Új Néplap, 2004. december (15. évfolyam, 280-305. szám)

2004-12-23 / 299. szám

4 2004. DECEMBER 23., CSÜTÖRTÖK A SZERKESZTŐSÉG POSTÁJÁBÓL Számítógépek az ovisoknak A Tiszabői Napköziotthonos Óvoda a közelmúltban számítógé- örömmel vették birtokukba a berendezést, és örömmel vetették pet nyert a Brunszvik Teréz számítógépes program elnevezésű bele magukat az „informatika rejtelmeibe” — természetesen já- pályázaton. Az intézmény gyermekei óriási lelkesedéssel és tékosan. (Beküldött fotó) Két karácsony - a szabadság az égig ér 1955. december 24. Ötödik hó­napja voltam katona a pest­szentlőrinci tüzérlaktanyában. A pesti fiúk mind szétszéledtek, hazamentek ünnepelni. Mi, vi­dékiek, főleg a Tiszántúlról, a laktanyában maradtunk. Már előző napokban is kis csomagok érkeztek családjainktól, me­lyekből áradt a finom kolbász, sonka, füstölt szalonna, házi ka­lács és mákos bejgli illata. Ám ezeknek a csomagoknak a több­sége gyorsan eltűnt a szalma­zsákokba, nehogy közprédára kerüljenek. Édesanyámtól és Sári nővéremtől kaptam egy- egy, hasonló tartalmú pici cso­magot, mindkettőn egy csipet­nyi fenyőággal. Ezeket bevittem az osztályterembe, ahol kibon­tottam őket, a két kis fenyőágat az asztal résébe állítottam, s a fi­nom falatokat kipakoltam. A je­len lévő 6-8 bajtársammal ha­mar el is fogyasztottuk az egé­szet. Ők is hasonlóan cseleked­tek, kihozták csomagjaikat s et­tünk, ittunk, jól éreztük magun­kat. Szabó Gyuri, egy mindig vi­dám, jó hangú szabolcsi fiú rá­zendített a Mennyből az angyal­ra, aztán meg a Pásztorok, pász­torokra, és így tovább. Jóke­déllyel együtt énekeltünk, igazi karácsonyi hangulat lett. Egye­dül én ültem a helyemen, a töb­biek körülöttem apadok tetején, háttal az ajtónak. így ők nem ve­hették észre, hogy az ajtóban megjelent a napostiszt - két le­génynyel. Elhallgattam, majd egyenként a többiek is. A tiszt elkiáltotta magát: - Ki kezdte ezt a marhaságot? Az egyik, kö­rünkben ülő legény rám muta­tott. A két „fogdmeglegény” lekí­sért a zárkába. Még mindig ka­rácsony estéje volt, az őrök kár­tyáztak a folyosón, s a konyha felől finom ételszag áradt. Az őrök ismertek engem, érdeklőd­tek, miért hoztak ide? Meg­mondtam. Ők nem szóltak sem­mit, csak az ajtót hagyták egy kicsit nyitva, hogy fény és me­leg jöjjön a cellámba. Nem volt rossz ott, igaz, a földön ültem. Szüléimre, testvéreimre gondol­tam, meg azokra a kedves kará­csonyestékre ott messze a szülő­városomban, Tiszafüreden. Két nap múlva kiengedtek, folytat­hattam a katonaéletet. Hamar 1956 tavasza lett, majd nyár és eljött az ősz. Ek­kor már szakaszvezető lettem, így ért október 23. A laktanya javarészt derekasan helytállt a harcokban, de végül nem bír­tuk a túlerővel szemben. Tud­tam, hogy rám is börtön vár. El­döntöttem, hogy Nyugatra me­gyek. November 29-én éjjel Sopron alatt Kópházánál Dezső fivéremmel együtt szöktünk át a határon. 1956 december 24. Ausztriában egy katona-gyűjtő táborba vittek Salzburg közelé­be. Itt ért a másik karácsony. A tábor udvarán a szabadban egy hatalmas élő fenyőt díszítettek fel, amit ezernyi magyar mene­kült vett körül. Együtt énekel­tük a szép karácsonyi énekeket, mindenkinek öröm és könny csillogott a szemében. Eszembe jutott az egy évvel előbbi éjsza­kám, amit sötétzárkában töltöt­tem, most pedig, ha feltekintek, azt látom, hogy a szabadság az égig ér. KÉKESSY GYÖRGY Meddig tart a türelem? Egy északi megye kórházának belosztályán idős hölgy feküdt. Főorvosi viziten az osztályveze­tő megkérdezte, hogy érzi ma­gát. A beteg panaszkodni kez­dett. A főorvos a mennyezetre emelte a tekintetét és megje­gyezte: Quousque tandem... - mire a hölgy (történetesen az édesanyám) folytatta az idéze­tet: Catiiina, abutere patientia nostra! (Meddig élsz még vissza a türelmünkkel, Catiiina?) Az orvos elszégyellte magát, de ugyan elszégyellik-e magukat, akik egy elkövetett hiba csúcs­forgalmi időben bekövetkező eseményeit korrigálhatnák, ha ilyenkor megpróbálnának autó­val átmenni a városi hídfeljáró Szabadság téri körforgalmán. Mert erről beszélek - képtelen­ség, hogy időnként három mo­toros rendőr irányítja itt a fel­torlódott forgalmat. Ilyen gazda­gok és ilyen ostobák lennénk? A gondot a városközpont felől a hídra felhajtó régi jobb oldali sáv kiépített sarkantyúval tör­tént lezárása okozza. Nem hi­szem el, hogy ha az érintett ha­tóságok értelmes emberei leül­nek egy asztalhoz, ne találná­nak megoldást. (Nem hazabe­szélek, én elkerülöm ezt a he­lyet!) Elnézést a kifejezéséért, de pofátlanságnak tartom, hogy az agresszív vezetők végigfutnak a jobb oldali üres sávon, majd on­nan befurakszanak a szabályo­san közlekedők közé. Nyilván­való, hogy az uszodához és az ott lévő étteremhez biztosítani kell a be- és kijutást. Ez megold­ható lenne egy, a város felől jövő forgalom számára megfelelő jel­zést adó lámpával. Nehezebb, de szükséges lenne az uszoda előt­ti parkoló Zagyva-híd melletti háromszög jelenlegi „vadparko­lójába” való áthelyezése, innen a kihajtás a buszmegálló közelé­ben megoldható lenne. Ez nem csak pénz kérdése. P. GERGELY MIHÁLY, SZÓRÓPUS2TA A jászjákóhalmi zsidó temetőt néhány évvel ezelőtt megvette a Mechon Simon Alapítvány, és emlékkövet avatott a jákóhalmi zsidó áldozatok emlékére. A helyi iskolai honismereti szakkör tagjai vezetőjükkel, Fodor István Ferenc helytörténész-szocio­lógussal ennél az emlékkőnél tartottak rendhagyó foglalkozást a közelmúltban, a hatvan évvel ezelőtti nyilas hatalomátvétel­re emlékezve. (Beküldött fotó) RENDHAGYÓ HONISMERET A levelekből válogatunk. A kiválasztott írások — a levélíró előzetes hozzájárulása nélkül, mondanivalójának tiszteletben tartásával - szerkesztett, rövidített jbrmában jelennek meg. Az itt olvasható véle­mények nem feltétlenül azonosak a szerkesztőség álláspontjával Névtelen vagy címhiányos írások közlését mellőzzük. Szerkesztőségünk fenntartja a jogot, hogy a meg nem rendelt cikkeket is olvasói levélként kezelje. ÖTVEN ÉVE EGYÜTT Erdős Sándor és Kiss Jolán ötvenedik házassági évfordulójukat ünnepelték a közelmúltban Tiszaföldváron. A különleges eseményre összegyűlt a család, és nagy szeretetettel köszöntötték az aranylakodalmukat ünneplő nagy(déd)szülőket (Beküldött fotó) ERDŐS HANNA, TISZAFÖLDVÁR Egy elfeledett főkapitány A Jászberényben élő Fekete család tagjai, olvasgatva az őseik családfájának törté­netét, fontos információra bukkantak, mi­szerint egyik távoli elődjük, Nagyiványi Fekete III. László, jász-kun főkapitány is volt. Utazást kell tennünk, vis­sza az időben, egészen 1627-es évig, amikor ne­vét először említették. 1637 májusától hadiszol­gálatban áll, 1644-ben Wesselényi füleki kapi­tány udvarába került, akivel részt vett a murá­nyi vár elfoglalásában. 1650-ben füleki alkapi- tány lett, 1661 májusától Pest-Pi­lis és Solt vármegye alis­pánja. 1663-ban Pest és Heves felvidéki megyék tanácskoztatására Kassá­ra küldték. 1665-től részt vett a Wesselényi-féle összees­küvésben, 1666-ban lett jász-kun főkapitány. Egész életében buzgó, vallásos ember volt, ado­mányaival gyakorta segí­tette a katolikus egyhá­zat. Címei között szerepelt a „szentelt vitézi” rang is. Leányára, Erzsébetre ha­talmas vagyont hagyott, leendő vejére pedig jel­mondatát: „Bölcsességgel, nem erőszakkal kormá- nyoztatik a hajó. ” Továb­bá egy hosszú ideje folya­matban lévő pert is a „Rá- kóczi-házzal, a hajnácskői vár és uradalom birtoklá­sáért”. Történelmünk során a Fekete család férfi tagjai közül, többen is katonás­kodtak Magyarország sza­badságáért folytatott har­cokban, és becsülettel helyt álltak. KERÉKGYÁRTÓ GYULA JÁSZBERÉNY

Next

/
Thumbnails
Contents