Új Néplap, 2008. december (19. évfolyam, 280-304. szám)
2008-12-08 / 286. szám
9 ÚJ NÉPLAP-2008. DECEMBER 8., HÉTFŐ MEGYEI TÜKÖR Az orosz forradalom tanúja volt családportré Romanov herceg, Kirov lovásza, Móricz Zsigmond, József Attila, Tersánszky tisztelője Édesapámról, idősb D. Szabó Miklósról lesz szó, aki 2009-ben lenne 111 éves. Sokszor elmondta, húszéves korára mindent látott és mindennek az ellenkezőjét is tapasztalta. Spirálfüzetben lapuló feljegyzéseit, visszaemlékezéseit többször átolvastam, kijegyzeteltem. Magnóra mondott szavait megette az idő, de sok mindenre emlékszem belőle. Döbbenetes életutat járt be ez az ember a huszadik század vérzivataros esztendeiben meg később, és erről szeretnék néhány epizódot közreadni. Egy olyan lélekről, aki nyolcvanhét megélt éve közül negyvennégyet Kunhegyesen töltött. D. Szabó Miklós A legelső kép a családról, 1914-ben: ülnek a szülők, elöl Etelka húga, hátul tizenhat évesen apukám. Nyolcból ketten maradtak 1898. május 4-én, délután öt órakor született Pusztagyenda határában, a Balla-tanyán — még ezt is megörökítette a tiszaroffi református egyház anyakönyve. Édesapja, nagyapám D. Szabó Miklós eredetileg kukás, azaz dohányos, később Huber gróf kocsisa, aki őt hihetetlen ereje miatt kérte fel kocsisának. Azért, mert nagyapám meghajlította a lópatkót, és egyszer virtusból felemelt egy 180 kilós malomkövet. Ezért a bohókás, de sokszor gáláns gróf adott neki öt hold földet meg egy tanyát. Hatalmas értéknek számított az akkor: egy holdat betelepített szőlővel, egy holdat őszibarackfákkal. Édesanyja: Bihari Zsuzsanna három évvel fiatalabb az uránál, 1893 novemberében esküdtek, amikor is akkora hóvihar kerekedett, hogy a gróf szánkót küldött értük a gyendai pusztába, mert csak így tudtak bejutni a roffi templomi esküvőre. Nyolc gyerekük született, de csak apukám és Etelka húga érte meg a felnőttkort, aki 1913-ban érkezett erre a világra, és kilepcvenhá- rom évesen halt meg. Édesapám elemi iskoláit Pusz- tagyendán végezte, ahol Renák tanító úr pallérozta. Végig kitűnő volt, de továbbtanulásról akkoriban szó sem lehetett a hozzá hasonlóknak. Később nagyapámnak segített lovakat gondozni, hajtani, szekeret rakni. (Ennek a tudományának, meg orosznyelvtudásának az életét köszönhette Szentpéterváron.) Télen segített az erdőben fát szedni: a törzs az uraságot illette, a gally meg a gyökér az övéké volt. Aztán ott voltak a feledhetetlen disznótorok: évente tízbe, tizenkettőbe kellett menni, annyi volt a sógor, a koma, a jó barát. (Ráadásul nagyapám híres böllérnek számított, olykor negyven hízót is feldolgozott egy télen.) Érdekes, akkor még nem volt daráló, a kol- bászhúst négy éles késsel vágták apróra: kettőt a jobb, kettőt a bal kézben tartottak. Ennek a helyzetitek vetett véget 1914 nyara, amikor a szerbek meggyilkolták Ferenc Ferdinán- dot, és kitört az első világháború. Nagyapám hetek múlva megkapta a behívót, pedig akkor már a negyvenhatodik évét számlálta. Hogyan, hogyan nem, ő Lengyel- országba került utásznak. Nem telt el két éJS sem, amikor apu-lletöltötte a tizennyolcat, és rövidesen neki is hozták a behívót. Nyolchetes kiképzés után szu- ronyrohamista lett Bukovinában.- Én voltam az ezred legfiata- labbja, éppen hogy betöltöttem a tizennyolcat. Sokszor estére úgy néztünk ki akár a hentesek, csupa-csupa vér. Már aki túlélte az aznapi öldöklést. Nemegyszer az is előfordult, hogy naponta négyszer kergettek bennünket szuronyrohamra az orosz állásajnos már elmentek azok az emberek, akik az első világháború katonái, részesei, hősei, szenvedő alanyai voltak. Esetleg a gyermekeik, unokáik élnek még. HA AZ EGYKORI, 1914-18 közötti magyar katonákról maradt hátra szóbeli, írásbeli emlék, esetleg korabeli fotó, kérjük, írják meg nekünk a pontos címet. Bárki megörökítheti apja, nagyapja egykori sok ellen a Cibó völgyében, Magúra, Tatárka hágóin. Bizony-bizony, tízezer magyar bakából néhány hasonló nap után hatezren maradtunk csak. A többi elesett vagy fogságba került. Nekem szerencsém volt egy lándzsaszúrással és néhány repeszszilánk- kal megúsztam a rohamokat. háborús történeteit, de mi is szívesen vállalkozunk arra, hogy felkeressük önöket, és megírjuk őseik majd egy évszázados emlékeit. VÁRJUK AZ ÍRÁSAIKAT a szerkesztőség címére: Új Néplap 5000 Szolnok, Mészáros Lőrinc út 2. A borítékra írják rá: „Történetek”. Sőt, a kezeim között fejezte be két gyendai cimborám, Juhász Jani és Szerencsi Pali, aki egy roham után a kezében hozta kifolyt beleit, majd amikor odaért a felcserhez, összeesett és meghalt - emlékszik vissza