Új Néplap, 2006. február (17. évfolyam, 27-50. szám)
2006-02-18 / 42. szám
2006. FEBRUÁR 18., SZOMBAT KULTÚRA Programajánló hétfő A Mesék szárnyán című előadássorozat első részében a Csizmás kandúr, avagy a hét mérföldet lépő csizma zenés mesejáték tekinthető meg a Szép Színház előadásában. A program a szolnoki Helyőrségi Művelődési Otthonban (Táncsics u. 5-9.) lesz látható 9.30, 11 és 14 órai kezdettel. kedd A szolnoki Szigligeti Színházban délután három órától a Macskajáték című darabra várják a Dajka-bérleteseket. SZERDA A szolnoki Tisza Filmszínházban ismét műsorra tűzték este fél héttől a Zsiguli című Szőke András- alkotást. csütörtök A jászberényi Hamza Múzeumban a hónap műtárgya sorozatban Benke László színvázlatait mutatja be. péntek Jazzest kezdődik este hét órától a mezőtúri Móricz Zsigmond Könyvtár és Közösségi Házban. Fellép a Bel Canto énekegyüttes és a Túr Jazz Band. * ★ ★ A Damjanich Múzeum Baráti Körének előadása délután 16 órakor kezdődik Szolnokon, a Damjanich János Múzeumban. Túri Zoltán, a Tiszazugi Földrajzi Múzeum igazgatója A Közép-Tiszai géperőmű hajózás tündöklése és bukása címmel tart előadást. szombat A Gladius Történelmi Hagyományőrző Egyesület szervezésében Gonda Attila a római államiság történeti fejlődéséről beszél. Helyszíne a szolnoki Hild Viktor Városi Könyvtár. TISZApAKT M O Z i támogatta DIENES ESHER VERSEI Csillagom alszik sötét egen, holdam is késik, sötétedem. Károg a holló, álom az élet, leng, leng az árnyam, pörgők a szélben. Visznek holdezüst reszkető utak, idegen hold és csillagok alatt. Szilvafák között A Kultúrát ezen a héten a Csóróra égett mostoha szelíd istenű árva elkékült szilvafák között a csönd esését várja s lehull a csók függönye egymásra dől a szükség sírsz mint ha fájna fáj, mint ha ütnél Fő témája az Alföld Fazekas Magda a szépségre hívja fel a figyelmet Fazekas Magdolna rajza RECENZIÓ-KRITIKA Az elvontságból a valósághoz smiERNő: A lemenő nap sütnivalója Szenti Ernő legújabb, a korábbiaknál terjedelmesebb verseskötete nem jelzi ugyan, hogy az eddigi életmű egészéből válogatott verseket tartalmaz, ám így is ad bizonyos képet a költő munkásságának időbeni változásairól. A korábbi kötetekre nagy mértékben jellemző volt az automatikus versírás, az a módszer, hogy a költő igyekezett kikapcsolni a szellem kontrollját, azt írta le, ami, sokszor látszólag összefüggéstelenül az eszébe jutott. Ez a módszer, képes bizonyos tudat alatti tartalmak föltárására, és közvetve, a valóság bizonyos elemeinek megjelenítésére is, de a műalkotás végső soron mindig tudatos tevékenység eredménye, legföljebb a tudatosság mértékében lehet eltérés. Ha Szenti Ernő nem lép tovább, nem változtat alkotói módszerén, előbb-utóbb önismétlésbe, érdektelenségbe fulladt volna a költészete. Már az előző kötetek is bizonyították, hogy érzékelte a veszélyt, és megkezdődött a költészetében a lassú elmozdulás az elvontságból a realitás felé. A lemenő nap sütnivalója című kötet jól reprezentálja ezt a folyamatot. Az már nem meglepő, hogy ezekben a ciklusokban rímes versek vannak, voltak már korábban is, az azonban újdonság, hogy a hétköznapokra, a társadalmi valóságra utaló verseket is tartalmaznak. A kínokkal viaskodás megoldotta a nyelved: Sistergő ellentétektől Szenved a nemzet. (Kínokkal viaskodás) Az egész cikluson, de a kötet más versein is végigvonul a már-már kínzó