Új Néplap, 2004. augusztus (15. évfolyam, 179-203. szám)

2004-08-26 / 199. szám

4. OLDAL SZ ERKESZTŐSÉG POSTÁJÁBÓL A 2004. Agusztus 26., csütörtök HSH Nem is kérik A Háromszoros csengetési díj címmel augusztus 12-én megje­lent cikkünkre reagált a szolnoki Kígyó patika gyógyszerésze, Maródi Antalné. Hozzászólásá­ban elmondta, a kollégáival való beszélgetés alapján bátran kije­lentheti, hogy a patikusok az esetek 95 százalékában nem használják ki a rendelet adta le­hetőséget, és nem kérnek ügye­leti díjat, legyen az 100 vagy 300 forint. Csak akkor élnek ezzel a „lehetőséggel”, ha valaki éjnek évadján mondjuk fogamzásgátló eszközt kér, mivel úgy vannak vele, ennek beszerzéséről iga­zán lehetett volna korábban gondoskodni... r* Egy hét a Tisza ligetben Július 26-tól augusztus elsejéig egy felejthetetlen hetet töltöttem el Szolnokon a Tiszaligetben, az Új Néplap által szervezett tábor­ban. Nagy örömmel töltött el, amikor megkaptam az értesí­tést, hogy én is bekerültem azon szerencsés gyerekek közé, akik ingyen táborozhattak a Tiszali­getben. Jászberényből egyedül én mehettem, nem ismertem a többieket, de ezzel ők is így vol­tak, mivel a megye településeiről egy-egy gyerek jöhetett el. Saj­nos a hét első felében esett az eső, de ez sem szegte kedvün­ket, mert a Szabó Anita táborve­zető és társai rengeteg jó progra­mot szerveztek. A programok közül megemlíteném: az Új Néplap szerkesztőségének a meglátogatását, a Zöld Házban is jártunk, ahol rengeteg játék volt. A KRESZ-vetélkedőn siker­élményem volt, mert harminc gyerek közül második helyezést értem el. Jártunk még a Damja­nich Múzeumban, a Repülőmú­zeumban, voltunk az egyik gyorsétteremben és moziban is. Ezek mellett lovaskocsikáztunk és strandoltunk is. Utolsó nap búcsúzóul tábortüzet raktunk. Nagyon jól éreztem magam, de egy kicsit elfáradtam az éjszaká­ba nyúló beszélgetések miatt. Több barátnőt szereztem, akik­kel levelezni fogok. Szeretném megköszönni az Új Néplapnak ezt az élmények­kel teli hetet, amit ők finanszí­roztak, és így hozzájárultak a nyaram szebbé tételéhez! HORVÁTH ÁGNES, JÁSZBERÉNY A levelekből válogatunk. A kivá­lasztott írások - a levélíró elő­zetes hozzájárulása nélkül, mondanivalójának tiszteletben tartásával — szerkesztett, rövi­dített formában jelennek meg Az itt olvasható vélemények nem feltétlenül azonosak a szerkesztőség álláspontjával. Névtelen vagy címhiányos Írá­sok közlését mellőzzük. Szerkesztőségünk fenntartja a jogot, hogy a meg nem rendelt cikkeket is olvasói levélként kezelje. Volt egyszer egy zenepavilon Egy polgári család a zenepavilon előtt Hetvenegy évvel ezelőtt, 1933 ban adták át a Tisza-híd és a Ti­sza Szálló közötti parkban a zene­pavilont, amely a Damjanich uszoda fedett részének a Tisza Szálló felőli sarkán — nagy, lom­bos fákkal övezett parkrészen — állt. A pavilon egy méter magas alapzatú, nyolc méter átmérőjű, nyolcszögletű egyszerű fedett építmény volt. Tavasztól őszig majdnem mindennap helyi zene­karok előadásait hallgathatták az érdeklődők. A műsor általában klasszikus komolyzenei művek­ből és operettrészletekböl állt. Mindezek mellett az építmény környéke meghitt találkahelye volt a randevúzóknak