Új Néplap, 2005. január (16. évfolyam, 1-25. szám)
2005-01-03 / 1. szám
4 2005. JANUÁR 3., HÉTFŐ A SZERKESZTŐSÉG POSTÁJÁBÓL Meglepetés az ovisoknak Nagy volt az öröm a közelmúltban a szolnoki Árnyas úti óvoda gyermekei és pedagógusai körében, ugyanis meglepetéseket kaptak. A Lovász család több év után sem felejtkezett el arról az intézményről, ahová csemetéik Jártak. Imola a számára feleslegessé vált Játékokkal ajándékozta meg a kis óvodásokat, akiknek boldogsását le sem lehetett írni. (Beküldött fotó) méri Éva, tagóvoda-vezető Gondolatok egy buszmegállóban Néhol királyi erény, máshol ismeretlen a pontosság? Hosszú ideje naponta ingázom munkahelyem és lakóhelyem között. Gyakran kell szembesülnöm a buszsofó'rök bosszantó, már-már tradícióvá vált szokásával (tisztelet a kivételnek), hogy optimális körülmények között is képtelenek a meghatározott vagy ahhoz közeli időben érkezni. A néhány perces késés már megszokott, vannak azonban kirívó példák. Reggel 6 óra 25 perc. Az évszakhoz képest enyhe idő, 4-5 fok, erős délnyugati szél. A szokásos sorstársakkal felsorakoztam a buszmegállóban, és várunk. A menetrend szerint még öt perc szobrozás — de eddig olyan nem volt, hogy a közzétett időben érjen a busz a megállóhoz -, péntek van, ma nagylelkű vagyok, látatlanban adok neki plusz ötöt. 6 óra 35 perc. A késésre szánt idő letelt, a jármű sehol, a szél egyre jobban fúj. 6 óra 38 perc. Átragad rám a többiek izgatottsága, nyaknyújtogatva figyelem, mikor tűnik fel végre a jellegzetes fényszórópáros a kanyarban. — Jön — hangzik tőlem jobbra. Biztos tudja, jobb lespozíciója van, mint nekem innen a hátsó sorból. Sapkalevétel, kabátki- gombolás, sállazítás... Folytatnám a szertartást a bérlet előke- resésével, amikor csalódott hang az első sorból: — Ez csak egy kamion. Igen, így a reggeli derengésben még a fényszórók elhelyezkedése és mérete a lényeg. Kamion, busz, olyan egyformák. Sapka vissza, kabát begombol, sál megköt. Az autók jönnek- mennek, a másodpercek vánszorognak, a lincshangulat nő. 6 óra 40 perc. Érkezik a 6 óra 32 percre kiírt busz. Csakhogy én nem erre a buszra várok. Az én buszomra az van írva, hogy gyorsjárat, az indulási ideje 6 óra 30 perc, iskolai előadási napokon közlekedik, és legnagyobb erénye, hogy Tiszaföldvár-Szol- nok közötti településeken nem áll meg, így a fél nyolcas munkakezdésre beérek. 6 óra 45 perc. A 4-5 fokot a szél miatt már fagypontnak érzem. Újabb busz érkezik, ez a 6.37-es. A gyorsjárat sehol. A testhőmérsékletem csökkenésével fordított arányosságban növekszik az agyhőmérsékletem. Próbálok mentséget találni a késésre. Talán nincs iskola - de, van, ezek a fiatalok itt mellettem a nagy hátizsákokkal kétségtelenül iskolások. Talán hóakadály van — de hát nincs hó, nincs, ami akadályt képezzen. Talán síkos az úttest, talán baleset történt, talán... Végre befut a busz. 6 óra 47 perc. Több mint negyedórás késés két kilométeres távolságon, hó-, eső-, baleset-, síkmentes útviszonyok között, ez az idei rekord. Foghegyről gratulálok a sofőrnek a teljesítményéhez. Egyes keleti kultúrákban erkölcsi kérdés, néhány nyugati államban a gazdaság mozgatórugója, vannak országok, ahol a királyok erénye, itt, a Kárpátmedence egyes területein ismeretlen fogalom a pontosság. ÁGOSTON ANDREA, TISZAFÖLDVÁR A levelekből válogatunk. A kiválasztott írások — a levélíró előzetes hozzájárulása