Új Néplap, 2006. július (17. évfolyam, 152-177. szám)

2006-07-10 / 159. szám

9 2006. JULIUS 10., HÉTFŐ LABDARUGÓ -VILAGBAJNOKSAG fociláz A németek csalódottak, a portugálok büszkeségüket feledve zokognak, az argentinok kárörvendenek, az olaszok és a franciák együtt úsznak az örömmámorban. München békés világfalu képét mutatja a labdarúgó-világbajnokság finisében. EGYÜTT SÍRT ÉS NEVETETT A VILÁG München különleges ün­nepi hangulatban töltötte a világbajnokság utolsó napjait. A karneválban ott forgott tudósítónk is. Bánky Bea München utcáin nem látni olyan focidrukkert, akinek legalább a zoknija vagy a hajgumija ne árulkodna nemzeti identitásáról a Németország-Olaszország vé- bé-elődöntő napján. A merészeb­bek fekete-piros-sárgára pingált arccal isznak előre a medve bő­rére valamelyik hangulatos ba­jor sörözőben. A világbajnokság jó ürügyet szolgáltat arra, hogy büntetlenül élhessék ki feltűné­si viszketegségüket: csíkosra fes­tett punkfrizura, német zászló­ból varrt szoknya - a fiúkon is. A fellobogózott autók és erké­lyek sem számítanak ritka lát­ványosságnak errefelé: mintha a németek presztízskérdést csi­nálnának abból, kinek van na­gyobb és/vagy több zászlaja. Ér­zékelhető, hogy az ország min­den egyes polgára teljesen biztos Lelkesítés síppal, megafonnal abban, hogy a házigazdák válo­gatottja nyeri el a világbajnoki címet. Miközben a dortmundi Westfalenstadionban a jegyüzé­rek 2500 eurót szurkoltatnak le a későn kapcsoló drukkerekkel, München bajor sörözőinek tulaj­donosai valószínűleg minden idők egyik legnagyobb bevételé­vel zárhatják a kasszát. A meccset a legendás mün­cheni olimpiai stadion óriáski­vetítőjén követjük. Felcsendül az olasz himnusz, a dortmundi aré­na szurkolói füttykoncerttel jel­zik megvetésüket, ami nem túl sportszerű dolog, mondhatni bunkóság. A nagy mellénynek nagy ára van, bár ezt a németek még nem tudják. Azóta közis­mert: a végig döntetlen meccs hosszabbításának első két per­cében az olaszok két kapufát, az utolsó kettőben pedig két gólt lő­nek. A 72-es olimpia helyszíne gyorsan kiürül, csak két argen­tin nem átallja a németekkel te­lezsúfolt lelátó kellős közepén ki­fejezni kárörömét. Egy hónapos örömünnep után a németeket hideg zuhanyként érte, hogy csapatuk nem jutott be a döntőbe. A szombati győzelem kárpótolta őket. A városban tartózkodó olasz drukkerek tülköléssel-dudálás- sal, önmaguk és nemzeti lobo­gójuk kocsiablakon való kilóga- tásával ámokfutnak München forgalmasabb utcáin - már ahol a dugó nem szorítja őket sebes­ségkorlátok közé. A nagy ünnep­lésre felkészült belváros szinte üres, a bajor fővárosra rátelep­szik a csalódottság. Az óváros hangulatos utcácskáin kisebb csoportokba verődött olaszok masíroznak diadalittasan. Ré- szegültségük győzelemmámor­tól eredeztethető, merthogy al­koholt nem kapni. A sörözők tu­lajdonosai jobbnak látták lehúz­ni a rolót, így legfeljebb csak a tö­rökök üzemeltette éjjel-nappa­likban lehet üveges frissítőket vásárolni. A bajor város lakói egyébként fegyelmezetten veszik tudomá­sul, hogy válogatottjuk legfeljebb a harmadik helyért futhat a stutt­garti stadion gyepén. Az utcákon kószáló néhány német fiatal sportszerűen azt mondja: igaz, csalódottak a végeredmény miatt, de el kell ismerni, hogy az olaszok egyszerűen jobban ját­szottak. Egyedül egy vehemen­sebb „brünhilda” ugrik majd­nem neki a kissé talán provoka­tív módon ünneplő olasz fiúk­nak, barátnője azonban eltéríti szándékától. Talán „a pápa né­met, de az Isten olasz” mondat bőszítette fel a hölgyet. „Szerinted mennyi esélyünk van rá, hogy bejussunk?” - kér­dezi kollégám másnap estefelé, miközben a Marienplatzon átve­rekedjék magunkat a portugál és francia szurkolók hadseregén. Francia drukker portugál karszalaggal: a meccs előtt nem dúlt háború remben turkálnak, kedvesen afe­lől érdeklődnek, honnan érkez­tünk, majd jó szórakozást kíván­nak a mérkőzéshez. Korábban el sem tudtam kép­zelni, milyen érzések keríthetik hatalmukba Mick Jaggert vagy Robbie Williamst, amint koncert­jük közben farkasszemet néznek több tízezer emberrel. Most, hogy életemben először bejutottam egy vébé-elődöntőre, egy űrkorszaki stadionba, ahol óó ezer ember fi­gyeli lélegzet-visszafojtva a játé­kot (onnan, ahol én ülök, legalább 