önelemzés, önértékelés. Ebben Szenti Ernő nagyon szigorú, talán túlságosan is az. Ilyen sorokat ír le: Se kint, se bent nem voltam: közbülső életet éltem. (Szétszálazott summa) Ez a túlzott szigor önmagával szemben, ha összességében nem is indokolt, hiszen értékes költői, és tegyük hozzá, amiből a könyv szintén ízelítőt ad, grafikusi teljesítmény cáfolja, azt ígéri, hogy Szenti Ernő költészete továbbra is izgalmasan alakul, és új értékek ígéretét hordozza. (Széphalom Könyvműhely 2005) ■ B. A. Fazekas Magda 1958 óta él a Szolnoki Művésztelepen. Portréin az itteni embereket örökíti meg, finom színvilágú, oldott rajzú képeinek fó' témája az alföldi táj. Kispesten született, majd a család Budapesten a Dózsa György útra költözött, amelynek akkoriban még Aréna út volt a neve. Gyermekként kezdetben inkább a zene vonzotta.- Kilencévesen zongorázni tanultam. Otthon nem volt zongoránk, de volt olyan barátnőm, akiknél gyakorolhattam. Közben azonban kiderült, hogy jól tudok rajzolni, egy darabig egyformán érdekelt a zene és a rajzolás is. A választás középiskolás koromban történt Akkoriban az óvónőket még középiskolában képezték, s a zene mellett ott nagy szerepet kapott a- A Zagyván halászok dolgoztak, csónakból engedték le a hálóikat, és friss halat lehetett venni tőlük. Még megvolt a régi Tabán apró házaival, girbegurba utcáival, valóságos kincsesbánya egy festőnek. Munka közben egyre jobban megismertem a tájat, olyasmit is megláttam benne, ami mellett mások talán közömbösen elmentek. Fazekas Magdolna kiváló portréfestő is, bár tájképei révén talán többen ismerik.- Nem érzek igazán különbséget tájkép- és portréfestés között. Mindkettőnél a felszín, a külső mögött rejlő tartalmat kell megragadni. Ugyanazt a tájat minden festő másképpen festi meg. Minden kép más lesz, és mégis mind igaz, ha tehetséges művész készíti.- A festményen nem csak a táj vagy a modell képe jelenik meg, benne van a fesrajz is. Fazekas Magdolna számára egyre nyilvánvalóbb lett, hogy a pályáját a képzőművészet határozza meg.- Másodéves koromban eldöntöttem magamban, hogy a Képzőművészeti Főiskolára megyek. Ez a második nekifutásra sikerült is. Amikor két év után szakosodtunk, a festőszakra mentem, ahol Bencze László volt a mesterem. 1958-ban került Szolnokra, ahol férje, Meggyes László, aki egy évvel előtte végzett a főiskolán, műtermet kapott.- Szolnokot nem ismertem korábban, de vonzott az itteni táj. Szolnok akkoriban még jóval falusiasabb volt, és több festői témát kínált. tő is a maga tehetségével, látásmódjával, vérmérsékletével, ritmusérzékével... A sors kegyének érzem, hogy sok szépséget mutathattam meg az embereknek. Az élet persze nem csak szépségből áll, beletartozik a rút, a rossz is. így teljes. — A világ csúnyasága számomra nem festői téma. A körülöttünk lévő szépségekre szeretném fölhívni az emberek figyelmét, amelyek mellett elmennének a hétköznapok rohanásában. Aki képes meglátni a szépet a világban, az könnyebben elviseli a rosszat is. Meggyőződésem, hogy a természet, a világ önmagában szép, s ha valahol elromlik, az az ember bűne. ■ Bistey András Tárca Ha majd egyszer érzed, hogy nem tudod bevenni a kanyart, és tudod, hogy vége, pörgesd fel úgy a motort, hogy az egész világ hallja a búcsúhangot - tiltásig! A jelmondattá aszalódott életérzést a napokban olvastam egy novellában. Középiskolás lány írta. Végig pontos