Új Néplap, 2004. március (15. évfolyam, 51-76. szám)
2004-03-14 /11. Vasárnapi szám
2004. MÁRCIUS 14. KÖZELRŐL 3 Gyilkosság egyenes adásban Két ember haláltusáját kellett végighallgatnia telefonon a megyei rendőr-főkapitányság ügyeletvezetőjének. Bakó Zsolt alezredes a történtek óta már sokszor eltöprengett azon: vajon tényleg semmit sem tehetett? ■ Bármi is legyen az ember foglalkozása, a tehetetlenség érzése egyformán dühítő. A rendőrtiszt, aki a főkapitányság központi ügyeletén fogadja a telefonon beérkező hívásokat, és azonnal dönt az elsődleges feladatokról, intézkedésekről, sokféle esettel találkozhat akár egyetlen nap leforgása alatt is. Az igen szerteágazó rendőri ismeretek birtokában lévő ügyeletes tiszt pontosan tudja, mikor mit kell tennie, ám mint azt a példa is igazolja, adódhat olyan eset, amikor a legjobb tudás és szándék, szakmai rutin is csődöt mond az élet által produkált hajmeresztő helyzetekben. Bakó Zsolt alezredes már nyolc éve gyűjti tapasztalatait, sok „húzós” esetben kiadta már az azonnali utasításokat, olyan azonban, ami március 5-én kora reggel történt, még soha nem esett meg vele. tette az a hívás, ami összességében hat percig tartott. A rendőrtiszt számára azon túl, hogy hallotta az eldördülő puskalövéseket, majd a pár életének utolsó, rémisztő hangjelenségeit, az volt a legborzasztóbb, hogy tudta: akármilyen gyorsan is cselekszik, nem mentheti meg egyikük életét sem. A telefonáló nem beszélgetett, csak elmondta, amit akart. Tántoríthatatlan volt. Hiába küldte helyszínre a legközelebbi rendőrt, hiába rohant a mentőautó, már csak a halottakat találták. — Megpróbáltam mindenképpen húzni az időt — emlékezett vissza a szituációra —, de ő esélyt sem adott arra, hogy megpróbáljam lebeszélni végzetes szándékáról. Miközben egy másik telefonon adtam az utasításokat, addig ezt a kagylót a fülemen tartottam, így hallottam a háttérzajokat. A lövést, a nő halál- sikolyát, majd az újabb durranás után a férfi elhaló hörgését is. Borzasztó volt. Attól függetlenül, hogy mindent hallottam és közben Március 5-én 6 óra után pár perccel Jászalsószentgyörgyről érkezett a főkapitányság ügyeletére a mobiltelefonos hívás. Az illető közölte a nevét és a címét.- Tessék! - állt készen a bejelentés fogadására az ügyeletes. — Ön- gyilkosságot fogunk elkövetni a párommal perceken belül. — Miért?.. Halló!... Nem jó a vonal... — próbálkozott, teljesen reménytelenül a tiszt. — Szeretjük egymást, de nem tudjuk feldolgozni az élet nehézségeit. Az illető aztán — rá sem hederítve a rendőr időhúzó beszélgetési kísérleteire — utalást tett a házban lévő kisgyermekükre is. Aztán cselekedett. A készüléket nem kapcsolta ki, úgy tette le, így a háttérben hallatszottak a nő tiltakozó szavai, de a vadászpuska sörétjei nem kegyelmeztek. Hallatszott, amint a puskát újratölti, és az ismét elcsattan. Bakó Zsolt alezredes FOTÓ: M. J.- Azt szinte már tudjuk tapasztalataink alapján, hogy ki az a bejelentő, aki „tréfál” a rendőrséggel, vagy komolyan beszél. A péntek reggeli telefonálóval kapcsolatban egyből éreztem: amit mond, azt halálosan komolyan gondolja — mondta. Két ember életének utolsó pillanatait rögzítettem a dolgomat, először nem is akartam elhinni, hogy ez megtörtént, hogy ez nem egy film, hanem a valóság - idézte fel. Bakó Zsolt nem titkolja: azóta sokszor eszébe jutott az a néhány perc, és valahányszor végigfuttatta maga előtt az eseményeket, mindig azt a kérdést tette fel magának: „Biztos megtettem mindent, amit csak lehetett?” Ám mindany- nyiszor odajut: bárhogy is szerette volna, a gyilkosságra és öngyilkosságra végsőkig elszánt emberrel szemben nem volt mit tennie. Horváth Győző JEGYZET Ész nélkül Botrányos, de igazából sajnos nem meglepő ügyre derült fény a napokban: történt, hogy a győri Széchenyi István Egyetem gólyatáborában, a beavatási ceremónián a meztelenre vetkőzött fiúknak és lányoknak erotikus feladatokat kellett végrehajtaniuk a felsőbb évfolyamosok előtt. Hogy miért is nem lepődök meg mindezen, miközben