Új Néplap, 2005. január (16. évfolyam, 1-25. szám)
2005-01-20 / 16. szám
13 2005. JANUÁR 20., CSÜTÖRTÖK A SZERKESZTŐSÉG POSTÁJÁBÓL Az utóbbi hónapokban több cikk jelent meg az újságokban a helyi adókról, azok emeléséről, a lakosság várható reagálásáról. Ehhez a témához szeretnék hozzászólni. Tószegen több száz zártkert-, „nem üdülő'” tulajdonos fizet építményadót, ami jelentős évi bevételt biztosít az önkormányzatnak. Ebből a pénzből az ígéretek ellenére minimális összeget fordítanak a zártkert- tulajdonosok által használt utak és egyebek működtetésére. Ha visszatekintünk az elmúlt tizenöt-húsz évre, akkor elmondhatjuk, hogy az összefogás eredményeként létrehoztuk saját erőből a viilamosve- zeték-hálózatot, 1983-84-ben befizettünk az útépítésére is portánként hétezer forintot. Akkor az út egy része elkészült - bár szakszerűtlenül -, de nem jutott el azokig, akik befizették. (Lassan készült, a pénz gyorsan fogyott!) Természetesen a húsz éve befizetett pénznek nyoma sincs, de az eddig eltelt időben lehetőség lett volna az önkormányzatnak, hogy pótolja a hiányzó utakat. Azokat, amelyek így néznek ki minden eső után. A bosszúságot leírni nem lehet. EGY ZÁRTKERT-TULAJDONOS (NÉV ÉS CÍM A SZERKESZTŐSÉGBEN) Foglalkozás vagy hivatás? A lap október 28-ai számában megjelent írásomnak — Van még emberség az utakon - Bajuszos angyal négy keréken — köszönhetően megnőtt az országúti barátaimnak a száma. Sokan hátulról dudaszóval köszönnek, sőt az elhaladó postaautó kézemelésemre jelez vissza az elakadásjelző villantá- sával. Míg a közeli állami gazdaság dolgozóival ez a kapcsolat hosszú évek óta természetes volt, így sokszor nem csak az úton közlekedő traktorost, hanem a földön éppen szántó-vetőt is megillette a köszöntés. Az autósokat rá kellett erre szoktatni, azt hiszem sikerült. Egyébként ebben az évben is eljött az angyal, csak most nem bajuszosan, hanem egy buszvezető képében. Január első napjaiban fékezett mellettem a hatalmas jármű, a vezető mosolyogva intett, hogy menjek át hozzá, kinyitotta az ajtót, és két kártyanaptárt nyújtott át, boldog új évet kívánva. Én is köszöntöttem és mindketten folytattuk utunkat, az emberi kapcsolat semmivel sem pótolható melegével a szívünkben. Ők - mármint a buszvezetők — régi barátaim. Kerek húsz éve lakom itt, kedvességük, emberségük, készséges segítségük — ami néhány esetben ugyan fokozatosan alakult ki - hozzájárul ahhoz, hogy jól és biztonságban érezzük magunkat a kezükben. Éppen ez, a biztonságot jelentő felelősségük vetett fel bennem számos kérdést. Esetükben pályájuk úgynevezett pályaalkalmassági vizsgával kezdődött. Ugyanez vonatkozik - pszichológiai teszt formájában - a hivatásos katonákra, a rendőrökre, a vonatvezetőkre és furcsa módon a védőnőkre is. Miért lehet valaki orvos, tanár, ügyvéd, bíró vagy akár mérnök alkalmassági vizsgálat nélkül? Meddig terjed ki a foglalkozás fogalma és hol kezdődik a hivatásé? És nem a szótár szócikkeire gondolok, hanem a saját élettapasztalataimra. Vajon végezheti-e „foglalkozását” a hivatás szintjén egy jó iparos, asztalos, gázszerelő, villanyszerelő vagy éppen egy gépkocsivezető? Ugyan nem értékteleníti el hivatását egy csak tarifáért dolgozni hajlandó fehér köpenyes kufár (szándékosan nem írtam kereskedőt, mert az az előbbivel szemben aranyat ér), egy korrupt közalkalmazott, esetleg valaki „derei” a neve előtt? Vajon nem hivatásként végzi pénztárosi munkáját az egyik közért mindig mosolygó fiatal pénztárosa? Egyik buszvezetőnk egy pár perces beszélgetés során elmondta, hogy gyermekkora óta buszvezető akart lenni. Ugyan nem hivatás-e ez, és nem felel-e meg a nemrég eltávozott Körmendi Lajos mindent elmondó, örök érvényű kis írásának címe: Elhívás feladatra. Felelősségük egyértelmű és állandó stresszt jelent. Hála és tisztelet hát azoknak, akik ma munkájukat hivatásként végzik. P. GERGELY MIHÁLY, SZÓRÓPUSZTA Sétálóút, sugárút...? Évekkel ezelőtt igen fontos városfejlesztési probléma volt, hogy Szolnoknak legyen sétálóutcája. De még a közelmúltban is foglalkozott a sajtó ezzel a problémával. Végeredményben senki sem volt akkor sem és most sem, aki megkérdezte volna azokat, akikre valóban tartozik az ügy. Ők pedig a gyalogosan közlekedő kismamák, akik babakocsit tolnak maguk előtt, esetleg mellettük ballag egy kisgyermek is, vagy a háromkerekű járművel közlekedő rokkantak. A Széchenyi-városrész útja a Széchenyi körút és a Pozsonyi út a belvárosba. Ezen az úton naponta sok száz ember közlekedik a városba és vissza, különösen nyáron. Igen sok levelet küldtek az önkormányzathoz, hogy kezeljék a fenti két utat sugárútként és főútvonalként, mint ahogy a közutat meghatározták. Eddig azonban mindig - a mai napig is - ellenállásba ütközött a megvalósítás a város- üzemeltetés részéről. Miért? A Pozsonyi út lapjárdáit 1997-ben váltották ki beton gyalogjárdával - leszűkítették öt- ven-hetven centiméterre, és egy balesetveszélyes indokolatlan vízelvezető csatornát alakítottak ki. Az Ifjúság úton lévő Mol- kút építésekor a nehéz gépjárművek tönkretették a gyalogjárdát a vasúti aluljáró irányában a szalagkorlátig. Nyomai a mai napig is láthatók. Aztán az önkormányzat kezdeményezésére félig-meddig rendbe hozták, a gyalogjárdát is meg kellett volna csináltatni. Ha a szakigazgatás odafigyel, akkor most nem lenne ilyen probléma, amely éveken keresztül megoldatlanul áll előttünk. DIKÓ KÁROLY, SZOLNOK Körülményes autóvásár? Hogyan lehet áldozat egy autókereskedő egy autó adásvétele kapcsán? A kereskedések többsége úgynevezett bizományos, vagyis közvetített gépkocsi-értékesítést végez. Ez azt jelenti, hogy az autó forgalmi engedély szerinti tulajdonosa megbízza a kereskedőt az értékesítéssel. A vevő a kiállított okmányok, valamint az adásvételi szerződés alapján a gépkocsi tulajdonosától vásárolja a gépjárművet. Az autó vételárának átvételével a kereskedőt bízzák meg, azt ő a későbbiekben az eladónak kifizeti. Ezzel a kereskedőnek nem teremtődik tulajdonjog. Nem árt továbbá tudni, hogy mi a különbség az előleg, illetve a foglaló fogalma között. Az adásvételi szerződést pedig aláírás előtt kell elolvasni és értelmezni. Sajnos ma Magyarországon még mindig vannak olyan emberek, akiknek ezek a fogalmak teljesen ismeretlenek, és tudatlanságukat hangoskodássai leplezik. NÉV ÉS CÍM A SZERKESZTŐSÉGBEN Hideg nap meleg pillanatai Bár már elmúlt karácsony, úgy gondolom, megér néhány sort „szereplésünk”. A közelmúltban, immár tizedik alkalommal rendezték meg az EU-országok karácsonyfa-díszítő versenyét. Ezúttal Litvánia és Ciprus karácsonyfáját kellett elkészíteni. Jellemző volt, hogy az országból azon iskolák diákjai vettek részt, ahol valamilyen kézművesszakmát oktatnak. A tanulók - asztalos-, szövő-, varró-, szakács- és cukrászszakma diákjai—kivették részüket a díszek készítésében. Gyártottak mézeskalács- és gipszfigurákat, facsillagokat, gyümölcsöket szárítottak, majd fűzték azokat csokorba. Maradandó élménnyel és forró pillanatokkal gazdagodtunk ezen a hideg napon. KIRÁLY JUDIT, SZOLNOK, SIPOS ORBÁN SZAKKÉPZŐ ISKOLA A levelekből válogatunk. A kiválasztott írások - a levélíró előzetes hozzájárulása nélkül, mondanivalójának