Új Néplap, 2004. május (15. évfolyam, 102-125. szám)

2004-05-15 / 113. szám

Szolgáltatás Moziműsor — Horoszkóp — Hét végi rádió- és tévémű­sor 11. oldal Mottó Hiszünk abban, hogy a természetben eltöl­tött idő nem pótolható mással. Hiszünk abban, hogy a természet megismerése élet­re nevel. Hiszünk abban, hogy a kétkezi munka hasznos, egészséges és növeli az akaraterőt. Hiszünk abban, hogy a hagyo­mányok ismerete bölcsebbé tesz. Hiszünk a szemléltető, gyakorlatias játszva tanulás erejében. Ezért hoztuk létre a Katica Tanya Aktív Pihenés Központot. (Leporelló a patcai Katica-tanyán) A világért sem a Katica-tanyát Elsuhanunk a szennai falumúzeum mellett, a településtábla után a zse­lici erdőbe vesző út egyre keske­nyebbé válik. Patca felé kanyaro­dunk, és szinte észre sem vesszük, hogy áthaladunk az alig negyven lakosú kis falun. A Csörge-patak hídja alatt az előző napi esők nyo­mán hömpölyög a máskor csende­sen csordogáló víz, ám mielőtt vég­leg a vadonban éreznénk magun­kat, mesebeli mézeskalács házikó bukkan elénk. Az út vége: a Katica­tanya. Körülötte pedig a somogyi er­dőség árasztja magából a tavasz il­latát. Bódultságunkból röfögés, bé- getés és gyerekzsivaj riaszt föl: man­galicák, rackák és kisiskolások kö­szöntik egymást.- Éppen az ilyen pillanatok miatt hoz­tuk létre az általunk csak kalandpark­ként emlegetett tanyát - mondja Handó János, a birtok tulajdonosa. - Amikor 1993-ban ösztöndíjjal Angliában jár­tam, meglepődve tapasztaltam, hogy hétvégenként a városi családok ellepik a környékbeli gazdaságokat. Falusi gye­rekként nem értettem, mi a szenzáció egy tehénben, ám kiderült: sok kis srác életében akkor látott először élő állatot, leszámítva a panelcsótányokat. S az akkor végzős pécsi közgazdász rádöbbent: idehaza is hasonló cipőben járnak a lakótelepi gyerekek. Tervek ci­káztak a fejében, a patcai családi birtok, aminél ideálisabb környezet nincs is. Ám a megvilágosodást ekkor még nem követte a megvalósítás.- Mivel mindketten komoly referen­ciákkal rendelkeztünk, nemzetközi hí­rű cégnél szerettünk volna dolgozni, így diplomázás után Pestre mentünk- veszi át a szót Handó Eszter, a társtu­lajdonos és feleség -, s így egy darabig még váratott magára a mintagazdaság. Az élet azonban közbeszólt. János agyában 1996-ban egy ökölnyi cisztát találtak.- Eleinte az orvosok sem tudták, mi­tévők legyenek - emlékszik vissza a megpróbáltatásokra. - Akkor 27 éves voltam. Sok választásom nem volt: ab­ban mindenki egyetértett, hogy vagy ki­veszik, vagy belehülyülök. Viszont arra senki sem vállat garanciát, hogy a mű­tét után minden olyan lesz, mint előtte. Háromszor feküdt kés alá: még az ősszel, majd a következő év tavaszán kétszer is. Meggyógyult, ám a betegség és a műtétek nyomai máig érződnek.- Biztosan hallja a beszédemen, ki­csit gyorsan pereg a nyelvem - folytatja János -, s a jobb kezem sem a régi. Pa- ralízises lett... - teszi hozzá. Akkoriban nehezen dolgozta fel az új helyzetet. Ő, aki két végén égette a gyertyát, friss házasként béna kézzel, érthetetlen beszéddel élje le az életét? Depressziós hónapok következtek.