valóban tény, hogy eddig talán nem is lehetett találkozni ilyen drasztikus és az emberi méltóságot semmibe vevő, lealacsonyító gólyaavatással? Talán azért, mivel tudom - hiszen egyetemistaként annak idején magam is átélhettem -, hogy mivé is tudnak válni már egy kis ital hatására is azok, akiktől mégiscsak elvárható lenne egy kis intelligencia. Azok, akik miközben nagyon tudnak viselkedni, udvariasak lenni akkor, ha kell — s ez nemcsak a vizsgákra, kollokviumokra értendő -, akik kiművelt emberfők lesznek, igencsak le tudnak zülleni egy-egy egyetemi, főiskolai buli alkalmával. Erre számtalan példa adódott és adódik, érdemes benézni talán egyes egyetemi-főiskolai klubokba, mi is zajlik ott sokszor nem is csak hétvégenként. Félreértés ne essék: a hallgatóknak is kijár a szórakozás, a „tudom, hol a határ” féle ivá- szat, a jókedv. Csakhogy ez sokszor átcsap tivornyába, asztalon táncolásba, üvöltözésbe, önmagunkból való kivetkőzésbe, ami folytatódik az utcákon is, hogy a kellemetlenebb részeket (mint a gyomortartalom visszaöklendezése, erős másnaposság) ne is említsük. Ha ilyenkor szembetalálkozna a szülő a gyermekével, igencsak elkerekedne a szeme, hogy miféle teljes átalakuláson ment át az ő kicsi fia vagy lánya. A felsőbbévesek közül pedig bizony többen is hajlanak arra, akár gólyatáborok alkalmával is, miszerint: majd én megmutatom, mi is az az egyetemi, főiskolai, kollégiumi élet! Jók az egyetemista, főiskolás évek, tele élményekkel, soha vissza nem hozhatók: mégis nagy baj, ha valaki számára csak a céltalan bulikat jelentik. Ehhez ugyanis nem kell felsőoktatási intézménybe menni, arra megteszi a sarki kocsma is — és még tandíjat sem kell fizetni... Régi idők fodrászmestere Hatvanhét éve dolgozik Karcagon férfifodrászként Soltész Sándor, akit a helyi ipartestület vezetősége néhány éve örökös tagjának választott. A 82 éves mester most azonban tanácstalan: nem tudja, megfelel-e majd üzlete az uniós előírásoknak. Ha nem, akkor bemutatótermet szeretne jelenlegi munkahelyén kialakítani. ■ A férfiak nagyon jól ismerik a Kisföldek között dolgozó mestert, aki 13 éves korában lett fodrásztanuló. Ennek bizony immár hatvanhét éve. A sógora fodrász volt a Vasút utcában, talán innen az indíttatás. Az iskola elvégzése után Sanyi bácsi hozzá ment tanonc- nak. Kitanulta a szakmát, aztán mint segéd dolgozott. — Hiába volt rokon a mester, nem volt pardon, egy pár nyaklevest azért kaptam, mire kitanultam nála a szakmát. Megérdemeltem — nyugtázza utólag Soltész Sándor, aki aztán a katonaság után több helyen is dolgozott, miközben nem csak tanult szakmájából élt, mígnem 1954-ben sikerült megvennie jelenlegi kis üzletét. — Amikor bejött az első vendég, ki izgult jobban? — Én féltem tőle, hogy őszinte legyek. Aztán a következőnél már nem voltam ideges, úgy voltam, egye fene, két évet kibírok itt. Ebből aztán mára ötven lett. Amikor idejöttem, nem volt semmi, még víz sem. Az üzletet szépen csinosítottam, szépítgettem. Megőriztem a régi borbélyszerszámokat is, bár a fenőszíj és a többi szerszám már a fiókban van. A mostani fiatal generáció csak filmekből ismerheti a régi idők borotválá- sát. — Kik keresik inkább? _ — Főként az idősebbek. Ők már nem akarnak különleges frizurát vágatni, így amíg jár a gép és az olló, addig elbeszélgetek velük a világ dolgairól. A fiatal srácok körében nagy divat lett a néhány centis haj. Mára a régi, akkoriban modern frizurák elmaradtak, a kopaszra nyírás egy mesternek nem kihívás. A bo- rotválást is nagyon ritkán kérik a vendégek. Régen azt mondták, a borotvá- lás bizalmi állás, hiszen akkor még nem a mai modern villanyborotvákat használtuk, nagyon sokat kellett fene- getni a szíjat ahhoz, hogy megborotváljuk a vendéget. — A családból viszi-e tovább valaki a szakmát? — A lányom kitanulta a szakmát, de nem folytatja, a kórházban dolgozik. Az unokák, dédunokák sokszor kijönnek megnézni a papát, de őket már ez a szakma nem érdekli. — És ki nyírja a fodrász haját? — A feleségem. Ő is tanulta a