50 ezer fejet számolhatnék ösz- sze), és a kiáltások, a buzdító nó­ták egyszerre törnek fel több tíz­ezer torokból. Nos, most már kez­dem kapiskálni, milyen érzés rocksztárnak lenni. Egyedül az a fehér galamb érezheti magát kissé furcsán, amelyik betéved a stadionba, és élő békeszimbólumként röpköd körbe-körbe a több tízezernyi - főképp francia és portugál - szurkoló előtt. A portugál szektorban hangos jókedvvel várjuk a kilencórás kezdést. A bordó­„Fifti-fifti" - felelem tárgyila­gosan. Merész vállalkozók va­gyunk, de bízunk a jó szeren­csénkben, hogy ezúttal a helyszí­nen, és nem egy müncheni sör­kert plazmatévéjéről nézhetjük a Portugália-Franciaország talál­kozót. Talán az itáliai sokktól apatikussá vált németeknek kö­szönhetően - akiknek elegük lett a fociból, és igyekeznek túladni jegyeiken - nem is volt olyan ne­héz dolguk azoknak a szerencse­lovagoknak, akik megkíséreltek az utolsó pillanatban belépőt sze­rezni a bajor főváros két éve fel­épült, ufószerű új stadionjába. A szó szerint heringesdobozzá alakult metrószerelvényből ki­szabadulva még szinte levegőért kapkodunk, amikor a feketepia­ci szereplők az orrunk alá dug­dossák az eladásra kínált jegye­ket. Egy méterre a metrószerel­vénytől még 400 euró a tarifa, de ahogy közeledünk az Allianz Arénához, úgy csökkennek a jegyárak. Egy középkorú portu­gál által bemondott összegre, az egyébként a jegyen is szereplő 150 euróra végül rábólintunk. El sem akarjuk hinni, hogy bent vagyunk, bár még vár ránk egy háromnegyed órás procedú­ra: a tömegnek három biztonsá­gi kapun kellett átjutnia, miköz­ben egyesével és jó alaposan megmotoztak bennünket, kipa­koltalak a táskáinkat és méü szemüvegtokunkba is belekuk- kantanak. Nem tudom, hogy a németek hogyan csinálják, de egyáltalán nem kellemetlen az ellenőrzés. Miközben a neszesze­zöldbe öltözött drukkerek állva, portugál sáljaikat és lobogójukat a magasba emelve köszöntik váloga­tottjukat. A felső sorok­ban ülve ráláthatunk az egész pá­lyára, így még laikusként is meg­állapítható: a portugálok távoli lö­vésekkel próbálkoznak, mert leg­alább három csatárukat lefoglal­ja, hogy fogják Zinedine Zidane- t. A franciák védelmén azonban szinte lehetetlen áttörni, és ha egy portugál az ellenfél hálójá­nak közelébe tereli a labdát, nincs kinek átpasszolni, de kapura lő­ni sem lehet, az előbbi okokból. A kezdeti lendület akkor törik meg végképp, amikor Zidane úgy ve­ri a hálóba a büntetőt, hogy az csak úgy zörög. A portugálok ezután feltűnően sokat hemperegnek a gyepen, szeretnének ők is 11-est rúgni, de a 16-oson belüli szimulálással csak időt vesztenek. Néhány ko­moly gólhelyzetet is kihagynak, például azt, amikor a kis Ronaldo szabadrúgásakor a francia kapus ölébe száll a labda, majd vissza­pattanva róla az érkező Figo előtt landol, aki néhány méterről fejel fölé. „Figo, Figo!” - kap a fejéhez néhány szurkoló mellettem. Le a kalappal a portugál drukkerek előtt: az utolsó percekig harsog­ják, hogy „Portugal olé”, ám ezút­tal nem segít a lelkesedés, a fran­ciák egygólos győzelemmel vo­nulhatnak az öltözőbe. A döbbenet másodperceit kö­vetően megjelennek az első könnycseppek a mellettünk álló fiatal portugál drukker szemé­ben. Próbálom egy darabban tar­tani, de csak a könnyeit nyeli, és síri hangon hajtogatja: „micso­Gall ünnep bajor sátorban da veszteség”. Az elkeseredés szele a büszke portugálokat is megcsapja, nem egy férfit látok magába roskadva zokogni. Vigasztalásra azonban nem sok idő marad, el kellett érnünk az első metrószerelvényt, meg­előzve a három kisvárost is kite­vő tömeget. Ez nem kis feladat, akadályfutásban bizonyára ko­moly helyezést érnénk el. A meccs után a városháza előtt szél­iünk le a vonatról. A Marien­platzon rögtönzött utcai zenés­táncos mulatságon veszünk részt, ahol olaszok és franciák együtt ünnepelnek. Dél-amerikai kongás adja az ütemet a skót du­da fájdalmas dallamaihoz. A né­meteknek szemmel láthatóan elegük van már az egész felhaj­tásból. Akármennyire rohanunk a stadionból a város szívébe, még éjfél sincs, de nyitott sörözőket, vendéglőket már nem találunk, csupán egy bajor éttermet, ahol közük velünk: három perc múlva zár a konyha. Azért egy bajor nudli és búzasör még belefér.

Next

/
Thumbnails
Contents