Új Néplap, 2004. szeptember (15. évfolyam, 204-229. szám)
2004-09-09 / 211. szám
4. OLDAL SZERKESZTŐ S É G POSTÁJÁBÓL A 2004. Szeptember 9., csütörtök A falvak is értékesek A vidékfejlesztés aktuális kérdéseivel, a magyarországi — köztük megyei — falvak megújulásával, esélyeivel foglalkozik manapság számos intézmény. Megindult a kistelepülések megtartásáért, életben maradásáért folyó küzdelem. Jó jel, hogy változóban van a hazai és helyi településpolitika. A vidékfejlesztés programja a fordulat lehetőségét rejti magában. A kormány nem tesz különbséget város és falu között, de mégis van egy kisebb „szakadék”, ami nagyon sok területen egyre inkább csak nő. Ezeket kellene csökkenteni, a több évtized alatt felhalmozott problémákat kell megoldani. Megyénk falvaiban, községeiben is sajnos az elöregedés, az ifjak elvándorlása tapasztalható. Vajon miért? Figyelembe kell venni azt, hogy az esélyek, fejlesztések milyen értékek mentén gazdagítják az emberek életét és sorsát. Vajon a tájjellegű gazdálkodás hozhat-e érdemi erőlelépést egy-egy hátrányos helyzetű település életében? Sikerül-e helyreállítani a termelők, feldolgozók, felvásárlók közötti érték- és teljesítményarányos jövedelmi egyensúlybomlást, megszüntetni a termelők felvásárlók általi kiszolgáltatottságát? Mindennek ellenére manapság nagyon sokan ismerkednek egy-egy szép, csendes jászsági, kunsági, tiszazugi falu értékeivel, adottságaival, kedves, szorgalmas lakóival, sokan keresnek nyugalmat vidéken. Ez természetes is, hiszen a kis falvaknak és településeknek is megvannak a szépségei és értékei. A kérdés azonban ezek ellenére is fennáll: mivel lehet elérni, hogy a fiatalok otthon maradjanak a szülőfalujukban? ___ ________ DR.BÁLINT SÁNDOR, SZOLNOK Vé gre nem egyedül! Röviden MEGSZÉPÍTETTÉK. Tavaly szintén írtam egy olvasói levelet, melyben néhány javaslatot tettem a Hild tér és Baross úti „volt” aluljáró szebbé tételére, amit - örömmel tapasztaltam, hogy - megváltozott, szebb lett. A tetejét körberakták virágosládákkal és sziklakertet varázsoltak rá. Naponta gyönyörködöm benne. Felfedeztem, hogy egy munkahelyi közösség áldozatos tevékenységének köszönhetjük a szépítést. Akik megérdemlik, hogy legalább így mondjunk köszönetét, hogy tettek ennyit a városunkért. Milyen jó lenne, ha ezek után egyre többen követnék ezt az igazán jó példát! NÉMETH MIHÁLYNÉ, SZOLNOK NEM ODA VALÓ... Mivel vallásos ember vagyok, bánt, hogy beköltözött a politika a templomokba. Az elmúlt időszakban is tapasztaltam, hogy az egyik párt propagandakiadványa rendszeresen megjelenik az egyik szolnoki templomban. Miért kell ez? Ma az egyik, holnap a másik? Véleményem szerint nincs helye a politikának a lelkek megnyugvását szolgáló templomokban. NÉV ÉS CÍM A SZERKESZTŐSÉGBEN SEGÍTETTEK RAJTAM. Au gusztus 13-án súlyos balesetet szenvedtem, így a szolnoki He- tényi Géza Kórházba szállítottak. Két hetet töltöttem a kórházban, amíg felgyógyultam annyira, hogy hazavihessenek a szüleim. Bekerülésemtől kezdve a felgyógyulásomig igazán csodálatra méltó ápolást, gondoskodást, és lelki segítséget kaptam a intézményben. Köszönöm, hogy ilyen lelkiismeretesen vigyáztak