is... Egy­szóval, ez a pavilon szép, kulturá­lis színfoltja volt Szolnoknak! A háború azonban — mint sok mást - ezt is „elsodorta”. SZUROVECZ PÁL, SZOLNOK A lánglelkű költő Abonyban Ez év júliusban múlt 155 éve annak, hogy Petőfi Sándor, a költő életét vesztette. Erre a szomorú eseményre - illetve arra, hogy 1847. június 12-én Petőfi egy éjszakát töltött az abonyi Kossuth fo­gadóban, ahová Nagyszalontáról Pest felé utazva tért be — emlékeztek az abonyi Múzeumbaráti Kör és a Petőfi Művelődési Ház és Könyvtár dol­gozói. A Kossuth cukrászdában és az előtte elhe­lyezett emléktábla „tövében” találkozott harminc visszaemlékező. Győré Pál, Abony díszpolgára nagy hatással volt a hallgatókra, amikor elmond­ta az Egy gondolat bánt engemet című verset, majd Korbély CsabAné alapos, szép visszaemléke­zése következett. Megtudhattuk, hogv Petőfi az a költő, akinek minden korban nagy kultusza volt Magyarországon, mi több költői teljesítménye és sorsának egyedisége miatt a francia és dán kul­túrkörben is a legnagyobb személyiségek közé sorolják. Petőfi élete nagyon változatos és mozgalmas volt, és annak minden fordulata egy-egy lecke majdani költészete szempontjából. Születésekor szülei viszonylag jó módban éltek, és így kisgyer­mekként színvonalas iskolába járt. Egy anyagi csőd azonban elvitte mindenüket, így tizenöt éve­sen kénytelen volt szembesülni a nincstelenség- gel, nyomorral, ami végigkísérte az életét. Színhá­zi mindenes, házitanító lett, majd katonának állt. A nyugtalan költő 1842-ben egy vándorszínész­társulathoz szegődött. Rövid időn belül költői pá­lyájának talán legtermékenyebb időszaka követ­kezett, és sikere egészen a Helység kalapácsa publikálásáig osztatlan. Amikor a helyzetdalai­nak és életképeinek ábrázolásától eltért, elutasító kritikákat kapott. Néhány év múlva elesett... A sors tehát rövidre szabta életét, de a megélt tartalom vetekszik az évtizedekig alkotókéval. Egyetlen költő, író nem ismerte úgy hazáját, mint ő. Nagyon sokszor indult útnak gyalogosan, vagy jobb esetben szekéren, meglátogatni szüleit, ba­rátait, út közben gyűjtve a tapasztalatokat és té­mákat. Egy ilyen alkalommal haladt át Abonyon, ahol meg is pihent. Ez alkalomból emlékeztek az abonyiak a lánglelkű, tragikus sorsú költőre egy forró nyári estén. ______________________________________BÁLINT ZSUZSA, ABONY ÖT ÉVTIZED EMLÉKEIT IDÉZTÉK FEL. A napokban ta­lálkoztak ötvenöt év után újra az 1857-ben Jászkiséren reformá­tus népiskolaként épült intéz­ményben, az 1948-49-es iskolai év volt tanulói. Az évfordulót ün­neplő osztály ebben az iskolá­ban fejezte be a nyolc évfolya­mot, így nagy örömmel tértek vissza, szívesen elbeszélgettek az elmúlt évekről, a közös emlé­kekről. Az élmények felidézése után megkoszorúzták Tiszay Jó­zsef volt igazgató síremlékét. Az este végén közös vacsorával és további emlékek felelevenítésé­vel zárták. (Beküldőn fotó) ________________SZABÓ ZSIGMOND Ki ncs az Mindig megfájdul a szívem, ha nálam fiatalabbak gyászjelenté­sét olvasom a napilapokban. Saj­nos az utóbbi időben gyakran előfordul, hogy 50-60 éven aluli férfiak mennek el váratlanul, tra­gikus hirtelenséggel. Miért? Ho­va ez a nagy sietség? A