fogalmazás, a leírt helyzetek hiteles árnyaltsága. Ilyet nem a billentyűket verve, vagy tollat rágcsálva talál ki az ember. Egy kedves motoros bandáról szól a történet. Szelíd gimnazistákról, akik néha maguk sem tudják, hogy akihez egy-egy súlyos pillanatban hozzábújnak, az a barátjuk vagy a szerelmük. A hősök inkább még csak sejtik, hogy a szabadság megfoghatatlan. Filozófusok, tudósok hiába próbálják szavakkal meggyűrűzni, nem sikerül nekik. Legfeljebb a költőknek - néha, majdnem. Mert a szabadság a költészethez hasonlít és a zenéhez. Meg a motorozáshoz. De amikor megfognánk, utolérnénk, arrébb mozdul, és a semmit markoljuk. Ha mégis megérintjük, nem az, aminek hittük. A szabadság bennünk van, ha van. A történetben meg vágy van és szomorúság, boldog száguldás és hirtelen csalódás, s van kocsma is és megbocsátás, kényszerpályák, zenék, szülők, dílerek, drogok, barátság, szerelem, üldözés és halál. Pont, ahogy az életben. A szomorúságról mindenki képzel valamit. A motorosokról, a fiatalokról is. Meg a kábítószerről, a politikáról, a pálinkáról, a fociról. S mindenki biztos a maga igazában. Pedig a világ csupa érzékeny rezgés, remegés, kapcsolatok kiszámíthatatlan geometriája. Aránypárok, el- és átforgatások, tükrözések. És aki jobban szereti a kérdő mondatokat? JENEIGYUU Szelíd motorosok S ha nem bírom bevenni a kanyart? Honnan tudhattam volna? Kinek? Miért? Hol? Mennyiért? Tulajdonképpen sosem akartam motorozni. Gyerekkoromban a szomszéd kerekek nélkül rozsdálló Pannóniáján a fél világot bejártam, de amikor sajátom lehetett volna, nem kellett. Talán kétszer utaztam motoron. Először srácként a nagybátyám mögött. Ez inkább csak elmosódó kép, mint felidézhető érzés. Másodszor stoppoltam a négyesen. Egykori osztálytársam vitt fel Pestre. Fejemre húztam a bukósisakot, a pólóm verdesett a szélben, lusta teherautókat előzgettünk, s én kapaszkodtam és féltem. De mert a félelem elfárad, egy idő után élveztem a száguldást. Mégsem lett belőlem motoros. Autót sem tanultam meg vezetni. De ha behunyom a szemem, kedvemre dübörög a zene, és száguldók. Suhannak mellettem évszakok, fák, trafók, Krisztus-keresztek, nyurga városok, fegyelmezett kereszteződések, szégyenlős bekötőutak. Csak nehogy megérkezzek valahová! Mert a megérkezés, tudjuk, micsoda. Olvasom a lány novelláját. Süt belőle a szabadság. A motorosok ismerősen idegen világa. Vagy a fiataloké. Mit nem értünk rajta? El lehet-e felejteni magunkat, saját történeteinket? S ha elfeledjük, annak vajon mi az ára? Updike regényfolyamának hőse, Harry Angstrom jut eszembe, amikor felhúzza a nyúlcipőt. „Délre szeretne menni, messze, messze, le a térképen, ahol narancsligetek vannak és párálló folyók és mezítlábas nők.” Robog az autó az éjszakában, szemből reflektorok vakítanak, s Nyúl bekapcsolja a rádiót, egy „néger nő hangja sötétbarna, meleg tónusokban szól, mintha egy gordonka belsejéből jönne... Nyúl fejbőre megborzong a gyönyörűségtől.” Aztán eltéved, nem találja az utat délre, önmaga elől - és hazamegy, vagy majdnem haza. Olvasom a lány novelláját. Vágy van benne és szomorúság, boldog száguldás és hirtelen csalódás, s van kocsma is, megbocsátás, kényszerpályák, zenék, szülők, dílerek, drogok, barátság, szerelem, üldözés és szabadság. De mi a szabadság? Talán a hiány. Valami, ami nincs, de kellene, hogy legyen. Bennünk. Viszonyítási pontként. PORTRÉ
