Új Néplap, 2004. október (15. évfolyam, 230-254. szám)

2004-10-28 / 252. szám

4 2004. OKTOBER 28., CSÜTÖRTÖK A SZERKESZTŐSÉG POSTÁJÁBÓL ŐSZI HANGUUmi GALÉRIA AZ OVIBAN A jászladányi Napközi Otthonos Óvodában esztétikus, őszi hangulatú galériát nyitottak meg. A tárlaton Tábori Lászlóné nyugdíjas pedagógus csuhémunkáit tekinthették meg az óvodások. A kiállítás keretében az alkotó tanár néni kedvesen bemutatta gyerekeknek, hogy a kukoricac­sövet takaró csuhéból hogyan készülnek a babák, virágok, kosarak. (Beküldött fotó) Tószegiek voltak, azok is maradtak Hagyományteremtő' ese­ményt rendeztek a közel­múltban a településen. Dr. Töró'csik Mihály cím­zetes egyetemi tanár és néhány barátja elhatároz­ták, hogy találkozót szer­veznek a községből el­származott diáktársaik és sporttársaik részvételé­vel. Mint mondták, azok találkoz­nak ott, akik életük és munkás­ságuk alapján méltó módon képviselték szülőföldjük hírne­vét, akikre büszke lehet a legfi­atalabb generáció is. Büszkék is voltak, hiszen a találkozón zenével, tánccal köszöntötték az öreg diákokat, nagy sikere volt a templomi programnak, ahol elénekelték a magyar és erdélyi himnuszokat. A legna­gyobb élményt a beszámolók nyújtották. Könnyet csalt a sze­mekbe a gyerekkori történések felelevenítése a régi barátokról és tanárokról való emlékezés. Az életutak ismertetése során kirajzolódott, hogy mindenki megtalálta a helyét az ország különböző tájain, mindannyian szép pozícióba kerültek. Min­den beszámolóból kicsengett, hogy az elszármazottak büsz­kék tószegi múltjukra, bárhol is élnek, örökre tószegiek marad­nak... Nagy szeretettel köszönték meg dr. Törőcsik Mihály nagy­szerű kezdeményezését, és az újra találkozás reményében bú­csúztak el egymástól. GÖNCZI LAJOS, TÓSZEG A levelekből válogatunk. A ki­választott írások - a levélíró előzetes hozzájárulása nélkül, mondanivalójának tiszteletben tartásával — szerkesztett, rövidí­tett formában jelennek meg. Az itt olvasható vélemények nem feltétlenül azonosak a szerkesz­tőség álláspontjával. Névtelen vagy címhiányos írá­sok közlését mellőzzük. Szerkesztőségünk fenntartja a jogot, hogy a meg nem rendelt cikkeket is olvasói levélként ke­zelje. segítőkész szervezők. A kö­zelmúltban körutazáson vet­tünk részt. Egyik állomásunk szállodai szobájában felejtettük a videokameránk töltőjét. Az utat szervező iroda mindent megtett, hogy ez a nem kis ér­tékű eszköz megkerüljön. Örü­lünk, hogy az utazási irodák eléggé labilis világában, ők még a figyelmetlen utazó tár­gyai hazaszállításáról is gon­doskodnak. NÉV ÉS CÍM A SZERKESZTŐSÉGBEN biztonságunk érdekében. Nö­vekszik a bűnözés. Az ez ellen fellépő szervezetek között van­nak a polgárőrök, akik szíwel- lélekkel végzik munkájukat, ha tudják. Megfelelő pénzfor­rás hiányában azonban ez egy­re nehezebb. Nem lehetne va­lahogy támogatni őket? Hiszen értékeinkre és biztonságunkra vigyáznak ők is. GUTH SÁNDORNÉ, NAGYKÖRŰ Ötven év már történelem 1954-ben, a kisújszállási Móricz Zsigmond gimnázi­umban mintegy hetven diák érettségizett és vágott ne­ki a nagybetűs Életnek... Ebben a patinás középiskolá­ban azért volt jó érettségizni, mert csak a tanulással kellett törődni, mivel tanáraink szigorú figyelemmel, féltve őrködtek felettünk. Az ötvenéves találkozón az is­kola aulájában koszorúval em­lékeztünk meg azokról, akik már nem lehetnek közöttünk, majd bensőséges hangulatban felidéztük az emlékeket, a diák­csínyeket... mi bizony szedtünk gyapotot, törtünk kukoricát, gyomláltunk rizst, megnyertük a megyei középiskolás labdarú­gó-bajnokságot. A beszámolókból kiderült, hogy mindenki tovább tanult. Néhányan felsőfokú iskolába jártak, néhányan tanfolyamo­kat végeztek... kiderült az is, hogy nagymamák, nagypapák vagyunk, sőt már dédmama is van, sokan még a nyugdíj mel­lett is dolgoznak. De legtöbbünkre a kerti munka és az unokák kényezte­tése a jellemző. Jó volt találkoz­ni, ha erőnk lesz, ezután két­évente