halál „tör­vény”... de nem hetven éven alul. Az emberek nagy többsége nem figyel magára, nem hallgat a jó szóra. A nép legfőbb kincse a tesü és lelki egészsége. Ezt megtartani egyet jelent a nép vagyonával. Sokszor már későn figyelünk rá, amikor már nincs segítség, és egészség egyedül marad a család, a gyere­keket „elhagyja” a családfő. Vi­gyázzunk hát rájuk! Legyen köte­lező a negyven év feletti férfiak számára az egészségügyi szűrő- vizsgálat, hátha meg tudjuk óvni őket! Én már 78 éves vagyok, ápoló­nőként dolgoztam, de minden al­kalommal belebetegedtem, ami­kor fiatalokat láttam elmenni. Ugyanúgy megviselte a főnökö­met, aki sokszor elmondta: az egészség a legnagyobb kincs, de csak későn értékeljük, amikor nincs. __________ MOLNÁR FERENCNÉ El kelne egy állatkert Egy hét év körüli kislány a Cora buszon mondja édesanyjának, amikor meglátja az építkezést: „Anya, de jó lenne már korcso­lyázni!” Ennek hallatán elgondol­kodtam, milyen élmény lenne, ha a leendő korcsolyapálya mellett egy pici állatkert is megbújna. Hely van, sok az állatszerető em­ber, az Alföld is kitermelné az ál­latoknak az elegendő élelmet. Va­lamennyi építőanyag a közeli Bükk és Mátra területéről besze­rezhető lenne. Talán akadna egy vállalkozó, aki megvalósítaná ezt, hiszen Szolnok ki van éhezve az efféle létesítményekre. ME-NÉ, SZOLNOK Élménydús nyaralás A kuncsorbai Arany János Baráti Kör az idén nyáron egy hétig a zempléni Telkíbányán és annak környékén táborozott. Mint ed­dig minden évben, az idén is nagyszalontai barátainkkal szer­veztünk közös programokat. Odautazáskor megálltunk Mező­kövesden, Monokon Kossuth szülőházánál, a Károlyi-kastély­nál, a vizsolyi református temp­lomban megismerhettük az épü­let, valamint a híres biblia kelet­kezésének, megalkotásának le­gendás történetét. Az Ósva-völgy- ben a Hernád folyó áradásának szemlélői lehettünk, megtekintet­tük a hollóházi porcelán szülő­helyét. Ellátogattunk Kassára, a széphalmi remete, Kazinczy Fe­renc mauzóleumát is felkerestük, majd utolsó állomásunk a Rákó- czi-várnál, Sárospatakon volt. Kö­szönjük mindenkinek, aki támo­gatott bennünket abban, hogy egy ilyen csodálatos kiránduláson vehessünk részt. BALLÁ! KÁROLYNÉ, KUNCSORBA EMLÉKHELYET AVATTAK. Nemrégiben varjasi emlékhelyet avat­tak Jászjákóhalmán a tanyavilág elszármazott lakói és a Gubicz And­rás Gazdakör. A X. Varjasi találkozó alkalmából az ott álló kereszten emléktáblát helyeztek el — a mögötte álló iskola emlékére, a hajdnai nagy vadkörtefa utódai által alkotott liget előtt -, melyet Hórvölgyi László esperes szentelt fel. (Beküldött fotó) __________________■ Va nnak dolgok, melyeket képte­len elfogadni az ember. Ilyen a gyermek elvesztése is. Az egyik ismerősömnek a szeme láttára hajtott át egy lovas kocsi a fián, mikor kiszaladt az elgurult labdá­jáért az útra. Majdnem megőrült szegény asszony, de idővel mégis kénytelen volt belenyugodni a megváltoztathatatlanba. De ott volt a másik eset, az ut­ca végén lakó Ilonka néni. Ő élete végéig hazavárta fiát a frontról, pedig az értesítést is megkapta, hogy elesett. Téves az írás — mon­dogatta. Hiába állították a hazaér­kező bajtársak, hogy Kovács Já­nos honvéd