szakmát, így rábízom magam. — A falakon fociplakátok, fotók vannak. — Nagyon szurkolok a karcagi csapatnak, régen támogattam is őket. Fiatalabb koromban mentem velük a vidéki meccsekre is, bejártuk az ország számos települését. Szép emlékeim maradtak ezekről az utakról. Soltész Sándor: nem könnyű munka itt egész nap állni fotó: a szerző Volt rá eset, amikor úgy eltévedtünk, hogy át akartunk menni a határon, a katonák állták az utunkat... ez is hozzátartozott. — A munka mellett mire jut még idő? — Nem könnyű munka itt egész nap állni, így a kondíciómat karbantartom. Mindig azt mondtam, bennem a sör tartja a lelket. Van ebben valami igaz, ha nem iszom meg a napi kis sörömet, akkor fáj a gyomrom — mondja mosolyogva a mester, akit foglalkoztat a hogyan tovább is. Várja, hogy mit hoz a májusi uniós csatlakozás számára, hogy maradhat-e így az üzlete. Ha sok lesz a követelmény, akkor megpróbálja megkérni az engedélyt, hogy múzeumi jellegűvé változtathassa át a műhelyt. Akkor a fiók mélyéből előkerülnének a régi szerszámok, és bemutatná azokat az érdeklődőknek. — Hogy őszinte legyek, mással nem nagyon tudtam foglalkozni, reggel hétkor nyitok, és itt vagyok este hatig. Otthon galambászok, és vannak japán tyúkjaim is. Ez a kikapcsolódás. Az apróléknevelés hobbi és létfenntartás is. — Ha nem fodrász lesz, mit csinálna ma? — Talán cipész lennék vagy varró. A kézügyességemet örökölték az unokáim, megtanultak citerázni. Büszke vagyok a dédikre is. Nem szeretnék már mást elérni, csak egészséget kérnék. Daróczi Erzsébet Meggyűrűzték őket Immár harmadik alkalommal szavaztak a szolnoki Tisza Táncegyüttesnél az év táncospárjáról. A titkos voksolás eredményeképpen az idén a díjjal járó aranygyűrűket Kőházi-Kiss István és Rácz Anita vehette át és húzhatta fel az ujjára. ■ Kezdjük a szebbik nem bemutatásával. Noha Rácz Anita húszéves, és éppen fele annyi idős a párjánál, sok éves színpadi, táncos múlt áll már a Szandaszőlősön lakó kisasszony mögött. Mint annyian, az együttesben korábban iskolásként a Vadvirág együttesben ropta, de mivel szorgalmasnak és tehetségesnek bizonyult, 15 évesen már a nagyok, a úszások között szerepelt. Szorgalma azóta is töretlen, jószerével minden próbán ott van, így bármikor lehet számítani rá. Érettségizett, és nemcsak tanulja a táncot, de már tanítja is a kisebbeket vidéken a népi tánc szépségeire. Egyébként tanítóképzőbe készül Budapestre: azért oda, mert ott akad az a képző, ahol népi tánc fakultációt is választhatnak a hallgatók. Ugyanakkor ígéri, ő változatlanul úgy képzeli el a jövőjét, hogy itt, ebben az együttesben táncol még sokáig. Kitüntetett táncos párja a színpadon, próbákon Kőházi-Kiss István, aki éppen egyszer annyi idős, mint Anita, sőt egy hajszállal több. Ebből kifolyólag semmi meglepő sincs abban, hogy amikor a fiatal bakfis felkerült a nagy úszások közé, csókolomot köszönt Pista bácsinak is. Azóta persze már tege- ződnek, Anita is felnőtt lett, míg István negyvenen túl is becsülettel, derekasan állja a próbát a fiatalokkal. Pedig viszonylag későn, a nővére biztatására kezdett táncolni, húszéves korában. És az ügyes, jó mozgású, ritmusérzékű úr olyannyira bevált, hogy most már ő a Tisza rangidős férfi táncosa. Nyolc táncfesztiválon szerepelt, amelyeken egyszer sem vallottak szégyent, hiszen általában az első vagy a második helyen végeztek. Amikor megtudta, hogy a fiúk között neki ítélték az év aranygyűrűjét, bizony sűrűn a szeme alá kellett nyúlni, mert valami nagyon, de nagyon csípte. — Utána a kisfiámért táncoltam, aki most hétéves, és úgy alakult az életem, hogy ritkábban láthatom. Ha lehet, ezt is be kellene írni a cikkbe. Hogy teljes legyen a portré, beírjuk. Egyébként Kiss úr diplomás, és jelenleg Szolnokon dolgozik az agrárkamaránál. D. Szabó Miklós Kezdetben a kisasszony csókolomot köszönt az úrnak, aki több mint húsz évvel idősebb. A Tisza Táncegyüttes két tagja, Kőházi-Kiss István és Rácz Anita a titkos szavazáson az együttesben az év táncosai lettek FOTÓ: CSABAI ISTVÁN