az iszonyatos pillanatra. Azért nem mindig szólított a trombita rohamra. Ilyenkor pihentek, sőt még virtuskodtak is. Apu nagyon szeretett birkózni, egymás után több ellenfélnek is nekigyürkőzött. Legtöbbször sikerrel, és ezek a győzelmek bizonyos tekintélyt biztosítottak neki az ezredben. — Egyszer pihenőben hárman, bakák egy domb mögött szalonnát sütöttünk. Nemcsak tűz, de füst is kanyargód a gallyakból, amikor feldúlva odarohant hozzánk egy őrmester. Anyánkkal, apánkkal kezdett szidni bennünket, hogy milyen hülyék vagyunk, mert majd idelő az orosz. Ami már csak azért se volt hihető, mert a két állás között vágy hetvenméteres domb terpeszkedett. Ráadásul a csizmájával belerúgott a parázsba, az egyenesen az arcomba, köpenyemre zúdult. Borzasztóan fájt, a szemem alatt még most is látszik egy parázs égésnyoma. Begurultam, ráugrottam a tűzön át, és hanyatt vágtam az öreget. Sőt a pisztolyát is elvettem, majd ráfogtam. Könyörgött, ne bomolj fiam, add vissza szépen a fegyvert! Addig fűzte az agyam, hogy visszaadtam neki, és abban a pillanatban rám fogta a gyilkot, majd bekísért a parancsnokságra. Itt először a katonai fegyelem megsértése miatt golyó általi halálra ítéltek, majd negyedórás tanakodás után egyórás kikötésre. Jelzem, a fronton tilos volt a kikötés, de én mégis ebben részesültem. Talán egy jó angyal lehetett velem, mert még az eszméletemet sem veszítettem el, alig múlt el pár perc, amikor a dombon túlról hatalmas orosz roham indult ellenünk. Egyik bajtársam elvágta a kötelet, és azt se tudtuk, merre pucoljunk. A többiek fegyverrel, én puska nélkül. Két nap hiábavaló küzdelem, védekezés, harc után a jóval nagyobb orosz erők bekerítettek bennünket, Fried Jenő századparancsnok majdnem összes katonájával hadifogságba estem - irta visszaemlékezéseiben. (Folytatjuk) Ezek a bakák harcoltak az oroszok ellen. Legfelső sorban jobbról a második édesapám Várjuk a hasonló történeteket! Egy agyafúrt ember emléke a Damjanich János Múzeumban régészet Manapság nagyon alábecsüljük a régi magyarok tudományát, pedig büszkék lehetnénk rá Manapság igen keveset tudunk a régi magyarok tudományáról. Sokat el is felejtettünk belőle, másnak az emlékére tudatosan borítottak fátylat, nehogy nagyon elbízzuk magunkat. Ezért nem emlegetjük például azt, hogy a gatya nem csak a szépen lengő népi viseletét jelenti, hanem arra is emlékeztet, hogy mi hoztuk be annak idején Európába a fehérneműt, ahol addig a felsőruhát a meztelen testen hordták. Volt is szaga rendesen, mivel a rendszeres fürdés sem tartozott az össznépi szenvedélyek közé. Ezzel szemben a honfoglalók még az úti tisztálkodófelszerelés, meg a külön fürd sátor fogalmát is ismerték, régi feljegyzések szóltak például magukkal hordott bőrből készült fürdőkádjaikról. Annak pedig kézzelfogható emléke egy évezredes koponya a szolnoki Damjanich János Múzeumban, hogy mai szemmel nézve is jelentős orvosi ismereteik voltak. Ezen az egykori kobakon ugyanis jókora koponyaműtét nyoma látható. Valami sérülés, esetleg betegség miatt, aminek itt keresték a forrását, eltávolították a koponyatető egy részét, amit nemcsak hogy túlélt a páciens, hanem szépen gyógyult is utána. Ezt bizonyítja a lyuk helyén növekvő csont. Az idő ugyan nem stoppolta be teljesen a hiányt, annyit már nem élt keményfejű elődünk, de azt is megoldották egy ezüst fedővel, amit egy másik hasonló emlék bizonyít. A szolnoki koponya ugyanis nem egyedi példány, találtak belőle nem egyet a honfogtalás- kori sírokban, annak jeleként, hogy rendszeresen művelték az orvoslásnak ezt á módját. Nagy szükség is lehetett rá azokban a fejbeverős időkben. Ha elég kemény ember volt a beteg, jövőre már mehetett vissza a csatába, legfeljebb kicsit jobban vigyázott a felső végére. Ezt az ősi gyógyító technikát egyébként gyakran félig-meddig mágikus céllal is alkalmazták, mert úgy gondolták, a fejfájást okozó szellem eltávozik az emberből az ily módon készített kijáraton. A nyelvészek szerint nyelvünk agyafúrt kifejezése is a koponyalékelés egykori gyakorlatának emlékét őrzi, ami végül elenyészett és részben feledésbe is ment a kereszténység beköszöntével. Egyedül a népi állatgyógyászatban élt tovább szinte napjainkig, a pásztorok sokáig így gyógyították eredményesen a megkergült jószágot. A ker- geséget okozó galandférget ugyanis a honfoglalók tudománya szerinti módon távolították el a jószág agyából, anélkül, hogy nagyobb kárt okoztak volna vele. ■ Szathmáry István Őseink eredményesen művelték a koponyalékelés tudományát. A páciens túlélte a beavatkozást. A vitrinben az ominózus lelet.