rám, és végig türelemmel segítettek a gyógyulás útján, lelki támogatást nyújtottak és segítettek, hogy feldolgozzam azt az eseményt. A kezelőorvosomnak hálával tartozom, hogy a gyors műtéti beavatkozással, és az utókezelésekkel helyre hozta a sérült lábamat. A kórházakról, és az egészségügyről annyi rosszat lehet hallani, de higgyék el, az én esetem legyen a bizonyíték arra, hogy vannak kivételek. MATÚZ VIKTÓRIA A levelekből válogatunk. A kiválasztott írások - a levélíró előzetes hozzájárulása nélkül, mondanivalójának tiszteletben tartásával - szerkesztett, rövidített formában jelennek meg. Az itt olvasható vélemények nem feltétlenül azonosak a szerkesztőség álláspontjával. Névtelen vagy címhiányos írások közlését mellőzzük. Szerkesztőségünk fenntartja a jogot, hogy a meg nem rendelt cikkeket is olvasói levélként kezelje. Gyermekkorom óta szívügyem az állatvédelem. Rémálmaimban visszatérnek az iszonyatos utcai jelenetek; nem szabadulok a kegyetlen kocsisok látványától, amint lelketlenül véresre ostorozzák az agyonterhelt lovakat. Mindenkor elborzadva emlékezem a rossz, kövezetlen, sáros utakra, ahol a kátyúba került szeneskocsik elé fogott szerencsétlen párákat ütlegelték a szállítómunkások. A legbőszítőbbnek az ösz- szecsődült bambán bámészkodó tömeget láttam. Szemlélték a borzalmat, de a kisujjukat sem mozdították meg a kiszolgáltatott, agyongyötört állatok érdekében. Csak nagy ritkán vált ki közülük egy-egy jóindulatú, ember, aki megmutatta, sőt meg is cselekedte, hogyan indítható el a kerékagyig elakadt jármű. A sintérkor- dély számtalanszor keserű köny- nyekre fakasztott. Soha nem felejtem el a panaszosan vonyító kutyák hangját. Érezték, milyen kegyetlen sors vár rájuk. A legszörnyűbb állatkínzásokat az elhanyagolt utcagyerekek követték el. Feldúlt családi otthonokból kerültek az utcára, senki nem törődött velük, belőlük termelődött ki az iskolakerülő gyermekbűnözők serege. Ösztöneik elképesztően elvadultak, élvezettel, harsány rö- hejek között taposták el a békákat, kínozták a macskákat. Elhatároztam, pedagógus leszek. Abban az illúzióba ringattam magam, ezen a pályán teret nyit nekem a sors lélekfinomító szándékaim megvalósítására. Nem sejtettem, mennyire keserűen kell csalódnom. Egyedül voltam a küzdőtéren. Pedagógus társaim értetlenül, sőt jeges közönynyel bírálgatták szemléletemet. A gúny nyilai számtalanszor értek; csodálkoztak, hogy férjes asz- szony és anya létemre miért vesződöm ilyen hóbortokkal. Akinek van kit szeretnie, annak mi szüksége lehet rögeszmékre. A háború végére katedrára jutottam. Azt hittem, elérkezett az én órám, felhasználhatom helyzeti energiámat a lelkek finomítására. A reményem szertefoszlott. A csalódás nem tört össze; egy embernek az elveiért sokat el kell szenvednie. Ehhez tartottam magam. Amikor csak tehettem, okta- J tásomban hivatkoztam a világirodalmi példákra, az állatlélek meg- j rendítő, megható megnyilvánuld- | saira. Mindezt egyedül, legjobb esetben elnéző mosolyok árnyé- | kában cselekedhettem. A hatvanas években állatvédő egyesület jött létre - városunkban is. A társaságnak szüksége lett volna egy teremre, ahol tevékenykedhettünk