összejövünk... (Bekül­dött fotó) DR. VÉGSŐ ZOLTÁN MIKLÓS, SZOLNOK Barangolás Palócföldön A Szolnoki Nyugdíjas Pedagó­gusklub lelkes kirándulócsa­pata - Bekényi Istvánná szer­vezésének köszönhetően - fe­lejthetetlen három napot töl­tokzatos világába pillantot­tunk be. Hollókő, a világörök­ség része fatornyos, zsinde lyes templomával, népvisele­teivel, különleges nyelvjárá­tött Nógrád megyében. Pász- tón megnéztük az Oskolames­ter házát, a középkori romker­tet, a barokk templomban pe­dig a múltra emlékeztünk. Balassagyarmaton, a palócok fővárosában a városnézés után a Palóc Múzeumban gyönyörködtünk, és megcso­dáltuk a babakiállítást. Moho- rán a Tolnay Klári Emlékház­ban a legendás színésznő ti­sával hangulatos képet adott a kis településről. Rengeteg élménnyel gazdagodtunk, a fáradalmakat esténként Kozo- rádon pihentük ki, ahol finom palóc ételekkel és a pincesor­ral ismerkedtünk meg. Nóg­rád még sok kincset és látni­valót rejt, így elhatároztuk, hogy még visszatérünk oda. (Beküldött fotó) ALMÁSI JÓZSEFNÉ, SZOLNOK Van még emberség az utakon „Bajuszos angyal” négy keréken... Egy, a hagyományos ér­tékeit elvesztő, az elide­genedéshez és az elem- bertelenedéshez szük­ségszerűen vezető világ tanúi, illetve sajnálatos módon immár részesei vagyunk. A házasságból együtt élés, a szerelemből szex, a becsületből anyagi érdek lett; a barátság, az egyik legszebb kapcsolat, mintha kiveszőben volna, most mégis olyan élményről szeret­nék röviden beszámolni, ami áttörte az én saját elhatározá­somból történt régi kizáródáso­mat ebből - az engem immár csak távolról körülvevő - világ­ból, és naponta, ha csak egy rö­vid időre is, bebizonyítja, hogy nincs igazam, amikor így ön­ként és szükségszerűnek ér­zett módon kizártam magam a társadalomból. Bizonyára az érintettek nem veszik rossz né­ven, hogy őket, kicsit furcsán, országúti barátaimnak neve­zem. Tíz éve - az okok messzire vezetnének - gyakorlatilag minden reggel fél nyolckor ki­megyek a tanyánk előtti or­szágúira, és futok pár kilomé­tert. Mivel megközelítőleg ugyanabban az időszakban „edzek”, évek óta szinte ugyan­azokkal a kocsikkal és termé­szetesen azok vezetőivel talál­kozom... nem fiatal Skodától kis és nagy modern autókon át a kamionig. Az út bal oldalán futva gondosan figyelek előre és hátra, nehogy bárkinek ve­szélyhelyzetet okozzak. A gesz­tus gesztust szül, sokan felfi­gyeltek erre, és mert én karfel­emeléssel köszönöm meg az indexelő és engem kikerülő au­tósok vezetőjének figyelmessé­gét, immár ők is köszönnek — van, aki felemeli a kezét, van, aki bólint, az egyik fiatal busz­vezető, aki indulásom után ál­talában öt perccel a város felől hátulról érkezik, még villant is hozzá. Ha egyszerre érkezik két jár­mű, akkor megteszem, hogy ki­megyek a fűre, hogy azok sza­badon közlekedhessenek. A minap is így történt... az érkező személygépkocsi és busz veze­tője is megköszönte figyelmes­ségemet, így nekem két karral kellett intenem. Lehet, hogy az árokban sok a szemét - ahogy erről korábban már beszámoltam -, de az úton kell és van is emberség. Sze­rencsére tapasztalom... És végül az élményeim csú­csa, a bajuszos angyal. Hatal­mas tankautót vezetett tavaly karácsony táján - futásom vé­gén köszöntöttük egymást -, a közelmúltban azonban öröm­mel ismertem fel újra a volán­nál, így jutott eszembe a vele kapcsolatos, decemberi kis tör­ténet. Egy alkalommal a szoká­sosnál korábban érkezett, még kifelé futottam, amikor fékezett mellettem, majd megállt. Ki­nyitotta a vezetőfülke ajtaját láthatóan miattam, ezért körül­nézve odamentem hozzá. Le­nyújtotta a kezét, és azt mond­ta: már régen ismerjük egy­mást, hadd kívánjak békés, boldog karácsonyt! Máig össze­szorul a torkom, ha erre az esetre gondolok. Hát ő és a hoz­zá hasonló emberek az én or­szágúti barátaim... milyen jó lenne, ha ez a pár kilométer sokkal-sokkal több lenne. P. GERGELY MIHÁLY, SZÓRÓPUSZTA

Next

/
Thumbnails
Contents