tiszteletben tartásával - szerkesztett, rövidített formában jelennek meg. Az itt olvasható vélemények nem feltétlenül azonosak a szerkesztőség álláspontjával Névtelen vagy címhiányos írások közlését mellőzzük. Szerkesztőségünk fenntartja a jogot, hogy a meg nem rendelt cikkeket is olvasói levélként kezelje. Képzelet és valóság - Toldi Miklós, a hős Január eleje a legnehezebb az iskola sokaknak egyébként is gyötrelmes napjai közül. Karácsony, szilveszter, család, ünneplés, kötetlen boldogság hosszabb-rövidebb percei után bizony nehéz visszarázódni a szabályokkal, elvárásokkal terhelt világba. Gyerekeknek, pedagógusoknak egyaránt. Ezért történhetett meg, hogy az első tanítási órák egyikén, már átbeszélve a karácsonyi ajándékokat, szilveszteri menüket, sétálni mentem a hatodik osztály gyerekeivel. Nem először tettem ezt, a Tisza partjánál fekvő iskola adottságait bolond lennék nem kihasználni. Huszonhármán indultunk „szokásos” utunkra. A gáton andalogva, kiszabadulva a komor falak közül, vidáman beszélgettünk, nyomokat olvastunk a fagyott sárban, mesélték, hogyan kell puszta kézzel nyúlra vadászni. Egy-egy gyerek a Tiszához szaladt: „Nem szabad, gyere vissza!”, sétáltunk tovább. Halovány félpercek ilyenkor többet sejtetnek róluk, mint negyvenöt perc az iskolapadban. Ezeknek a gyerekeknek már történetük van, sorsuk van. Messze jártunk már az iskolától, mikor két állat fehér tetemét vették észre, az erdő szélén elhagyatva feküdtek. A gyerekek odaszaladtak, közelebb sétáltam. Két kutya. Szétlőtték őket. Nem meg-, hanem szétlőtték. Mindkettőt. A lányok elborzadtak, a fiúk kéjes kíváncsisággal vizsgálták egyre közelebbről és közelebbről a testeket. Nehéz szívvel fordultunk vissza, a brutalitásról, az emberi gonoszság értelmetlenségéről beszélgetve. Még nem tértem magamhoz, gondolkoztam ki és miért. Kiabálást hallottam a hátam mögül: „Tanáárnőőő!” Megfordultam. Egyik diákom husánggal a kezében püfölte a döglött állatokat. Két marka rákulcsolódott a botra, másodpercenként lesújtott, és embertelen hangon ordított. Odarohantam, megálltam előtte pár centire, a tetemek kettőnk között. Zavaros szemei az ütések nyomát keresték a fagyott testeken. Nem tudtam megmozdulni, nem tudtam, mit tegyek, nem tudtam, mennyi idő telhetett el. A gyerekek körém gyűltek. Némán álltunk. A fiú lassan-las- san magához tért, a fadarabot leejtette, rám nézett, feszült teste ernyedni látszott: „Megöltem őket, tanárnő! Mint Toldi Miklós a két farkast. Én voltam Toldi Miklós, tanárnő!” Leperegtek előttem az irodalomórák percei, Toldi Miklós jellemrajza, cselekedetei, hogyan elevenítettük meg a betűket, a történet egészét. Pár pillanat alatt lepergett előttem az elmúlt fél év. Nem találtam magyarázatot. „Igen, fiam, Toldi megölte a farkasokat, mert azok rátámadtak. Emlékszel?” Feszült csend. Szemeiben megnemértettség- gel vegyes kíváncsiság bujkált. „De, tanárnő, ezek is rám támadtak, nem látta?” A legalább egy hete döglött kutyákra mutatott. Láttam, a fejében lepereg a film, vissza-visszaidézi, milyen hősiesen védte meg magát most ő is, a két farkas ellen. „Nem, nem láttam.” Tétovázott. Nem tudta eldönteni, hogy ha- zudok, vagy tényleg nem láttam semmi baljósat. Összekeveredett benne a képzelet és a valóság. Tizenkét éves. A cseh vitéz lefejezését még nem olvastuk. Arany János Toldija még nem védte meg a magyar nemzet becsületét a külföldi gyilkos ellen. Még az én diákom sem talált rá a maga és népe ellenségére. Még nem. De ezek után úgy érzem, hamarosan rátalál. S lefejezi. Hogy ismét Toldi Miklós lehessen, a Hős. BOZSÓ RÉKA