elesett, Ilonka néni hajthatatlan maradt. „Hogy' hihet- ném, mikor nem is láttam! Ezer más Kovács János is harcolt még a fronton, miért pont az enyém lenne az!” S így, ebben az édes A remény hal meg utoljára... kábulatban teltek az évei. Nem gyászolt, csak folyton arra gon­dolt, milyen csodás is lesz, ha új­ra megpillantja az ő Jánosát. Na­ponta áttouligetié a komód tete­jén lévő képeket. Az egyiken Já­nos alig pár évesen egy hintalo- von ült, a másikon az apja ölében, aki Isten nyugosztalja, nagyon italos ember volt, aztán a harma­dikon János már katonaként. Ez nem sokkal azelőtt készült, hogy elment. — Nagyon csinos, ugye, ebben az egyenruhában? - kérdezte tő­lem, mikor egyszer bementem hozzá. - Igen, mintha rászabták volna - jegyeztem meg. - Látod, fiam, ilyen egy igazi katona - mondta büszkén Ilonka néni. Néztem a képet, de én nem úgy találtam. Én egy' félszeg embert láttam, aki nem igazán a harcokra termett. De nem mondtam neki. Ő visszatette a képeket a helyére, leültetett az asztalhoz, friss pogá­csát tett elém és finom házi ribiz- liszörpöt, s közben mesélt. Mesélt Jánosról, az ő hős fiáról. — Tudod, mindig sütök vala­mit, hisz bármikor betoppanhat - mondta álmodozó tekintettel. A múltkor is a szomszéd faluba ha­zajött a Boros Fen, a Boros tanító fia. Pedig évek óta semmi hír nem volt felőle. Nagy komolyan azt mondtam, hogy igen, hallottam én is, holott soha az életemben nem hallottam semmiféle szomszéd falubeli Bo­ros tanítóról, hát még Boros Feri­ről. De hát pont én vettem volna el tőle a reményt? Később a falu közepén egy em­lékművet helyeztek el, amire rá­vésték a hősi hatodaink neveit. Ilonka néni is kiment, olvasni kezdte, s amikor a Kovács János­hoz ért, legyintett. - Ez nem az én fiam, ez egy másik, csak névro­kon! - mondta a mellette állók­nak, s aztán soha többé az emlék­mű felé sem ment. Csak bemagya­rázza magának, hogy él - súgtak össze a háta mögött az emberek. De nem. Szerető anyai szívében valóban ott élt az ő Jánosa, mert számára születésétől fogva halha­tatlan volt. Hitte, hogy csak fog­ságba esett, s hogy onnan nehéz a szabadulás.- Nézzétek meg ezt a nagy or­szágot! — mutatott a gyűrött tér­képen Oroszországra. - Nehe­zen talál ám onnan haza az em­ber. De majd csak letelik az a frá­nya büntetés - hajtogatta a szomszédoknak, de mintha csak önmagát akarná meggyőzni er­ről. Teltek az évek, s ő tette a dolgát a ház körül. Elfoglalta magát. A sok csirke, kacsa, pulyka és a kert elég munkát adott. Nem panasz; kodott, s nem is volt szomorú. Ő hazavárta fiát. Várta mindennap, ugyanolyan bizakodással. A kert végében lévő vén diófa, amire Já­nos kiskorában annyiszor felmá­szott, ősszel mindig bő termést hozott. Ilonka néni minden évben karácsonyra meg is sütötte fia kedvenc diós bejglijét, remélve, hogy az ünnepekre végre hazaér­kezik. Harminc karácsony telt el azóta, de ő mégsem adta fel a re­ményt.- Majd meglátja, doktor úr, ha­zajön még az én Jánosom — mon­dogatta még a betegágyán is. - Igen, biztos találkozik vele — nyugtatgatta az orvos, és megsi­mogatta Ilonka néni gyenge, vé­konyka kis kezét. GÁRDON ÁGNES, JÁSZBERÉNY

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents