Új Néplap, 2008. december (19. évfolyam, 280-304. szám)
2008-12-30 / 303. szám
4 ÚJ NÉPLAP - 2008. DECEMBER 30., KEDD MEGYEI TÜKÖR Az ember csak egy gondolkodó nádszál interjú Valkó Mihálynak a boulogne-i erdőben sétálgatván is a szolnoki Tiszaliget jutott az eszébe Az idei megyei Príma-díj egyik birtokosa, közönségdíjasa Valkó Mihály Valkó Mihály az idei megyei Príma-díj egyik birtokosa, a közönség szavazatai alapján nyerte el a kiválóaknak járó elismerést. Ebből az alkalomból beszélgettünk vele. Munkatársunktól — Bár nyugdíjas, de tudjuk, azért dolgozik is. Most az érdekelne, mi az, ami mostanában különösképp foglalkoztatja.- Hogy immár 78 éves is lettem én, nem úgy, mint a költő egy kávéház szegletén (csak hogy rímeljen), hanem csendes otthoni magányomban üldögélve fotelomban, egyre többet és egyre gyakrabban gondolkodom azon: mi dolgom volt is nekem a világgal, és fordítva, neki meg velem. (Ezt persze korábban sem árt megtenni, szembenézni önmagunkkal). Bár gyanítom, meglett volna ő vígan nélkülem, nekem volt rá inkább szükségem. Mert helyet kellett keresnem és találnom is benne. És bizony ez nem ment köny- nyen, hogy egy mezítlábas pa- rasztgyerekből elvergődjem a tanárságig. Nem kevés akadályon át. — Mi adott erőt hozzá? — Hogy megtanultam már a szüleimtől, keményen meg kell dolgozni mindenért, hogy ingyen nem adnak semmit. Ők hajnaltól késő estig dolgoztak keményen, földmívelésből akartak megélni. Bár nem volt egyszerű a harmincas években, a nagy világválság után, amikor én is megláttam a napvilágot. — Ezek szerint sokat jelentett szüleinek a példája?- Meghatározóan sokat. Nem is tudom, hogy aki nem kapja meg családjától ezt a segítséget, hogyan indul el, mit is kezd magával. Nem az anyagiakra gondolok, mert sajnos ma azt látom, sok helyen nem adatik meg ez a fiataloknak, zátonyra futott házasságok, zavaros viszonyok a családok életén belül. — Egyébként milyennek látja a fiatalokat, a mai ifjúságot? — Egy biztos, sokkal fesztelenebbek, mint mi voltunk hajdanán. S azt látom, valahogy a világban is egyszerűbben és természetesebben mozognak.- Nem érzi úgy, hogy lenézik az idősebbeket? — Hát az attól függ, mert általában erről nehéz beszélni. Ha megrögzött szokásainkat vetik meg, s tán azt az időt, amit mi átéltünk, azt tartják szűknek és kevésnek számukra, netán elviselhetetlennek is, akkor talán nagyon is elfogadom ezt a részükről.- Mit gondol, azért nehéz ma fiatalnak lenni? — Sohasem könnyű, de úgy érzem, ma különösen nehéz. Irigylem és sajnálom a mai fiatalokat. Irigylem a nekünk elérhetetlen lehetőségeikért, hisz megnyílt előttük a világ, ugyanakkor megrendüléssel vegyes rokonszenwej nézem küzdelmüket, hogy megteremtsék önmagukat. Nincsenek ideáljaik, vagy ha vannak, azok meg olykor bizony hamisak. Ki vannak téve nekik szabadon. Talán mi felnőttek sem adunk nekik elegendő segítséget.- Azt hiszi, hogy elfogadnák? — Igen, ha emberül, és nem pedig oktatóan szólunk hozzájuk. És ha tudjuk, hogy egyszer mi is voltunk fiatalok, épp úgy, mint ők.- Ön szerint mikor kezdődik az öregség? — Amikor azt kezdi mondogatni valaki, sohasem éreztem magam még ennyire fiatalnak.- Váltsunk. Visszagondolva az évtizedek munkájára, elért eredményeire, sok vagy kevés? — Ha a mennyiségére gondolok, megdöbbenve látom: Úristen! Mennyit és mennyifélét is csináltam! A minőség? Hogy marad-e majd belőle valami is, igazi érték? Azt nem én dönthe- tem el. Arra ott lehet talán az utókor. Ha egyáltalán érdekli...- Ön szerint mi boldogíthatja az embert? A tudás például igen? — Önmagában szerintem semmiképp. Ha nem járul hozzá mások boldogulásához. Ha nem párosul emberséggel. Egyébként számomra a tudás olyan ital, hogy minél többet iszom belőle, annál inkább szomjas leszek. Minél többet ismerek meg a világból és önmagámról, annál inkább érzem, milyen keveset tudok még. Azt is mondhatnám, az embernek sokat kell tudnia, hogy keveset tudjon.- Pályáját tanárként kezdte. Miért váltott azután? — Nehéz döntés volt, imádtam tanítani mind szépirodalmat, mind idegen nyelvet, történetevolt olyan felismerés az életében, ami igen erősen meghatározta gondolkodásmódját? - kérdeztük Valkó Mihályt. - Az első, még diák koromban, amikor belopózván a szolnoki zsinagógába, és azt láttam titokban, hogy ott másként tisztelik az istent, mint ahogy én katolikusként, akkor ráébredtem: hát ezt lehet másként is? - mondta. - Aztán később, amikor valaki ugyanarról másként gondolkodott, mint én, akkor pedig arra kellett rájönnöm, hogy mások másként sen a franciát. Ámde, amikor hívtak kulturális újságírónak, azt gondoltam, amit szavakkal a katedráról tehettem, azt írásaimmal is szolgálhatom: a művészetek megismertetését és megszerettetését. A pályaváltoztatás nem volt gyakori akkoriban, sőt talán dicséretes sem. Ma viszont egyenesen mindennapi és erénynek is számít. Hogy valaki akár gyorsan, szükségből is jól tud váltani, szóval a mobilitás. is gondolkodhatnak, mint én. És legfeljebb meggyőzhetem őket a magam igazáról, ámde le soha nem győzhetem. aztán egy másik meghatározó élmény Afrikában: ahol csont-bőr gyerekekkel találkoztam, s akik oly mérhetetlen szomorúsággal tekintettek rám, hogy belém hasított. Ha visszagondolok erre, akkor mindig valamiféle részvéttel vegyes lelkiismeret-furdalás fog el. Igen, a szolidaritás, nagyon elkélne ebben a mi világunkban. — Pályát cserélt, de várost sohasem. Nem szeretett volna dolgozni például a fővárosban?- Lett volna alkalmam, tanár koromban, hívtak az Országos Pedagógiai Intézetbe, de inkább maradtam.-Jól döntött, megérte így utólag?- Most már végérvényesen mondhatom, hogy igen. Mert én azt vallom, hogy nekem a város ott kezdődik és azt jelenti, ahol érzem, hogy van mit tennem, hogy számítanak rám,' ahol életterem nyílik, hogy az energiáimat kamatoztassam. Ahol kötelesnek érzem magam, hogy a jót és a szépet cselekedjem. Nekem megadta ezt az én városom. És jellemző talán, hogy amikor messzi kerültem tőle, mondjuk akár Párizsba, ott is a boulogne-i erdőben sétálgatván a mi szolnoki Tiszaligetünk jutott az eszembe. S ha netán bírálom is városomat, csak azért teszem, mert szeretem. — Sokat forgolódott a közéletben is. A politikusi pálya nem kísértette meg?- Rendszerváltoztatáskor volt rá eset, hogy megkerestek. Az Illyés-Veres Péter-féle Nemzeti Parasztpárt utódjától, induljak el a képviselőségért. Nemet mondtam. Persze a politikát nem kerülöm el, sőt, hisz életünk tele van vele. Különben bele is kóstoltam, amikor ’56-ban szülőfalumban az első forradalmi nagygyűlésen én szónokoltam. A politikus? A francia ifjú Dumas-val vélem: „Olyanok ők, mint akik öntözik az utcát, sarat tudnak csinálni, míg süt a nap, de nem tudnak napsütést csinálni, amikor sár van.” — Hiú ember ön?- Csak annyira, mint mások, ha büszkék arra, hogy valami értelmeset sikerült cselekedniük, és örömüket is lelik benne. Sohasem gondolnám, hogy én lennék a világ közepe. Pályázzanak arra csak mások, tudom, vannak is elegen. — Van, amivel nagyon elégedetlen?- Sok mindennel, de leginkább önmagámmal. — És a televízió műsorával? Hisz régóta követi figyelemmel... — Ha arra gondol, hogy sokszor keseredem el azon, amit látok, sőt még dühösködöm is olykor, nagyon elégedetlen vagyok. De azért kétségbe nem esem, ütöm-vágom olykor, ami nem tetszik. Ámde ott van bennem a remény, hátha egyszer mégis jobb lesz. A televízióknak is megjön a jobbik eszük, és elhiszik, hogy nem csak ostobaságokkal tudunk mi, nézők örülni.- Színházi jegyzeteiből viszont úgy tűnik, elégedett a teátrum programjával. — Mert törekvéseit jó szándékúnak gondolom: közelebb vinni a művészetet a legszélesebb közönséghez. És írásaimban nem akarok úgy tenni, hogy amikor nevetni volna kedvem, akkor is a fogaimat vicsorítsam. S mi tagadás: szívesebben veszem észre azt, ami jó, mint ami netán hibás, akár rossz is lenne.