nélkül, mondanivalójának tiszteletben tartásával — szerkesztett, rövidített formában jelennek meg. Az itt olvasható vélemények nem feltétlenül azonosak a szerkesztőség álláspontjával Névtelen vagy címhiányos írások közlését mellőzzük. Szerkesztőségünk fenntartja a jogot, hogy a meg nem rendelt cikkeket is olvasói levélként kezelje. Cél a versenyképesség Ki kell találni, hogyan érhető el a versenyképesség és a termelőképesség irányító jellege megyénkben. A kutatóintézetek, politikai és gazdasági vezetők szerint a magyar vidék számos területen elöregedőben van, megújítása társadalmi érdek. Magyarország szabad, de igazságtalan, mert a jólét, a bőség kosara több millió ember számára még nem adott. Nehéz a megélhetés, sok családban gond az élelem megvásárlása, a rezsi kifizetése. Az EU-közösséghez képest eltörpülő bérek, sok munka, lehetetlen feltételek nehezítik településeink jelentős részének élethelyzetét. Falvaink lakóinak nagy hányada segélyből él, a földből már nem tud megélni. A munkaképes korosztály majdnem fele nem dolgozik. Ahhoz, hogy az élet jobb, nyugodtabb, biztonságosabb, igazságosabb legyen, új utakat kell keresni, új alapokra kell helyezni a települések fejlődését. így helyét keresi a megye, a város és a falu. Az egyik megoldandó probléma az, hogy a hátrányos helyzetű településeken nem a jövedelemtermelő pozíció dominál, hanem a jövedelemfelhasználó. Ennek megváltoztatásához beruházási források, tőke szükséges. Befektető és befektetés nélkül nincs munka, nincs termék, nincs fizetés, nincs mit venni, nincs élhetőbb település. A másik megoldandó gond, hogy a vidéki településektől távol van a versenyképesség, ami a jövedelemtermelő képesség jó működésének kulcskérdése, s ez új EU-kihívásokhoz való alkalmazkodás képességét is igényli. Ezt a képességet kell elsajátítania a vidéknek (megyénknek is), melyhez politikai akarat, megfelelő jövedelem és eredményes gazdaság szükséges. DR. BÁLINT SÁNDOR, SZOLNOK Kinek lett ezzel jobb? Mivel már elmúlt a nagy pénzt felemésztő és még nagyobb viharokat kiváltó népszavazás, így már sem kampánycsendet, sem holdkóros politikai érdekeket nem sértek a véleményemmel. Ha mégis, akkor csak azt tudom válaszolni, hogy szabad országban élünk... Egy viszont tény: rég játszottak velünk ennyire bábként párt- politikai erők, mint most. Demagóg módon összekombináltak két eleve lehetetlen kérdést, had rágódjon rajta a becsületérzésében rászedett állampolgár a szavazófülkében. Mert ha NEM-et mond, akkor megtagadja az igazságtalanul a határokon kívülre szakított nemzettestvéreit, és egyben kilöki a gaz magántőkét az amúgy sárga agyagig lepusztult egészségügyből. Ha pedig IGEN-t mond, akkor egy csapásra megold mindent. Arról azonban mélyen hallgattak a magukat ismét „nemzetmentő” színben feltüntető egyes párteliték, hogy a pillanatnyi hamis örömmámoron túl, semmit sem oldanak meg az igennel, csak a problémákat növelik, méghozzá egy sem belpolitikailag, sem EU- politikailag nem szerencsés helyzetben. Mert végre megoldódni látszik a kormányoldal belső tisztulási válsága, amely már önmagában is egyfajta közéleti nyugalmat hozhat, és másik oldalon biztosan csípi a szemet, mert a végén még nem lesz mit nagy ricsajjal számon kérni a kormányon a 2006-os kampány során. Úgy látszik, az is hidegen hagy sokakat, hogy ezzel a népszavazással, valamint az erdélyi és kárpátaljai hangoskodásokkal