- Nehezen tettem túl magam, ám győzött az értelem. Igaz, hogy a jobb kezem nem az igazi, de ott a bal... S ez a gondolkodásmód megmaradt: mindenben a jót, az előremutatót látni. No, és mivel mindenkinek csak egy éle­te van, bele kell vágni a lehetetlennek tűnőbe is. így döntöttek a világkörüli út mellett is. Ahogyan ők mondják, négy keréken akarták bejárni a világot.- Amikor először beszéltünk a bará­tainknak, ismerőseinknek erről az ötlet­ről - veszi vissza a szót Eszter -, senki sem hitte, hogy belevágunk. Vegyetek inkább szuper kocsit, szép bútorokat, festményeket, ha annyi a pénzetek. Pedig nem volt olyan elképesztően sok, sőt, az utazás kezdetén, 1999 má­jusában csak a szükséges összeg há­romnegyede állt rendelkezésükre. Még­is nekiindultak.- Az egész János ötlete volt - néz a férjére Eszter -, bár nem sokat kellett győzködnie, hogy tényleg bele kell vág­nunk. Pedig akkor nem is képzeltük, milyen nehéz egy ilyen utat összehoz­ni. Tizenkilenc vízumra volt szüksé­günk, tizenkét oltást kaptunk, éjjel­nappal bújtuk az útikönyveket, útleírá­sokat, mire kell figyelni, mit szabad, és mit nem. Amikor úgy éreztük, hogy felké­re többször fordult elő, hogy ott kellett éjszakázniuk a vadon közepén, ahol rá­juk esteledett. A kocsi tetején kinyitha­tó, három négyzetméteresnél is kisebb sátor főként a 190 centinél magasabb János számára okozott felejthetetlen pillanatokat.- Ám minden nélkülözésért kárpó­tolt bennünket a táj, az idegen kultúra, s bármilyen furcsa, a vadidegen embe­rek szeretete - mondja kissé merengve Eszter. - Teljesen más világ, talán az egymás­rautaltság SZU tünk, elin­dultunk. Először Izlandra vitt az útjuk - a gleccserek országába Németországon és Dánián át érkeztek -, majd meglehe­tős vargabetű után - az olasz Riminin át Londonba repültek, s onnan az Újvilág­ba - az Egyesült Államok következett.- Ott jócskán elidőztünk: három és fél hónapig tartott, míg kikeveredtünk belőle - így János. - Akkor még nem tudtuk, de hosszú ideig akkor érezhet­tük magunkat utoljára viszonylagos biztonságban. Normális utakon közle­kedtünk, motelok, kempingek sorakoz­tak, szinte bárhol meg tudtunk szállni. Azután átmentünk Mexikóba... Valójában Miksa császár egykori bi­rodalmában kezdődött az út veszélyes, de egyben vadregényes és leginkább iz­galmas, emlékezetes szakasza. Sokszor elfogyott az út a kocsi kerekei alól, egy­miatt, de sokkal szorosabbak az em­beri kapcsolatok. Befogadtak a házukba, leültettek az asztalukhoz olyanok, akik egy nappal korábban még Magyarországról sem hallottak, nem­hogy rólunk. Az ételekhez meglehetős óvatosság­gal közeledtek. Húst, tojást, hámozat- lan gyümölcsöt még véletlenül sem fo­gadtak el, s csak palackozott vizet ittak.- Sajnos, egyszer mindketten elcsá­bítunk - ismerte el Eszter. - János In­diában evett valamilyen utcán elkészí­tett tojásos ételt, én pedig Tibetben né­hány falat húst. Hiba volt megszegni az alapszabályt: hámozd meg, főzd meg, de legalábbis előtted főzzék... Ebből a szempontból felüdülést je­lentett Ausztrália és Új-Zéland, ahová a Húsvét-szigetek és Tahiti érintésével ér­keztek.- Ritka unalmas hely - állítja Eszter. - Legalábbis annyi pénzzel, amennyivel mi megérkeztünk. Két nap után tovább is álltunk. Nekik viszont naponta csak 1200 forintjuk volt szállásra, és 1600 élelmiszerre és vízre.- A 418 nap alatt mindössze kétszer, összesen hat napot laktunk normális szállodában - szól közbe János. - Az anyagiak miatt hagytuk ki Japánt is. így viszont „csak” 39 országba jutot­tak el; Afrika kivételével minden konti­nensre ellátogattak.- Latin-Amerika, Új-Zéland, Nepál, Angkor Kambodzsában, Szíria, mind felejthetetlen emlék - mereng el ismét Eszter. - Mindegyikre más és más miatt emlékszem vissza szívesen. János hoz­záteszi, igazából nehéz is elmesélni, mennyi mindent átéltek.- Ez a tizennégy hónap teljesen más embert varázsolt belőlem - vonja le a tanulságokat. - Megtanultuk elfogadni a másságot: nincs jó és rossz ember, étel, vallás, csak más. Rájöttünk arra is, hogy Magyarországon egyáltalán nem nehéz az élet. Az a baj, hogy mi mindig a gazdagabbakkal hasonlítjuk össze magunkat, pedig a világ népességének 85 százaléka nálunk sokkal rosszabb körülmények között él. Nem tudjuk megbecsülni a környezetünket, termé­szetesnek vesszük, hogy van víz, van­nak útjaink, hűtőszekrényünk, tévénk. Ennek ellenére fel sem merült ben­nük, hogy bárhol letelepednének.- Rengeteg helyen jártunk, sok szé­pet láttunk - így János -, tizennégy hó­nap alatt átéltünk annyi mindent, amennyit más egy életen át sem. De an­nál aligha van jobb érzés, mint amikor koszosán, büdösen, fáradtan átléptük a szlovén-magyar határt... Felülmúlhatat­lan volt. Azaz mégsem: csak ezután kezdett épülni a Katica-tanya. _____vas andrás 41 8 nap a föld körül | A világ közepe a Katica-tanya | A természetben Talán Jules Verne inspirálta Han- dóékat, hogy nekivágjanak 14 hónapos útjuknak, amelynek so­rán a fekete kon­tinens, Afrika kivé­telével bejárták a világot. Magyarországgal együtt negyven országot jártak be, köztük olyan, idehaza ismeretlen tájakra is eljutottak, mint Belize, Ecuador, a Húsvét-szigetek, Új-Zéland, Malajzia, Ne­pál, Tibet vagy Omán. Majdnem 113 ezer ki­lométer tettek meg szárazföldön, ebből 77 ezret a saját terepjárójukkal, a többit - ahogy ők mondták - idegen járgányokkal. Melegük leginkább a kaliforniai Death Valleyben volt - 48 fokot mértek -, míg leg­inkább a Himalájában - mínusz 4 fokban - fáztak. Ám még ez is jobb volt annál a tétlen­ségnél, amit Hondurasban éltek át: 39 na­pot várakoztak a belépési engedélyre. Hatvan hektárnyi területen takaros épületek - turista­ház, pajta, ólak -, s meg­annyi állat: egy városi em­bernek maga a paradicsom. Handóék elsősorban a gye­rekeket szeretnék kiszolgál­ni, s őshonos magyar álla­tokkal, rackával, arab teli­vérrel, szürkemarhával, ma­gyar tarkával, kecskével, mangalicával várják a láto­gatókat. A környék erdői­ben hatalmasakat lehet ki­rándulni, s a kicsik játszva megismerkedhetnek mind­azzal, amiről addig csak könyvekben olvashattak. Ottjártunkkor egy budapesti iskoláscsoport a szakadó esővel dacolva etette-simo- gatta a szamarakat, s rácso­dálkozott az újszülött kis- borjúra.

Next

/
Thumbnails
Contents