- Gazdagnak érzi magát? — Feltétlenül. Mert vagyonom sok, az élmények, melyeket szereztem, meg az a szeretet, amit a családomtól, a tanítványaimtól meg az olvasóimtól is kaptam, és talán még kapok. Különben, ami az anyagi gazdagságot illeti, azt mondom én: nem örök a békának az a tó, erre is érdemes gondolni.- Mit szeretne még elérni, vannak még tervei? — Most már csak kapirgálok esetleg az élet tarlóján, hátha találok még itt-ott egy-egy elhul- lajtott kalászt. S azokat felszedegetem. És szeretnék megmaradni olyan embernek, aki mindig is szerettem volna lenni: gondolkodó ember. Ahogy a francia bölcselő, Pascal is mondja: az ember csak egy gondolkodó nádszál. Hozzáteszem, bár- merről is fújjanak a szelek, haj- logathatják, de eltörni nem tudják sohasem. Aztán az én nagy kiskertem! Van egy kapám is, a nyele már megkopott, teljesen simára, az anyámé volt, ő dolgozott vele mindig. Amikor a kezembe veszem, mintha az ő kezét is fognám. Érzem a melegét...- Most, hogy közel már a nyolcvanhoz is, üzenne valamit? — Talán annyit: minden jót, tisztelt utókor! Nagyon elkelne a szolidaritás a mai világban A Táncdalfesztivál-sztori Szolnokon! Legendák a színpadon! programajánló Egyedülálló nosztalgiakoncert Harangozóval, Maryval, Zalatnayval, Aradszkyval, Koóssal, Poórral „Sose fájjon a fejed”; „Mama”; „Hol jár az eszem”; „Pókháló az ablakon”; „Kislány a zongoránál”; „Fekete vonat” - a dalok egytől egyig a hazai könnyűzenei élet holnap(után) is ismert slágerei. Az előadók szintén a műfaj legendáriumának ékei: Harangozó Teri, Mary Zsuzsi, Zalatnay Sarolta, Aradszky László, Koós János, Poór Péter. E művészeket együtt, egy színpadon legutoljára a ’60- as, ’70-es évek népszerű Táncdalfesztiválján láthattuk a televízióban — fekete-fehérben. Február 14-én 18 órától azonban újra közös műsorban lépnek fel az említett slágerek előadói - ezúttal valósághűen, színes egyéniségekként a szolnoki körcsarnokban. A Szolnok Televízió egyik legnépszerűbb sorozata, az Aranyhal kívánságműsor nézőinek levelei adták az ötletet a szolnoki „Táncdalfesztivál anno” című nosztalgiakoncert szervezőinek, hogy az országban egyedülállóan - közel fél évszázad elteltével - újra egy színpadra invitálják az akkori énekeseket. - Másokat is meghívtunk, s bár köszönettel vették a lehetőséget, például Korda György szokásos ausztráliai útja, Kovács Kati pedig erdélyi túrája miatt volt kénytelen lemondani a talán „megismételhetetlen” rendezvényt - számolt be az előkészületekről Torda Ferenc. A műsor házigazdája elmondta, szervezőTorda Ferenc, a szolnoki „Táncdalfesztivál anno” rendezvény egyik szervezője már most az érdeklődők figyelmébe ajánlja a februári műsort társának, Lovas Károlynak régóta dédelgetett vágya, hogy a megyében, a megyeszékhelyen állítsa közös produkcióban egy színpadra a magyar popzene doyenjeit. A művészek ígéretei szerint az egykori Táncdalfesztiválokon általuk előadott győztes és egyéb kategóriában díjazott slágerek is felcsendülnek a körcsarnokban. Az ismert dalokat akkor és még most is egy egész ország dúdolja, fütyüli, s remélhetően ezúttal sem hagyják cserben a népszerű előadókat a rendezvényre ellátogatok, akik Szolnok jövő évi egyik legjelentősebb kulturális eseményére válthatják meg belépőjüket. Találkozzunk hát a szolnoki Táncdalfesztiválon, február 14-én! (Az Új Néplap a jövő év elejétől a „Táncdalfesztivál anno” rendezvény kapcsán új játékot indít, melynek nyertesei az eseményre való belépőjegyekkel gazdagodhatnak). Jegyváltások, árak, fontos információk Aba-Novák Kulturális Központ (Hild tér /., tel.: 56/514- 569), Cora áruház; illetve az előadás napján a helyszínen. Jegyárak- földszint: 2500 Ft; lelátó: 2000 Ft. A * i é
