fel Szapáry Gyula önkormányzat által adományozott bronz domborművét, Simon Ferenc szolnoki szobrászművész alkotását, a Damjanich János Múzeum Panteonjában. A várost Szalay Ferenc polgármester képviseli, a család részéről Szapáry György lesz jelen az ünnepségen. ■ Sz. I. Amikor 1963-ban felszámolták az öreg temetőt Jászjákóhalmán, sikerült a síremlékek közül néhányat megmenteni az utókor számára. Három régi sírkő jelenleg a községháza hátsó udvarát díszíti, egyik azok közül egy Balkányi nevű redemptusé, egy olyan személyé, aki korábban földet váltott a településen. Az ő leszármazottjával váltottunk pár szót nemrégiben. — Az üknagyapámé, Balkányi Mihályé az egyik sírkő, amelyet a volt Helytörténeti Gyűjtemény épülete előtti parkban állítottak fel - mondta a jászjákóhalmi Balkányi Dénes, miközben a legkisebb síremlék mellé guggol a tujafáktól árnyas parkban. — A másik sírkő, amelyen a „Tót” név áll, az üknagyapám unokatestvéréé. Tősgyökeres lakosa vagyok a településnek, az őseim már 1720-ban itt voltak, a Nyírségből érkeztek Jákóhalmára, 1734-ben az akkori nyilvántartás szerint már földterülettel is rendelkeztek. A nagyapám 1907-ben, a településen huszadikként váltotta ki az iparigazolványát, kovácsmester volt. Bár a napokban született fiúunokám, a Balkányi név ki fog halni, mert két leánygyermekem van. Őrzöm az őseim emlékét, mely szép díszét is jelenti a településnek, ahol élünk, ahol éltek. ■ Békési Brigitta A Jászjákóhalmán élő Balkányi Dénes hűen őrzi ősei emlékét ír