volna, de a munkahelyem elutasította a kérést, miszerint néhány órára beülhetnénk egy tanterembe. Minden visszahúzó erő ellenére mi felvet- j tűk a harcot, mert igazán társak voltunk. Volt olyan is, aki segített ne- I künk... Azóta sok idő eltelt, ami megérlelte az állatvédelmi törvényt. Nagyon sokáig vártam, és azt hiszem megérte a sok évtizedes munka, végre nem érzem magam egyedül! _______ MIKÓ ÖDÖNNÉ, SZOLNOK Én ekeljünk, a zene összeköt „Számomra mindig az volt a fő dolog, hogy népem hangját hallhatóvá tegyem.” Ez a Kodály-idézet jutott eszembe most, a tanévnyitó ünnepélyen, ahol kezdő felszólításként ezt kaptuk: Hallgassuk meg a Himnuszt! A rövidre szabott ünnepség után pedig záró akkordként: Hallgassuk meg a Szózatot! Nem énekeljük el közösen, hanem hallgassuk meg. Tisztelettel, szomorú vigyázzállásban én is meghallgattam, és belülről énekeltem, mert szólózni nem lett volna ildomos. Eszembe jutottak az évekkel ezelőtti ünnepségek, amikor még mindenki énekelte a jelenlevők között, aki akarta és tudta nemzeti himnuszunkat, és talán még a Szózatot is. Bár a Szózat nehezen énekelhető, de mindenki tanulta valamikor az általános iskolában, hiszen törzsanyag volt... Nem az volt a lényeg, hogy milyen magas szintű művészi kórus szól, hanem hogy mindenki énekelte. Úgy, ahogy tudta, és ennek kohéziós ereje, lelke volt. A zene óriási érzelmeket juttat kifejezésre, megrendítően szép, szomorú, elgondolkoztató, bizakodó hatása lehet. A passzívan, csak hallgatás útján hozzánk futó dallam legfeljebb megérinthet bennünket, de személyiséget formáló ereje soha nem olyan mély és erős, mint az éneklő dallamé. Nem elhanyagolható tény az sem, hogy a Himnusz és a Szózat is szövegében olyan üzeneteket hordoznak, amelyet kimondva, énekelve talán még gondolkozásra is késztetnek bennünket... Miért félünk, szégyellünk énekelni? A gép mindent lesepert maga körül, ami emberi volt? Erősíteni akarjuk az elidegenedést, mikor egyébként is tarol? Ellaposodnak az ünnepségek élő zene nélkül. Tényközlések vannak az ünnepségeken. Ezeket meghallgatjuk, tudomásul vesz- szük, és megyünk tovább... Az oázist, ami még a lelket életben tartaná, kiszáradni hagyjuk... „A zene lelkipótlék...aki nem él vele, lelki vérszegénységben él.” Ezt is Kodály mondta, és üzenetként hagyta ránk. Jó lenne, ha újra megtanulnánk énekelni! Azt hiszem, ha mernénk elkezdeni, sikerülne. Próbáljuk meg, míg nem késő! SZILÁRD ÁDÁMNÉ, SZOLNOK Városhoz illően? Az abonyi posta előtti járdán esőzések idején akár csónakázni is lehet, hasonlóképpen az egyes buszmegállókban és némelyik utcában. Az intézmény falait nagy forgalom idején kerékpárok tucatjai rongálják. Persze ezek a problémák nem a posta vezetőségének és dolgozóinak mulasztása. Egyetlen hiányosságot tapasztaltam postai körökben, mégpedig a nyitva tartással kapcsolatban. Épp feltárni készültem észrevételemet az illetékeseknél, amikor megtudtam, hogy módosulnak az időpontok. Ez jó hír! Bár én és sokan mások is, mint ahogy városhoz illik, a szombati nyitva tartást is indokoltnak tartanám. De ne legyünk telhetetlenek, örüljünk ennek a kedvező változásnak is. _____________________BÁLINT