sokkal inkább ártunk az ott élőknek, mint használunk. Mert mi a nemzetszínű gyűlések után hazajövünk, de ők ott maradnak az amúgy sem magyarszeretetről híres szülőföldjükön. Sokat megélt nagyapám arra tanított, hogy „mielőtt veszem a bátorságot, hogy a mások portája előtt is sepregessek, először talán a saját portámon, magamban tegyek rendet!” Ha mégsem, magamra vessek, de legalább azt a kérdést tegyem fel: „Kinek lett ezzel jobb?” LÁSZLÓ GYULA, JÁSZJÁKÓHALMA Dicsőséges csaták hőse, a legkiválóbbak egyike Alig egy évvel később született a tavaly ünnepelt Deák Ferencnél a délvidéki Stazán, 1804. december 8-án. Dicsőséges csaták hőse, az 1848—49-es szabadság- harcunk szerb származású tábornoka, hadvezére, Damjanich János vezérőrnagy. Joggal nevezhetjük őt így, mert azok közé tartozott, akik a hadműveletek irányításában, Bem, Görgey, Klapka mellett a kiválóak között is talán a legkiválóbbak egyike volt, akinek gyors hadászati felismerése jelentős mértékben járult hozzá, hogy az 1849. április 4-ei tápióbicskei csatát a honvédsereg eredménnyel vívja meg. Mint a harmadik hadtest parancsnoka, mesterien irányította a hadműveleteket. Még 1848 nyarán a magyar ügyek mellé állt, s az alakuló magyar honvédség harmadik zászló- aljának őrnagya volt. A ranglétrán gyorsan haladt felfelé. 1848 októberében alezredes, majd november végén már mint ezredes a délvidéki hadsereg hadosztályparancsnoka. Néhány hónappal később már vezérőrnagy, s ezzel egy időben kinevezték a harmadik hadtest parancsnokává. Az 1849. március 5-i, diadalmas szolnoki csata eredményes kimenetele főként az ő hadvezéri képességének volt tudható, anélkül, hogy kisebbítenének Vécsey tábornok szerepét a győzelem kivívásában. Damjanich bátor személyiség volt, s nagy szigora ellenére a katonái rajongtak érte. Vajda János költő, aki mint hadnagy szolgálta a szabadságharc ügyét, így emlékezik meg róla: „Ágyúgolyóknak kitett domboldalon állott, szivarozva, oly nyugalommal, aminőhöz hasonlót egész életemben nem láttam, nemcsak, de aminőre képesnek embert nem hittem. Damjanichra pillanték, akiről aztán nem bírtam szemeimet levenni. Vizsgáltam arcát, s azon belső nyugtalanság vagy aggodalomnak még árnyékát sem láttam, még szempilláit sem izgatták a süvöltő golyók. Képzelhető a csapatok lelkesedése, midőn a nagyszerű egyéniség, kit akkor már a harci hír a dicsőség szárnyaira emelt, tábornoki díszegyenruhájában előttünk megjelent.” A szolnoki csata — különösen a szolnokiaknak - jelentős. Fontos hely- történeti forrásanyag a Kaposvári Gyula által 1973-ban megjelentetett „Szolnok 1848/49- ben” című műve, mely színesen, szemtanúk megszólaltatásával írja le a csatát. Jelen sorok írója az 1960-as évek elején Békés városában beszélt egy akkor nyolcvanas éveinek vége felé járó asszonynyal, aki 1800-as évek végén személyesen ismerte Damjanich özvegyét. Tiszteletet követelt, ahogyan ez a nemes lelkű nő viselte férje aradi elvesztésének tragédiáját. Amikor a szabadságharc végén a vérszomjas Haynau Aradra hurcoltatta a katonai vezetőket, közöttük Damja- nichot is. A kivégzések elrendelőit és végrehajtóit a történelem megvetése fedi be, míg Damjanich honvéd tábornok és többi tábornoktársa vértanúsága is fénnyel ragyogja be történelmünket. Születésének 200. évfordulóján tisztelettel emlékezünk a szolnoki hősre és vörössapkás honvédeinkre. KUN SÁNDOR, ÚJSZÁSZ