ZSUZSA, ABONY A RANGIDŐS HONISMERŐ. Több évtizede működik a jászjákó- halmi Horváth Péter honismereti szakkör. A közelmúltban a társaság tagjai kilencvenedik születésnapján köszöntötték legöregebb társukat, Kovács Sándort, aki harminc éve vesz részt a munkában, összetartja a közösséget. Az ünnepelt, akit nagy tisztelettel vettek körül a szakkör tagjai, meghatódva fogadta az elismerő szavakat, melyekben a tagok megköszönték azt a sok segítséget, melyet tagtársuk élettapasztalataival tudott nyújtani nekik. (Beküldött fotó) FODOR ISTVÁN FERENC GYALOGOLJUNK, DE HOL? Ez a fotó Szolnokon, a Hunor utcában lévő járdát örökítette meg, meglehetősen természetközeli állapotban. Adott esetben nem a legszerencsésebb, hogy a természet visszafoglalja azt, amit elvettek tőle, hiszen közlekedni gyalogosan is kell valahol... a járdán azonban itt biztosan nem! (beküldött fotó) Ne vágj ki minden fát! Sokan hűsöltek a lombok alatt... Az Új Néplapban ez év június 21-én megjelent, Rákóczi- falváról szóló oldalon sok mindent leírtak a településsel kapcsolatban, amik elsősorban pozitívumok. Említsük csak meg a szép és rendezett virágos parkot, amely a hősi halottak emlékszobránál készült. Bár nemcsak ezt lehetne bemutatni, hanem olyan utakat is, amelyek szinte járhatatlanok eső után, és azokat a fiatal fákat is, amelyek teljesen kiszáradtak. Sajnos a Rákóczi Ferenc nevét viselő utca úgy néz ki, mintha nem lenne gazdája. Egyre kevesebb a fa, és a gyalogosjárdák minősége is egyre rosszabb. Sokan mondogatják - köztük a 82 éves édesanyám is -, hogy napközben nem szívesen mozdul ki otthonról, mert, ha nagyon süt a nap, és szeretne elmenni valahova, hőgutát kap, mert nincs egy árnyékos rész sem az utcában. Ez nem csak az időseknek, de a terhes kismamáknak, a pici gyerekeiket sétáltató anyáknak is gond. A parkban lévő 80 éves fákat kivágták, de hogy! A lombos élő fa törzsét a föld felett egy méterre egyszerűen elfűrészelték, és csináltak belőle „élő” virágtartót. Ezt az élővilág megcsúfításának tartom. Ez a sors vár a többi fára is? Pedig csak a nehéz lombágakat kellene koronára visszavágni, és új hajtások meghagyásával, akár 20-30 évig is élhetnének a fák. Ehhez nem pénz, hanem józan gondolkodás kell. A pénzt, amit a fák kivágására, illetve újratelepítésére fordítanának, inkább a kiszáradt fák pótlására, a gyalogosjárda építésére, és a csapadékvíz elvezetésére kellene költeni. Jó volna ha lenne egy ember, aki nem irt, hanem ültet. Tősgyökeres falvainak vallom magam, bár Szolnokon élek a családommal. Édesanyám, és a munkahelyem köt Rákóczifalvához. Úgy gondolom, hogy aki nem veszi komolyan a fákkal kapcsolatos problémákat, az nem falvai. Az nem hűsölt a fák alatt, nem randizott alattuk. Talán át kellene gondolni, hogy milyen kárt okoz a fűrész. NÉV ÉS CÍM A SZERKESZTŐSÉGBEN RÁKÓCZI-EMLÉKTÚRA. A közelmúltban, egy nyári napon múzeumbarát társaság indult Rákóczi-em- léktúrára. A csapat járt Sárospatakon, Széphalmon, Göncön, Vizsolyban , ahol megtekintették az ország nevezetességeit. A sárospataki Rákóczi-szobornál koszorút helyeztek el és Győré Pál, Abony díszpolgára beszédet is mondott. (beküldött fotói
